Egyedül voltam a sötétben, ami néhány fénycsíkból állt össze, mivel futottam. Sőt, menekültem, bár nem is volt értelme, de én az életem elől akartam eltűnni, ami ugye lehetetlen, de ez nem érdekelt. Végül megálltam, és leültem a járdára, majd hallgattam saját lihegésemet a némaságban. Nem akartam semmire sem gondolni, csak úgy lenni, de tudtam, hogy ez szintén egy olyan kérés, amelyre esélyem sincs. Jó darabig nem tudtam, hol is vagyok, csak akkor tudatosult bennem, tulajdonképpen hová is keveredtem, amikor percekkel később körbepillantottam.
Egy egyszerű parkolóban ücsörögtem. Még állt néhány kocsi a betonra festett csíkok között, de úgy tűnt, nem is akarnak elmenni innen ezekkel az autókkal. Az egyik lámpa fényében üvegszilánkok milliói szikráztak, melyek olyanoknak hatottak, mintha csak egy ékszerbolt kirakatára pillantottam volna ragyogó napsütésben. Persze ezeknek nem volt értékük. Én pont a két mesterséges fényt adó oszlop között ültem, így a sötétben nem nagyon lehetett észrevenni, és ennek örültem. Nem akartam, hogy bárki is meglásson, idejöjjön pátyolgatni, majd haza akarjon citálni. Az, hogy a sötétben elbújhattam, megerősített abban, hogy egyedül lehetek, tényleg egyedül, nem csak úgy, ahogy általánosságban használjuk ezt a szót, és ez pont így volt jó.
Nem volt valami meleg, pedig nyár volt, de most kifejezetten tetszett, hogy ilyen hűvös van, bár egyáltalán nem bántam, amiért van rajtam egy pulcsi. A fejemre húztam a kapucnit, a felső ujját a tenyeremben gyűrögettem. Az üvegszilánkokat bámultam, amik szinte megigéztek, ahogy ott villogtak a sötétben, az utcai lámpa fényében. Rájöttem, hogy ezt a helyet mindennap látom, miközben az iskolába megyek… de ez sem változtatott a csillámló szilánkok bűvöletén, melyek most olyannak hatottak, akár az apró ékkövecskék és ezt varázslatosnak találtam, azonban semmi különleges nem volt bennük.
Kirázott a hideg, legalábbis azt hittem, de az újabb súlyosan néma percek után rá kellett jönnöm, hogy sírok, s nem a hideg miatt borzongtam meg, hanem a könnyeim miatt remegek. Hirtelen csapott belém a felismerés: üvölteni akarok. Hangosan, és hangosabban, hogy az egész világ meghallja: elegem van! De végül nem ordítottam, csak csendben tűrtem, hogy a zokogás fojtogasson, a könnyek áztassák az arcokat és a nadrágomat. A kézfejemmel megtöröltem a szememet, ezzel pedig erős, fekete sávokat húztam az arcomra, ebben biztos voltam, de nem számított, ahogyan semmi más sem, abban a pillanat.
Felálltam, az üvegszilánkok milliárdjai felé sétáltam több lámpa fénykörén keresztül, végül megálltam a törött darabkák mellett, s leguggoltam, hogy egészen közelről láthassam őket. A könnyeim még mindig peregtek, de már semmi sem számított nekem, főleg nem néhány sós csepp, ami nem fog nyomot hagyni, mert perceken belül felszárad majd. Az egyetlen lényeges az volt, hogy elmenekülhessek a fájdalom és a megpróbáltatások elől. Igen, mondjuk ki: feladtam. Akkor és ott.
Ujjaimat végighúztam a földön heverő kristályszerű darabokon, azután felvettem egy nagyon darabot, és forgatni kezdtem a kezemben. Felszisszentem és hangosan káromkodtam egy sort, amikor az üveg felhasította a tenyerem alsó részét, ami egyből vérezni kezdett. Figyeltem, ahogyan a bőrömet lassan ellepi a vörös, sűrű folyadék, majd lassan, szinte már bosszantóan lassan cseppen le a szilánk halomra, onnan pedig lassan elég a betonra, ahol csak egy szürkés pöttyöcskét hagy. Tulajdonképpen nem is zavart annyira… mármint sem az, hogy mennyire sajog a sebem, sem azon, hogy a saját véremet látom folyni. Nyilván van olyan ember, akit ez frusztrált volna, de engem nem, és azt hiszem, ez abban a pillanatban baj volt, mert mire felismertem mit csinálok, már egy… kettő… három széles vágás tarkította a csuklómat, melyekből mind patakként folyt el a vérem. Éreztem, hogy már nincs messze a végső megnyugvásom. Eldobtam, jobban mondva elejtettem az ujjaim között tartott üvegdarabot, amivel felhasogattam a karomat, mivel már nem volt erő bennem, addigra túl sok vért vesztettem. Pár pillanat múlva összeestem, éppen a szilánkokra, amik felválták néhol a bőrömet, tisztán éreztem, de semmi sem zavart, hiszen annyira közel volt a hőn áhított békesség. Akármi várt rám, a Pokol vagy a Menny, mit számított, mikor magam mögött hagyhattam mindent ebből a mocskos életből, ami élve temetett el. Nem számított, hogy kiknek fogok hiányozni, vagy kik fognak zokogni a temetésemen, ami majd holnaphoz képest körülbelül egy héttel lesz, mert én már túl sokat sírtam, túl sok fájdalmat éltem, túl sokszor aláztak meg ahhoz, hogy ép ésszel bírjam. Annyiszor csalódtam, és aludtam el könnyektől áztatott párnán… oly’ sokszor szenvedtem végig egy-egy teljesen átlagos napot, és vettem fel egy álarcot, ami az egyetlen védelmem volt. Most pedig mintha egyszerre minden szebb lenne, boldogabb, könnyebb, egyszerűbb… és… és hidegebb. Már nem csak hűvös van, hideg. Szinte már fagyos. Tél lenne? Attól még nem fakulnak meg a színek. Hirtelen minden olyan szürke lett.
Oldalra csuklott a fejem, láttam, ahogyan a bal csuklómból kifolyó vér eláztatta a pulóverem ujját, a rengeteg szilánkot alattam, a betont. Az utcai lámpa fénye elvakított, életemben utoljára. Lassan lélegeztem, nem hallottam se autókat, se lépteket, de nem is vártam, hogy bárki megtalál a néptelen parkolóban. Nem is akartam, hiszen így volt tökéletes. Aztán megakadt a lélegzetem, s a lámpa fénye, ami magasról ragyogott rám, egyszerűen csak elhalványult, helyét pedig átvette a jeges fagy és a sötétséggel együtt a némaság.
