A legjobban...

Igazából nem tudom hova tegyem ezt az egészet. Zavar, hogy csak ennyit kaptam és valahol már úgy vagyok vele, hogy bassza meg, ha nem kellek. De aztán odajön hozzám és azt mondja, sajnálja, nem így akarta, fogalma sincs, mihez kezdene nélkülem, s tudja, elcseszte az estémet, de jóváteszi. Ígéri! Én pedig hiszek neki. Egyrészt, mert hinni akarom, hogy valóban belátja, elszúrta az egészet, másrészt, túlságosan ragaszkodom hozzá, hogy csak úgy elforduljak tőle. Valójában – úgy érzem – akár meg is tehetném. Miért ne? Hiszen ő, ahogyan megjelenik egy olyan ember, akit én, személy szerint ki nem állhatok, hozzá rohan. És bár nem mutatom ki, rosszul esik. Mert nem ez az alak ígérte meg, hogy vigyáz majd rá, hanem én.

Hosszú ideig nem is mutatom ki, mennyire idegesítesz mindez, köztük az is, hogy két centire mellettem éppen a másik gyomrának tartalmát mérik fel. De zavar, bosszant, irritál! Miért vesz engem semmibe, ha eddig is én voltam mellette? Elpattan a cérna, felállok és őrjöngve sétálok el, hogy ne lássam se őt, se az újdonsült partnerét.

Lüktet a fejem, kezeimet a tarkómra szorítom, ujjaimat összefonom. Hallom magam mögött az esetlen lépteket, tudom, hogy ő közelít, de nem fordulok meg, csak megyek tovább. A nevemen szólít. Megfordul a fejemben, hogy megállok és bevárom, de a lábaim nem maradnak nyugton, s tovább visznek. Már szinte mellettem van, amikor a teljes nevemet mondja ki és megfogja a karomat, majd megölel. Rájövök, hogy talán még sosem szorított ilyen erősen magához. Újra és újra bocsánatot kér, azt kérdezi, miért ragaszkodom ennyire hozzá, hiszen nem ér semmit az élete. Megrázom a fejemet. Elszorul a torkom. Azt akarom mondani neki, hogy az életemet adnám érte. Hogy gondolhatja, hogy az övé nem értékes?

Állunk a sötétben, öleljük egymást, az egyetlen, ami megzavar az az újabb léptek zaja, de elküld mindenkit. Aztán megjelenik az a srác, akivel eddig szórakoztatta magát, és ha nem kérem, hogy küldje el, nem teszi. Mintha pár pillanattal ezelőtt nem is velem törődött volna. Ez pedig valamiért újra megsebez, mert azt hittem fontosabb vagyok. Tévedtem volna? Amint újra csak ketten vagyunk, ismét megölel, bocsánatot kér, megígéri, hogy a legközelebbi buliban ő vigyáz majd rám. Annak ellenére, hogy teljesen részeg, hiszek neki, hinni is akarom. El akar tolni magától, de nem hagyom, nem tudom elengedni. Pár perccel később engedek neki, és hagyom, hogy eltoljon, bár szívem szerint nem ezt tenném. A következő pillanatban már ott sincs, helyette a többiek jönnek oda, bocsánatot kérni, de rájuk különösebben nem haragszom, igazából őrá sem, valamiért mégis idegesít. Talán éppen azért, mert én szoktam érte a felelős lenni, és nem akarom, hogy más vigyázzon rá. Ő pedig minden szó nélkül lecserél, otthagy. Igen, ez fáj! A legjobban…

Ablak a múltra... egy vámpírtól (részlet)

Kíváncsi tekintettel követtem a lány minden egyes mozdulatát a fáról. Valahol sajnáltam, amiért nemsokára meg fog halni, mert hát nagyon is szép volt. Mindig az ilyeneknek rossz az élete, mint amilyen ő is. Én azok közé a néhány szerencsés közé tartozom, akiknek megadatott az örök élet. Na jó, nem teljesen örök, mert engem is ki lehet nyírni. A legegyszerűbb a széttépős-elégetős módszer, de mindenki biztos lehet abban, hogy nem fogok kísérletezni vele. Nem viszem vásárra a bőrömet senki és semmi miatt, esetleg Corneliáért, érte bármit megtennék, és meg is fogok. A szerelem furcsa és beláthatatlan dolgokra sarkallja az embert, néha olyan ostobaságokra, amelyekre nem is kéne, mégis megteszi. Nevetséges, hogy valaki képes dróton rángatni akárkit, akit meghódít. Sosem fogok rájönni, miért van ez így, de most semmi kedvem ezen elmélkedni, példának okáért figyelhetem a kis áldozatomat.

Dadamm. Dadamm. Damm.
Egy-egy szívdobbanása, egy-egy lépése, míg elér az ágyig, ahol átöltözik, nem is sejtve, hogy valaki végignézi mindezt, de engem nem zavar egyáltalán. Nem egy nő vetkőzött már le előttem, csak ők nem a saját erejükből öltöztek fel, nehéz is lett volna, hiszem már halottak voltak. Azután a könyvespolcnál állt meg, és keresgélt valamit, végül egy képeskönyvvel a kezében ült le az ágyra, s azt kezdte el lapozgatni. Nem érdekelt milyen gyermekkönyv lehet az, őszintén a lány szívének ütemes dobolása sokkal mélyebben érintett. Esetleg említettem már, mennyire gyűlölök várni? Nem? Akkor ezt most mondom, és hozzáfűzném még azt is, hogy ilyenkor szoktam elképzelni, hogyan fogom megölni az áldozataimat. Most is ezen járt az agyam. Igazából ezekkel csak annyi volt a problémám, hogy túlságosan élethű képekre sikeredtek. Szinte valóságnak érzékeltem, ahogyan elaltatom az éberségét a képességemmel, aztán szorosan ölelem magamhoz, hallgatva a szívének dobbanásait, a vérének dübörgését az ereiben, majd végzetes csókot adva a nyakára, belemélyeszteni a fogaimat a puha, meleg húsba. Érezni, ahogyan elakad a lélegzete, majd szabadulni próbál, de képtelen rá, s sikítani is, mert már nincs elég ereje. Én közben ezzel szinte alig törődve élvezem majd a mámort, ami vérének lesz köszönhető, azután lassan elernyed a már élettelen teste a karjaim között, s visszafektetem az ágyára, örök nyugalomba, had aludjon. Megtörlöm vérfoltos arcomat, aztán ahogyan jöttem, az ablakon, úgy távozom is. Másnap reggel pedig ismeretlen tettest kezdenek el keresni, hiszen a nyilvántartás szerint én már nem élek, egy halott pedig nem gyilkolhat, vagy mégis?

A lekapcsolódó lámpa húzott vissza a valóságban, ahol még mindig a kertben lévő fa ágán ácsorogtam és vártam. Most pedig a várakozást fel is adhattam. Persze nem azonnal, most még biztosan nem aludt el, én pedig szeretném meglepni a drágát. A képzeletemben lejátszódott kis filmecske hatására megnyaltam a számat, ahogyan megcsapott egy szellő, ami a lány illatát hozta magával. Az érzékeim hirtelen kiélesedtek, a tekintetembe égett a lány. Ilyenkor már késő volt, mindenkinek és nekem is. Már nem lehetett megállítani, Cornelia sem lett volna képes lebeszélni erről a lányról, sem a testvéreim. A vadászat, a hús puhasága, a vér fémessége… Kellett nekem. Akartam. Követeltem!

Alig telt el pár óra, amit én hosszabb időnek érzékeltem, mint ez elmúlt háromszázhatvan évet. Akármennyire is gyorsan repült mindig is számomra az idő, most olyan lassúnak tűnt, mintha megállították volna. Az éjszaka közepén viszont minden cérnaszál elpattant, én pedig szomjazva indultam egyenesen az ablak felé, egyenesen a lány felé. A lány a hátára fordul… Nem alszik… sebaj, így még jobb is. Éber áldozattal többet lehet szórakozni, és én imádok játszadozni. Látom, amint felém fordul, és megdermed, mozdulni sem tud, elmosolyodom azon, milyen hatást váltottam ki. Azután a másodperc töredéke alatt ott termek a lány mellett, leülök az ágyára, s ujjaimat az ajkaira szorítom.
- Ne merj sikítani! – ejtem ki a szavakat a számon, még mindig kajánul vigyorgok a lányra, aki, úgy tűnik, nagyon lassan dolgozza fel, hogy én itt vagyok. Nem baj, addig én latba vetem a képességemet is, s a fejében már hallhatta is a suttogásomat.
Nem kell segítségért kiáltani… nincs baj… minden rendben van… nem fog bántani… Egyszerűen csak egy látogató… ne sikíts… felesleges… csak a családodat ijesztenéd meg… Nyugodj meg…
Miközben vártam a hatást, a lány íriszeit figyeltem, még mindig mosolyogva. Nem hagytam abba a suttogást a fejében, ahogy eddig sem tettem, azt akartam, hogy kezeljen úgy, mintha csak a barátja lennék, ezt pedig könnyen el fogom érni.