Igazából nem tudom hova tegyem ezt az egészet. Zavar, hogy csak ennyit kaptam és valahol már úgy vagyok vele, hogy bassza meg, ha nem kellek. De aztán odajön hozzám és azt mondja, sajnálja, nem így akarta, fogalma sincs, mihez kezdene nélkülem, s tudja, elcseszte az estémet, de jóváteszi. Ígéri! Én pedig hiszek neki. Egyrészt, mert hinni akarom, hogy valóban belátja, elszúrta az egészet, másrészt, túlságosan ragaszkodom hozzá, hogy csak úgy elforduljak tőle. Valójában – úgy érzem – akár meg is tehetném. Miért ne? Hiszen ő, ahogyan megjelenik egy olyan ember, akit én, személy szerint ki nem állhatok, hozzá rohan. És bár nem mutatom ki, rosszul esik. Mert nem ez az alak ígérte meg, hogy vigyáz majd rá, hanem én.
Hosszú ideig nem is mutatom ki, mennyire idegesítesz mindez, köztük az is, hogy két centire mellettem éppen a másik gyomrának tartalmát mérik fel. De zavar, bosszant, irritál! Miért vesz engem semmibe, ha eddig is én voltam mellette? Elpattan a cérna, felállok és őrjöngve sétálok el, hogy ne lássam se őt, se az újdonsült partnerét.
Lüktet a fejem, kezeimet a tarkómra szorítom, ujjaimat összefonom. Hallom magam mögött az esetlen lépteket, tudom, hogy ő közelít, de nem fordulok meg, csak megyek tovább. A nevemen szólít. Megfordul a fejemben, hogy megállok és bevárom, de a lábaim nem maradnak nyugton, s tovább visznek. Már szinte mellettem van, amikor a teljes nevemet mondja ki és megfogja a karomat, majd megölel. Rájövök, hogy talán még sosem szorított ilyen erősen magához. Újra és újra bocsánatot kér, azt kérdezi, miért ragaszkodom ennyire hozzá, hiszen nem ér semmit az élete. Megrázom a fejemet. Elszorul a torkom. Azt akarom mondani neki, hogy az életemet adnám érte. Hogy gondolhatja, hogy az övé nem értékes?
Állunk a sötétben, öleljük egymást, az egyetlen, ami megzavar az az újabb léptek zaja, de elküld mindenkit. Aztán megjelenik az a srác, akivel eddig szórakoztatta magát, és ha nem kérem, hogy küldje el, nem teszi. Mintha pár pillanattal ezelőtt nem is velem törődött volna. Ez pedig valamiért újra megsebez, mert azt hittem fontosabb vagyok. Tévedtem volna? Amint újra csak ketten vagyunk, ismét megölel, bocsánatot kér, megígéri, hogy a legközelebbi buliban ő vigyáz majd rám. Annak ellenére, hogy teljesen részeg, hiszek neki, hinni is akarom. El akar tolni magától, de nem hagyom, nem tudom elengedni. Pár perccel később engedek neki, és hagyom, hogy eltoljon, bár szívem szerint nem ezt tenném. A következő pillanatban már ott sincs, helyette a többiek jönnek oda, bocsánatot kérni, de rájuk különösebben nem haragszom, igazából őrá sem, valamiért mégis idegesít. Talán éppen azért, mert én szoktam érte a felelős lenni, és nem akarom, hogy más vigyázzon rá. Ő pedig minden szó nélkül lecserél, otthagy. Igen, ez fáj! A legjobban…