Megbánás

Anyám belökdösött a szobámba, kivette a zárból a kulcsot, azután kívülről ráfordította. A zár kettőt kattant, majd elhallgatott, és hallottam, ahogyan anyám dübörgő léptei lassan elhalnak. Az ajtót kezdtem el ütni az öklömmel. Tudtam, hogy nincs semmi értelme, de kitartóan püfölni, mint egy kisgyerek, de nem érdekelt. Dühös volt, hihetetlenül dühös… Gyűlöletet éreztem, iránta, az egész világ iránt.

- Elegem van belőled! Gyűlöllek! – kiabáltam, ahogyan csak bírtam. Még mindig az ajtót ütöttem, már fájt a kezem, és hallottam, amint a fal és az ajtó egyaránt remeg és döng, mégsem érdekelt. Tudom, mennyire szörnyen hangzik ez, azt is, hogy elítélendő ez a viselkedés, de mindenki érzett már így, még a saját anyja iránt is… ha nem is vallja be, talán még saját magának sem…

Olyan fél óra után felhagytam az ötlettel, hogy szétverem az ajtót és azzal együtt a kezemet is. Az arcomon vastag sávokban patakzottak a könnyeim. Bekapcsoltam a laptopot és betettem az kedvenc számomat, maximumra csavartam a hangfalakat, a gép hangszóróit, had bömböljön belőlük a lassú dob, az érces basszus, és az énekes rekedt hangja. A könnyeim nem álltak el, de a fejem legalább kezdett kitisztulni, s így már tudtam gondolkodni. Legalább tízszer indítottam újra ugyanazt a számot, közben pedig összepakoltam pár cuccomat egy övtáskába, majd a hátamra dobtam, a mobilomat pedig a zsebembe süllyesztettem, azzal kiugrottam az ablakon. A kertben landoltam, az ágyásban, aztán a kapuhoz osontam, ami még nyitva volt. Apám még nem ért haza, így csak könnyebb volt a dolgom. A kutyám már aludt, és csak annyi időt szentelt nekem, hogy felnézett, majd nyugtázta, hogy ismerős vagyok, s tovább aludt. Már régen sötét volt. Én pedig elindultam az utcán arra a koncertre, amit már hónapok óta vártam a haverjaimmal együtt. Amíg nem értem el a buszhoz felhívtam a barátnőmet, hogy találkozzunk a csarnok előtt. Percekkel később már a buszon ültem, azzal be egészen Újpestig, onnan pedig metróval el. A csarnok pár percre volt a metrótól, és bő fél órám volt még a kezdésig. Láttam, amint a sorok már elindultak, és egyből kiszúrtam a társaságot, ahova én is tartoztam.

Két és fél óra múlva jöttünk ki a csarnokból, és indultunk vissza a metróhoz. Az úttestem kicsi volt a forgalom, és mi nem vártuk meg, hogy a lámpa zöldre váltson a zebránál. Elsőnek léptem le a járdáról…

Nem állítom, hogy nem volt bennem egy csepp alkohol sem, mert volt. Hogy egész pontos legyek egy üveg whiskyt ittunk meg öten. De éppen hogy csak be voltam csiccsentve, nem több. Még csak nem is tántorogtam, nem volt semmi bajom, egyszerűen jól éreztem magamat a barátaimmal. De ez elég volt a katasztrófához…

Csak a vaksötétségre emlékszem, a hidegre, és arra, hogy valamilyen sűrű folyadék elborítja a testemet. Fogalmam sem volt mi lehet ez, és azt sem, miért szakadt el a film, miért lett teljes feketeség, vagy éppen hogyan lett ilyen hideg, nyár közepén. Annyira zavaros volt ez az egész… Aztán lassan kezdett kitisztulni, de a feltűnő fényszóró fénye elvakított pár percig. Amikor már sikerült ismételten körbenéznem, láttam a barátaim halálra vált arcát, a rendőröket és a mentősöket, akik egy fekete zsákba húzzák a testemet. Akkor tudatosult bennem mi is történt… Már nem voltam élő, de halott sem teljesen, hiszen még itt voltam, és kénytelen voltam végignézni, ahogyan a véres testemet a fekete zsákban beteszik a mentőautóba. A rendőrségtől egy nő telefonált. Láttam, és hallottam, amint azt formálják ajkai: sajnáljuk… A szüleimmel beszélt, és közölte velük a halálhíremet. Borzasztóan fájt a mellkasom, bűntudatom volt, hogy az utolsó szavam az volt hozzá, hogy gyűlölöm… Ha tudtam volna, sírtam volna. Most nem az önsajnálattól és a dühtől, hanem a megbánástól, a bűntudattól. Haza akartam menni, hogy elmondhassam anyának, mennyire sajnálom, hogy szeretem, hogy nem akartam megbántani, és mostantól mindig azt teszem majd, amit ő mond. Hogy nem fogok többet hisztizni. Soha többet.

Láttam, ahogy anya zokog. Napokon keresztül, megállás nélkül, ahogyan remeg a fájdalomtól és a könnyektől. A szemei már szinte teljesen vörösek voltak a sírástól. Tudtam, hogy alig aludt valamit. Könnyek nélkül pedig én is zokogtam, de nem tudtam semmit sem tenni ellene, csak nézni, és vele együtt szenvedni. Sosem gyűlöltem, mindig is szerettem, hiszen ő volt az anyukám, aki mindent megtett volna értem, én pedig mégis azt mondtam neki, és az volt az utolsó szavam is hozzá…

 Megbántam… de most már, sohasem tudom neki elmondani…

Nagypapa

Még mindig tisztán él bennem az az őszhajú, alacsony, kedves bácsi, aki Ő volt.

Képek villannak be róla. A gondozott virágos kert fölé magasodó, árnyékot adó, mélyzöld fenyő alatt ül a nyikorgó hintaágyban. Eltűnik, majd bekúszik egy másik újabb. Szemüvegben ül a piros, plüss karosszékében, sörrel a kezében focimeccset néz. Aztán megint egy másik emlék. Ő  ugyanabban a fotelben ül, én pedig vele szemben. Papán barna, kötött pulcsi, melegítőnadrág és a szemüvege is rajta van. A kezében tartja Ken-t,az én kezemben pedig a tökéletes idomokkal rendelkező Barbie feszít. A szokásos történetet játszottuk el. Barbie szerelmes Ken-be, de az ádáz barátnő meg akarja szerezni az Adoniszt Barbie-tól, de végül beteljesül a szerelem. Ez volt a kedvencem és papa megadóan vetette alá magát napról napra ovi után az akaratomnak, hogy barbiezzunk. Lehet, hogy azért volt ennyire könnyű meggyőzni, mert én voltam az egyetlen "kicsi lány unoka". Velem valahogy mindig is más volt, mint a két bátyámmal. Nála nagyszerűbb, tisztességesebb embert nem ismertem, mégis Őt támadta meg a rettegett kór: a rák. Ez a betegség nem válogat, nem nézi van-e családja, mit tett életében, mennyire jóakaratú, csak jön, igazságtalanul és könyörtelenül lecsap. Papánál 2003-ban találták meg, azután csak egyre rosszabb és rosszabb lett. Akkor 9 évesen talán fel sem tudtam fogni, azt láttam csak, hogy körülöttem mindenki szomorú. Én mégis mosolyogtam és nyugtattam, hogy minden rendben lesz. Lehet, hogy néha Papa is elhitte, és akkor visszatért a csillogás a szemébe, amit úgy szerettem, és a szája szélén kis mosoly bujkált, ami olyan barátságossá tette. Ez a fény a szemében, a remény sugara volt, ami az utolsó hetekben már teljesen eltűnt a szeméből. Akkor már tudtam, hogy baj van, de nem gondoltam, hogy ekkora. Kórházba került és már nem javult az állapota. A rák mindenhova elterjedt a testében, és ő feladta a küzdelmet. Én nem láttam már akkor Őt, mert az utolsó héten nem mehettem be hozzá. Talán nem is baj, hiszen így azt a mosolygós, csillogó szemű Papát őrzöm meg az emlékeimben. Mikor megtudtam mi történt, sírtam, de nem bírtam igazán felfogni, hogy Ő nincs többé. Most kezdem igazán feldolgozni ezt és hiányzik. Sajnálom, hogy nem lehet itt, nem láthatja az öcsémet, nem mesélhetek neki minden délután az iskolai élményeimről. Jó lenne, ha még itt maradhatott volna velünk, de lehet, hogy neki így jobb. Nem tudhatom, de nagyon hiányzik. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá, és ne néznék fel az égre, hisz biztos vagyok benne, hogy fentről figyel és vigyáz rám.

Operában

Kialudtak a fények, az operában néma csend lett, amikor bevonult a zenekar, majd hangos, taps zendült fel. Az egyik páholyból figyeltem az eseményeket, őszinte elragadtatással. Sohasem jártam még itt, talán az egyetlen ilyen alkalmat kaparintottam meg magamnak. Felhangzott a nyitány. Annyira szép volt. Nem azon az idegesítően magas hangon szólt, hanem mélyen ragadtak a hangok, de nem bántam. Nagyon tetszett. Igazság szerint, fogalmam sem volt, hogy mit fogok látni, de ez nem is érdekelt. Nem az előadás miatt jöttem el, hanem Dominique miatt. Aki még mindig nem jött el, akire már legalább háromnegyed órája vártam. Nem tudom, hogy megéri-e egyáltalán várni, vagy van-e értelme itt maradni. Mindegy... Megvárom a nyitány végét, és utána elmegyek. Van jobb dolgom is, mint órákon keresztül itt ülni, arról nem is beszélve, hogy annyit már nekem sem ér meg. Hallgattam a hegedűk vad játékát, a fuvolák éles süvítését, a bőgők mély morajlását. Csodálatos volt. Lehet, hogy ha nem is jön el, akkor is itt maradok, és megnézem a darabot. Végül is igencsak kicsi arra az esély, hogy én még egyszer eljutok ide, arról nem is beszélve, hogy kíváncsi vagyok. Nem is kicsit. Felálltam, megigazítottam a ruhámat, majd visszaültem a kényelmes fotelba. Tökéletes, méregzöld ruha volt, egy vagyon volt, de megérte. Gyönyörű voltam. 

A nyitány véget ért, és ismét felhangzott a taps. Én is elragadtatva tapsoltam. Aztán lefagytam, és a hideg futott át a hátamon. Éreztem, ahogyan valaki félresöpri a hajamat, majd megcsókolja a nyakamat. Kirázott a hideg. 

- Sajnálom... - suttogta egy ismerős hang a fülembe. Nem is tudom miért lepődtem meg. Talán csak azért, mert annyira csendben került mögém. Végigsimított csupasz karomon, a vállamtól a csuklómig. Megborzongtam az érintésétől. El is felejtettem, hogy késett, nem érdekelt más, csak az, hogy itt van. Valójában rég el kellett volna felejtenem, hiszen már volt neki családja. Felesége és gyerekei. Majdnem tíz évvel volt idősebb nálam, de mégis... Én pedig gyakorlatilag még gyerek voltam, és játszottam a felnőttet azzal, hogy szeretőnek álltam. Undorodnom kellene magamtól, mert tönkreteszek egy családot. Ráadásul mindig is elítéltem ezt a viselkedés, most mégis én voltam az, aki megteszi ezt, annak ellenére, hogy tisztában voltam vele, valójában csak kihasznál engem. Idióta voltam, és erről csak a szerelem tehetett. Ő pedig még csak nem is szeretett, csak velem volt, mert neki nem is kellettem másra, csupán a szexre.

- Dominique... - felálltam és mellé léptem, ő pedig egyből behúzta a függönyt a páholyban, majd egy lépéssel mellettem termett ismét, és a falhoz szorított. Hagytam, ahogy mindig is. Nem érdekelt most sem, hogy csak kihasznál, hogy egyszer majd el fog dobni, mintha csak egy rongy lennék. A jelenben éltem, és jelen pillanatban boldog volt, amiért megcsókolt. Ajkai keményen préselődtek az enyémeknek. Már ismertem annyira, hogy tudjam, ideges. Kíváncsi lettem volna miért, de már megtanultam, hogy jobb, ha nem kérdezősködöm. Hagytam, hogy minden megtörténjen, ahogyan eddig is. Már ahhoz is hozzászoktam, hogy csendben kellett maradnom, nehogy meghalljon minket valaki. Örvénylő, zöld szemeivel fogva tartotta a tekintetemet, csupán pár pillanat erejéig, de órákkal ért fel. Odaadtam magamat, és hagytam, hogy azt tegyen, amit csak akar... Én pedig nem törődtem a következményekkel.

Kazettán túl

Borongós nap volt. Zsófi gyanútlanul kapcsoltba be a tévéjét, hogy megnézze az aznapi híreket.

Ezekben a hetekben tört ki az a Líbiai helyzet, amivel minden tv csatorna foglalkozott és még a rádióban is csak erről dőlt a "rizsa".

Zsófit ezek az események kicsit mélyebben érintették, mint a többi korosodó, 60-as éveiben járó nőt.

Ugyanis fia, Andris már 3 éve bevonult ENSZ békefenntartónak.

Emlékezett rá, amikor elbúcsúztak. Megölelte fiát az Appache helikopter előtt, ami rá és a többi zöldfülűre várt.

Azt hitte, hogy a szíve fog megszakadni és már csak a hírekben fog a fiáról hallani, mint áldozatról, akit lelőttek valahol az isten háta mögött a barátaitól és családjától távol.

Tehát bekapcsolta a tévét, kapcsolgatott párat.

És hát persze megint miről szóltak a hírek? Líbiáról.

A bemondó egy hírt kapott a műsor közben. Ez a hír elég sokkoló lehetett, ugyanis falfehér arcáról csak ezt lehetett leolvasni.

- Hölgyeim és uraim, új híreket kaptunk az Észak-Afrikai helyzetről.

Elmondja itt a fickó, hogy egy videokazettát kaptak a francia nagykövetségen,aminek a tartalmát annak a célra vették föl és adták föl, hogy elrettentsék és kivonulásra késztessék a "civilizált világ" erőit.

A videón két afrikai és egy térdelő letakart fejű, néhol vérfolttal szennyezett egyenruhás férfi.

A két néger elmondták a saját monológját, fenyegetőztek és a többi, és a többi.

Zsófit nem is érdekelte volna túlságosan ez a felvétel... mostanában a líbiaiak naponta küldenek be ehhez hasonló fenyegető videókat, de ez valamiért más volt.

Zsófi végig a térdelő férfit nézte. Valami nagyon ismerős volt neki, de nem tudta, hogy mi lehet az.

Végül a tévén keresztül is kivehető ördögi vigyor kíséretében az egyik fekete férfi levette a férfi fejére tett zsákot.

És akit meglátott a fél világ a televízión keresztül, az Andris volt összevert képpel, félig ájultan.

Andris összes rokonában és ismerősében megfagyott a vér.

Ekkora a terroristák megfogták Andris fejét és közelebb húzták a kamerához, hogy jobban lássák a megijedt európai tévénézők.

Ekkora Andris alig hallhatóan csak ennyit mondott, magyarul, búcsúzásképp:

- Van egy közös, szent vigaszunk. A lélek él, találkozunk.

Épp, hogy csak kipréselte magából, máris kapott egy hatalmas pofont egy kalasnyikov puskatusával, amitől elájult. A film forgatói nem is haboztak sokat: Andrist és még 3 másik társát, (akik szintén foglyok voltak) falhoz állították és kivégezték őket.

Megtört szív

„Kedves Blair!

Elnézésedet kérem, viselkedésem megbocsáthatatlan... Ezért nem is kérlek arra, hogy ezt tedd! De tudnod kell, hogy én mindennél jobban szerettelek, és szeretni is foglak mind örökké! Tudom, tahó voltam, és nem kellett volna mások véleményére adnom, de erről nem tehetek, hogy fontos mit gondolnak mások rólam. De megígérem, hogy többet, nem fog előfordulni. Remélem egyszer még vissza fogsz fogadni.

Taylor Meester.”

      A lány egy könnycseppet hullajtott a kezében tartott levélre, amitől a tinta összemosódott. Visszatette a papírdarabot a borítékába, majd elfeküdt gondolataiba merülve baldachinos ágyán. Könnyei végig csordultak hibátlan bőrén, de mielőtt lehetőségük lehetett volna az ágyneműre csöppenniük, a lány letörölte az ingujjával azokat.   Gondolataiba mélyülve tekergette gesztenyebarna tincseit. Pillanatokon belül megszólalt a mobilja. A kijelzőn Taylor édesanyjának száma villogott.

- Igen, tessék? - rejtette el hirtelen a hangjában lévő szomorúságot.- Blair szívem veled beszélek? Mrs. Meester vagyok. Taylor anyukája.- Igen én vagyok. Parancsoljon asszonyom, miben segíthetek?- Kincsem sajnálom, de...- a hölgy hangja ebben a pillanatban elcsuklott, majd vette egy mély levegőt, és folytatta. - jól figyel, mert fontosat szeretnék mondani.- Rendben Mrs. Meester, csak kérem siessen, mert nem éppen a legalkalmasabb időben hívott.- Arról lenne szó, hogy Taylor balesetet szenvedett. Éppen most viszik be a mentősök a Szent Szív kórházba. Az autójában a fék titokzatos módon elszakadt, és egy út menti fának csapódott, és eszméletét vesztette. - ekkor a nő zokogni kezdett.- Micsoda?! - Blair levegő után kapkodott. - De hogy lehet ez? Már is indulok. Visz hall Mrs. Meester.
     A lány kirohant a szobájából, le a lépcsőn, majd egyenesen a nappaliba szaladt édesapja autókulcsáért. Mind ehhez óriási nagy hangzavart kerítve, mit sem törődve azzal, hogy szülei már rég lefeküdtek aludni. Az eső olyan erővel esett, hogy az ablaktörlő a legmagasabb fokozatra volt állítva. De ez semmit nem segített a lány könnyeivel szemben. A kórház parkolójában letette az autóját, majd a recepcióra sietett.

- Taylor Meester-t melyik emeleten helyezték el? - kérdezte hisztérikusan, könnyeivel küszködve.- Először is, jó estét magának is kisasszony! Másodszor is, lejárt a látogatási idő már két órája. - mondta a recepciónál álló hölgy higgadtan.- Kérem ne tartson fel egy barátomat most hozták be eszméletlenül!- Rokoni kapcsolat van maguk között? - mérte végig Blair a nő.- Nincs, a barátnője vagyok! Kérem mondja már meg és itt sem vagyok, ráadásul folytathatja amiben megzavartam. - mondta kicsit idegesen.- Ne haragudjon, de nem engedhetem fel!- Na idefigyeljen...- Blair! - szólt a háta mögül egy selymes női hang.- Mrs. Meester?! - fordult meg.- Kincsem! Taylort most viszik be a műtőbe. - ölelték meg egymást.- Eszméleténél van mér?- Sajnos nem. - hajtotta le a fejét az idősödő nő.

    Jennette megfogta fia barátnőjének kezét, és a lift felé kezdte húzni. A lift csengője megszólalt, majd kitárultak az ajtók a harmadik emeleten. „Intenzív osztály” pillantott a táblára a barna szépség.

    A 237-es számú kórterem előtt foglaltak helyet, közvetlen Mr. Meester mellett. A lány és a férfi fejbólintással köszöntek egymásnak.

   A feleség szomorúan bújt párjához, hogy vigaszt leljen. Egyedül Blairnek nem sikerült ezt megtalálni, mert furdalta a lelkiismeret, a baleset miatt.

- Mr. És Mrs. Meester nem tudják, hogy hogy történt a baleset? - kérdezte miközben egy könnycsepp csordult le az arcán.- A rendőrök csak arról tájékoztattak minket, hogy a fék miatt történt. Azt, hogy szándékos volt e vagy sem azt még vizsgálniuk kell. - felelte Emett.

    A lány ettől a pillantótól kezdve, csak maga elé tudott bámulni és hallgatta a fejében ismétlődő szót, mint egy megakadt lemezjátszón. „Szándékos” csak ezen a kicsi jelentéktelen szócskán járt az esze. Hirtelen felpattant, majd a mosdót jelző táblát kereste. Benyitott, és a csap fölé hajolt és bámulta tükörből visszameredő lányt. Egyáltalán nem hasonlított a tükörkép a valódira. A tükörképe, egy jól nevelt, jó tanuló és lelkiismeretileg tiszta lány volt. De Blair pont az ellenkezőt látta magában. A folyosón csörömpölés hallott a házaspár. Egymásra tekintettek, majd a hang forrása felé indultak. A mosdó kilincse lefelé nyomódott, majd belépett egy nő az ajtón. A lány összekuporodva ült az egyik wc ajtónak támaszkodva. A tükör darabjai a földre hullva terültek szét. Vércseppek vezettek a földön ülő, zokogó Blair felé. Gabriell nővér segítségért rohant.  Blair egy kórházi ágyon tért magához. Ott állt mellette szeretett barátja édesanyja és apja.

- Jól vagy Blair?- Hogy kerültem ide? És mi történt a kezemmel?- Nem emlékszel semmire? - rázta meg a fejét válaszul. - Hát...- Kihozták a fiukat a műtőből! - lépett be egy nővér a terembe.- Köszönjük! Most megnézzük Taylort, de utána visszajövünk. - fordult az asszony az ágyon fekvő barnához. - Pihend ki magad! - simogatta meg a lány arcát.

  A házaspár kisétált a kórteremből és egyetlen fiúgyermekükhöz siettek. Blair pedig elaludt. Hajnali három óra volt. Az eső még mindig szakadt. A kórház előtt álló fák ágai verték az ablakot. A kutyák ugatni kezdtek. Az ég pedig mennydörgött. A kórterembe Blair és a házaspár aludt. A teljes nyugalmat egy éjszakás nővér zavarta meg. Riasztotta a szülőket, hogy a fiuk szíve egyre lassabban vert. Az elmúlt negyed órában pedig már háromszor újraindították a szívét. A felnőttek kirohantak a szobából, Blairt magára hagyva. Mivel ő az ágyhoz volt szinte kötve, az infúziók és egyéb tűvel ellátott eszközök miatt amit kapott. Hirtelen megfogta és bele se gondolva a következményekbe, kitépte a kanülőket a kezéből. Végig futott a folyosón a 237-es számot keresve. Berontott a terembe, de már túl késő volt. A fiú már halott volt. Balir az ágyához rontott, letérdelt, megfogta hideg, élettelen kezét és sírni kezdett.

- Megbocsátok! Hallod?! Csak ne hagyj itt! - zokogta. - Te is bocsáss meg! Kérlek! Nem így akartam!- Kincsem! Nem hallja már! - lépett oda Jennette.- De maga semmit sem ért! - üvöltötte. - Én tettem! Én öltem meg! - kezdett el fel-alá járkálni a fejét fogva.- Blair miről beszélsz? - értetlenkedett a nő.- Én öltem meg! A féket én vágtam el! - nézett Mrs. Meester szemébe.- Ne mondj butaságokat! Biztos beütötted a fejedet! És most magadat hibáztatod! - próbált enyhíteni a helyzeten.- Nem! Ennek semmi köze a fejemhez! Most bevallottam! Nem is tudtam, hogy ilyen jó igazat mondani. - hirtelen eltűnt minden szomorúság a hangjából, és helyére elégedett gonosz mosoly költözött.

       A fiú anyja hitetlenkedve nézte a lány mosolyát. Egyszerűen felfoghatatlannak tartotta, hogy a fia volt barátnője, az állítólagos „szeretett nő” , egy gyilkos valójában. A szülők értesítették a rendőrséget. Blairt bíróság elé állították és bűnösnek találták. A vallomás miatt pár évvel enyhített a büntetésén, de még így is tíz év letöltendő börtönbüntetést kapott, amit megkezdhet ha befejezte a tanulmányait.

Látomás

Napok óta először tudtam leülni egy kicsit pihenni, és ezért a pár percért hálás voltam. Heteken keresztül szervezkedtem: virágokat rendeltem, kiválasztottam a megfelelő ruhát, lefoglaltam a templomot és a fogadásra az éttermet, egyeztetettem a pappal, kiválasztottuk az eljegyzési gyűrűket, összeírtuk a vendéglistát és elküldtük a meghívókat, felkértük a tanukat, zenekart választottunk… és még annyi mindent csináltunk a vőlegényemmel, akivel két nap múlva esküdtünk. Olyan sok mindenre kellett figyelnem, amire nem is gondoltam volna egészen mostanáig. De túl voltam mindenen, holnap után pedig minden tökéletes lesz, és utána mindörökké így is marad…

Lefeküdtem a kanapéra, s a kezembe vettem egy könyvet, melyet olvasni kezdtem. Már sokadszorra olvastam, de beleszerettem ebbe a krimiben, amiben semmi különlegesség nem volt, még a gyilkos sem volt valami nagyszerű fogás, egy eperszedő… de mégis annyira tökéletes volt a könyv, így ahogy volt, hogy nem lehetett csak úgy a sarokba vágni, ha egyszer elolvasta az ember. Most is ez volt a kezemben, miközben igyekeztem kikapcsolni, a nagy nap előtt először és utoljára. Fáradt voltam. Szempilláim pedig rövid időn belül ólomsúlyúaknak tűntek, s gyorsan lecsukódtak. A könyv a mellkasomra esett, puhán, észre sem vettem. Pár tincs az arcomba hullott vöröses hajamból, de már fel sem tűnt.

Körbefordultam a tükör előtt. Újra és újra. Arcomon széles mosoly terült szét. Annyira hihetetlenül boldog voltam, és biztos voltam benne, hogy semmi sem képes széttörni ezt az euforikus boldogságot. Minden tökéletes volt. Alig pár óra, és összekötöm az életemet azzal az emberre, akit igazán szeretek, és őt is viszont szeret. Gyönyörű, tört fehér színű ruhám derekán széles fekete selyemszalag volt, mely tökéletes alakot formált nekem. Az esküvői ruhám pántos volt, ami eltért a manapság divatosnak számító pánt nélküli daraboktól, de engem ez nem zavart. Egyszerű, egyenes szabású darab, melynek esése könnyű volt. A fekete selyemszalagot nézegettem, miközben az egyik koszorúslány belépett a szobába, és szótlanul átadta a csokrot, majd ki ment. Megfordult a fejemben, hogy utána szólok, de annyira el voltam foglalva a ruhámmal, és a gondolataimmal, hogy elfelejtettem. A tükörben nézegettem a laza kontyot, amibe a hajamat fogtam össze, illetve fogadtam, mert a fodrász megdolgozott vele. A smink, ami alig látható volt, mégis tökéletesen passzolt a ruhámhoz, és a csokromhoz is. Nem akartam sohasem, hogy egy ilyen alkalomkor erős legyen, és pontosan megvalósult, amit szerettem volna. Most először pillantottam a csokorra, amit a kezemben tartottam, immár lassan negyed órája. A hófehér kálák hosszú, vastag száraiknál voltak összefogva, fehér és fekete szalaggal. Csodálatos volt. Azokat az ékszereket viseltem, amelyeket még az évfordulókra kaptam a vőlegényemtől. Persze illettek egymáshoz, egészen pontosan egy szettből valók voltak, így a sok, apró, áttetsző kristályocska is pompásan mutatott nyakamon, füleimben, s a csuklómon is. Minden passzolt, szinte álomnak tűnt az egész.

Hallottam, ahogyan kattan a zár, és kinyílik az ajtó. Azt hittem, apám fog belépni rajta, hogy elinduljunk az oltárhoz, de nem ő volt. Valójában senki sem állt az ajtóban. A falap mögött egy erdei utat pillantottam meg, én pedig elindultam rajta, bár nem igazán tudtam, hogy miért is teszem ezt. A köves úton vettem észre, hogy nincs rajtam cipő. Az ég el volt borulva, mindenhonnan fák vettek körül, és valahonnan messziről hallottam valami neszt, de nem zavartattam magam. Lassan lépkedtem a földúton, vártam, hogy találjak valamit az úton, de igazából semmi sem volt nagyon hosszú ideig. Végül megláttam egy alakot az erdő közepén, akit egyből felismertem.

- Annyira gyönyörű vagy! – hallottam a vőlegényem hangját, aki, amint odaértem hozzá, magához ölelt, és meg akart csókolni, de finoman eltoltam magamtól.

- Balszerencse, meglátni a menyasszonyt… – jegyeztem meg, aztán hagytam, hogy megcsókoljon. Úgy tűnt nagyon is várja a nászéjszakát, talán kicsit jobban is, mint kéne, de igazából nem zavart. Éreztem, hogy kiveszi a csokrot a kezemből és ledobja a földre, majd a fekete selyemszalagot kezdi el lebontani a derekamról. Sikeresen le is vette rólam, én pedig meg akartam állítani, mert egyszerűen nem akartam jelenleg semmit sem. De nem értett a szép szóból. Találkozásunk óta először. Eltoltam magamtól, és el akartam futni, de amint megfordultam éreztem a fekete szalagot a nyakamon. El sem akartam hinni, hogy ezt ő teszi velem… de mégis így volt. Hallottam, hogy szinte felmordult, miközben visszarántott. Szorosabbra húzta a nyakam körül a széles szalagot, én pedig a nyakamhoz kaptam. Fájt, éreztem, hogy rosszabbul kapok levegőt.

- Ne… – mondtam, olyan hangosan, amennyire csak bírtam, viszont nem volt ereje, és elfúlt. Lassan alig kaptam levegőt, és egyre rosszabbul voltam. Aztán elengedett. Nem ilyennek ismertem meg, talán sosem bántott volna. Végül meghallottam a hangját, amitől felállt a hátamon a szőr. Ugyan csak egy szó volt, de rémisztő hangsúllyal volt társítva.

- Fuss! – suttogott, nem volt több. Alig hallottam, mégis tudtam, hogy mindennél jobban kell tőle félnem, még akkor is, ha beleszerettem, és hozzá akartam menni. Igen… már csak múlt időben akartam ezt. Annyira valóságos volt a hely, és ő is, akit igazából nem is ismertem. Most már egyáltalán nem. Először meg sem bírtam mozdulni, lefagytam. A tudat, hogy azaz ember akar megölni, aki eddig a világon mindent megadott nekem, megbénított. Mintha az egész testem zsibbadt volna… mégis… ösztönösen megindultak előre a lábaim, s rohanni kezdtem. Nem tudtam merre megyek, azt sem, hogy van-e egyáltalán értelme a menekülésnek. Eddig minden horrorfilm úgy végződött, hogy az áldozat meghalt, ez pedig egy rémálom volt, amit sosem akartam átélni. Most pedig mégis csak én voltam egy horrorfilm főszereplője a gyilkos mellett.

Végig rohantam az erdőn. Letértem az ösvényről, ami kissé kiszámítható lépés, de nem zavart, igazából semmi sem, csak az, hogy meg akar ölni. A vőlegényem, akit szeretek, mindennél jobban. Hogy az életemért kell futnom, különben mindennek vége lesz. Csak szeretném túlélni, egyszerűen csak felébredni, ha ez valóban egy rémálom. A bokrok szétszaggatták a ruhámat, amit minden más esetben zokogva sirattam volna, de ilyesmire nem volt időm. Hallottam, ahogyan összetörnek a gallyak a hátam mögött. Tudtam, hogy nincs messze. Kénytelen voltam megállni. Elfáradtam… Egy fának döntöttem a hátamat, hogy kicsit megpihenjek, de alig telt el pár perc, mikor ismét a fülembe suttogott, és már nem volt időm elmenekülni…

Felsikoltottam. A fák között, mintha visszhangzott volna a sikolyom, de nem tudtam eldönteni. Hallottam, amint széttép valamilyen anyagot, és rá kellett jönnöm, hogy a fekete selyemszalag az. Megkötözte a csuklómat, majd a bokáimat. Könnyek törtek elő, éreztem, ahogyan lassan gurulnak le az arcomon a sós cseppek. Nem akartam elhinni, hogy tényleg ő teszi meg, amikor annyira szeret. Úgy tűnt, mindez már a múlté.

- Nem voltál elég gyors – hallottam meg csendes hangját, amitől ismét kirázott a hideg. Végig simított az arcomon, éreztem, hogy ujjai nyomán libabőrös lesz a bőröm. Ez most, nem olyan volt, mint régen, rossz érzés volt, amikor megérintett. – Milyen kár… pedig azt hittem tovább fogunk szórakozni – mondta, miközben elővett egy kést. Az erdőben félhomály uralkodott, mégis valamilyen fényben megcsillant a penge. Nagyot nyeltem. Képtelen voltam bármit is mondani, csak zokogtam, némán, várva a halálomat, ami elkerülhetetlen volt, ebben az egyben biztos voltam. Nem csak féltem, rettegtem. Talán éppen azért, mert tudtam, hogy ő teszi meg, nem pedig más. Nem egy idegen, akik sosem ismertem, hanem ő. Ő, aki egy világot jelentett nekem. – Sajnálom drágám, de itt a vége! – mondta végül, és lendületből belém vágta a kést. Éreztem a hideg fémet a húsomban, a számban pedig a vér ízét, ami percekkel később felbuggyant. Elforgatta bennem a pengét, én pedig még utoljára felnyögtem, és láttam, amint némán formálják ajkai a szót: szeretlek. Talán csak én nem hallottam, mert hát, eljött értem a Halál, és vele jártam el az utolsó keringőmet. Lecsuklott a fejem, láttam még, amint a fehér selyemruhát átitatja a karmazsinvörös vér, aztán zuhanni kezdtem a sötétbe. Egyre mélyebbre és mélyebbre.

Összerándultam és felébredtem. Automatikusan a hasamhoz kaptam, és örültem, hogy valóban csak egy rémálom volt, nem pedig a valóság. A fürdőszobába rohantam, megvizsgáltam magamat a tükörben, de semmi. A hálóban megnéztem a ruhámat, de az nem volt elszakadva, és nem is volt véres. Valahogy mégis annyira valóságos volt. Az erdő, a kés, a vér íze a számban, a vőlegényem kaján vigyora és gyilkos tekintete. Nem értettem, de nem mondtam el neki. Sosem hittem, hogy az álmok valóra válnak, és nem is fogok benne. Ez pedig csak egy ostoba kitaláció, aminek semmi értelme, és sohasem lesz.

***

Pár évvel később a hírekben közölték a tragédiát.

"Egy fiatal nőt találtak vérbe fagyva, megkötözve, az erdő közepén. Fehér esküvői ruhában. A tettes a nő férje volt."

Mindenkit megrázott a hír…

(Az alapötletet köszönöm Kittinek, mert hát, az esküvős történet tőle van ^^)

Autóbaleset

Egy élettelen test hevert a járdán. Aranybarna haja kócosan terült szét a véres tócsában. Az autó vezetője tovább hajtott mit  sem törődve a lánnyal. Az emberek már gyülekezni kezdtek körülötte, és a távolban egy mentő szirénája visított fel. A tömeg egyre csak gyűlt, már több autó is megállt. A lány kinyitotta a szemét. Szép barna, csillogó szeme volt, amit most könnyek homályosítottak el. Ide-oda nézett, mintha keresne valakit. A kérdésekre nem is figyelt, csak egyetlen nevet hajtogatott. A barátját akarta. Keze lassan, erőtlenül kúszott a zsebe felé, ahol a telefonja volt. Megdagadt, lila ujjaival gyengén nyomkodta a gombokat, majd nehezen a füléhez emelte a telefont. Fulladozni kezdett, egyre jobban zihált. A kagylóba egy kedves fiú hang szólt:

- Szia szerelmem! Hogy vagy?

- Mindenkinél... jobban... szerettelek... soha... soha... ne... felejtsd... el...

A lány markából a kicsúszott a telefon, keze a földre hullott és lehunyta a szemét. Örökre.

A vonal másik végéről kétségbeesett hallózás szűrődött ki...

Valóra vált álom

Gyönyörű, elefántcsont színű, gyöngyökkel díszített ruhámban forogtam a tükör előtt. Felül egy fűző fonta körém, olyan darázsderekat kölcsönözve nekem, amilyenre mindig is vágytam. Az alsó része könnyű selyemből volt, ami lazán omlott a földre, hosszú uszályba nyúlva. Szőkésbarna hajamban királynőhöz illő fejdísz ékeskedett. A Nap besütött az ablakon, és megcsillant a kontyomba tűzött dísz. Szép lassan végig néztem magamon a tükörben. A feltűzött,hullámos hajamról,a gyöngyökkel díszített fűzőn keresztül lesiklott a tekintetem a szép esésű,szatén szoknyán, majd szemem elidőzött a cipőmön. Olyan színe volt,mint a ruhámnak, és az oldalán gyöngyberakás fénylett.Nem volt túl magas sarka,hogy az oltárhoz menet járásom kecses,ne esetlen legyen.Még egyszer végig mértem magam. Tökéletesen mutattam az esküvői ruhámban. Álmélkodásomból az orgona hangja zökkentett ki. Megfordultam, kicsit megemeltem a szoknyámat, nehogy rálépjek. Felvettem az asztalról a vörös rózsákból és a beletűzdelt fehér virágokból álló csokromat. A koszorúslányok a csokromhoz illő ruhában vártak rám. Megfogták az uszályom szélét és lassan elindultunk. Apa lélegzete elakadt mikor meglátott,mintha nem akarta volna elhinni, hogy az ő kicsi lánya perceken belül férjes asszony lesz. Óvatosan belé karoltam és rá mosolyogtam. Az orgona  ütemére léptünk be a templomba. Vőlegényem szemében csodálatot, boldogságot, de félelmet is láttam egyszerre. Ezután csak Őt néztem, csak Rá tudtam figyelni. Azt ahogy rám nézett, azt a pillantást soha nem fogom elfelejteni. Mintha kizártam volna a külvilágot, és a körülöttem lévő, majd kétszáz fős vendégsereget. Nem törődtem velük, pedig kislány korom óta arra vágytam, hogy mindenki engem nézzen, csodáljon és elismerően súgjon össze:  

- Nézd milyen szép menyasszony!

- Milyen szerencsés a férje!

Ez mind meg volt, mégis apróságnak tűnt, hisz Ő ott várt rám az oltárnál csillogó szemekkel, és ez többet jelentett, mint gyerekkori álmom, sőt bármi másnál többet ért. Lassan mentünk,a nászinduló ütemére lépkedve. Már alig vártam, hogy odaérjek Hozzá, de kiélveztem minden pillanatot, amíg engem csodáltak. Megálltunk, apa egy puszit nyomott az arcomra és könnybe lábadt szemmel odament anya mellé. Ő állt ott előttem, odaléptem Hozzá és Ő megcsókolta a kezem. Csodálattal nézett rám, láttam a szerelmet a szemében, gyönyörű volt, a legvonzóbb férfi akit valaha láttam. Az oltár felé fordultunk, elkezdődött a szertartás. A pap beszédére szinte nem is figyeltem, csak Rá koncentráltam. Minden annyira szép és elbűvölő volt. És Ő állt mellettem. Akkor tértem csak vissza az álomvilágomból, mikor a pap megkért, hogy ismételjem, amit mond. Szóról szóra mondtam utána a házassági esküt amit előttem Ő is letett. Majd felhúzta az ujjamra a gyűrűt, és megcsókolt. Úgy éreztem én vagyok a legboldogabb nő ezen a világon.

Megtaláltam a Hercegemet, aki elhiszi, hogy a Nap is értem kel fel...