Anyám belökdösött a szobámba, kivette a zárból a kulcsot, azután kívülről ráfordította. A zár kettőt kattant, majd elhallgatott, és hallottam, ahogyan anyám dübörgő léptei lassan elhalnak. Az ajtót kezdtem el ütni az öklömmel. Tudtam, hogy nincs semmi értelme, de kitartóan püfölni, mint egy kisgyerek, de nem érdekelt. Dühös volt, hihetetlenül dühös… Gyűlöletet éreztem, iránta, az egész világ iránt.
- Elegem van belőled! Gyűlöllek! – kiabáltam, ahogyan csak bírtam. Még mindig az ajtót ütöttem, már fájt a kezem, és hallottam, amint a fal és az ajtó egyaránt remeg és döng, mégsem érdekelt. Tudom, mennyire szörnyen hangzik ez, azt is, hogy elítélendő ez a viselkedés, de mindenki érzett már így, még a saját anyja iránt is… ha nem is vallja be, talán még saját magának sem…
Olyan fél óra után felhagytam az ötlettel, hogy szétverem az ajtót és azzal együtt a kezemet is. Az arcomon vastag sávokban patakzottak a könnyeim. Bekapcsoltam a laptopot és betettem az kedvenc számomat, maximumra csavartam a hangfalakat, a gép hangszóróit, had bömböljön belőlük a lassú dob, az érces basszus, és az énekes rekedt hangja. A könnyeim nem álltak el, de a fejem legalább kezdett kitisztulni, s így már tudtam gondolkodni. Legalább tízszer indítottam újra ugyanazt a számot, közben pedig összepakoltam pár cuccomat egy övtáskába, majd a hátamra dobtam, a mobilomat pedig a zsebembe süllyesztettem, azzal kiugrottam az ablakon. A kertben landoltam, az ágyásban, aztán a kapuhoz osontam, ami még nyitva volt. Apám még nem ért haza, így csak könnyebb volt a dolgom. A kutyám már aludt, és csak annyi időt szentelt nekem, hogy felnézett, majd nyugtázta, hogy ismerős vagyok, s tovább aludt. Már régen sötét volt. Én pedig elindultam az utcán arra a koncertre, amit már hónapok óta vártam a haverjaimmal együtt. Amíg nem értem el a buszhoz felhívtam a barátnőmet, hogy találkozzunk a csarnok előtt. Percekkel később már a buszon ültem, azzal be egészen Újpestig, onnan pedig metróval el. A csarnok pár percre volt a metrótól, és bő fél órám volt még a kezdésig. Láttam, amint a sorok már elindultak, és egyből kiszúrtam a társaságot, ahova én is tartoztam.
Két és fél óra múlva jöttünk ki a csarnokból, és indultunk vissza a metróhoz. Az úttestem kicsi volt a forgalom, és mi nem vártuk meg, hogy a lámpa zöldre váltson a zebránál. Elsőnek léptem le a járdáról…
Nem állítom, hogy nem volt bennem egy csepp alkohol sem, mert volt. Hogy egész pontos legyek egy üveg whiskyt ittunk meg öten. De éppen hogy csak be voltam csiccsentve, nem több. Még csak nem is tántorogtam, nem volt semmi bajom, egyszerűen jól éreztem magamat a barátaimmal. De ez elég volt a katasztrófához…
Csak a vaksötétségre emlékszem, a hidegre, és arra, hogy valamilyen sűrű folyadék elborítja a testemet. Fogalmam sem volt mi lehet ez, és azt sem, miért szakadt el a film, miért lett teljes feketeség, vagy éppen hogyan lett ilyen hideg, nyár közepén. Annyira zavaros volt ez az egész… Aztán lassan kezdett kitisztulni, de a feltűnő fényszóró fénye elvakított pár percig. Amikor már sikerült ismételten körbenéznem, láttam a barátaim halálra vált arcát, a rendőröket és a mentősöket, akik egy fekete zsákba húzzák a testemet. Akkor tudatosult bennem mi is történt… Már nem voltam élő, de halott sem teljesen, hiszen még itt voltam, és kénytelen voltam végignézni, ahogyan a véres testemet a fekete zsákban beteszik a mentőautóba. A rendőrségtől egy nő telefonált. Láttam, és hallottam, amint azt formálják ajkai: sajnáljuk… A szüleimmel beszélt, és közölte velük a halálhíremet. Borzasztóan fájt a mellkasom, bűntudatom volt, hogy az utolsó szavam az volt hozzá, hogy gyűlölöm… Ha tudtam volna, sírtam volna. Most nem az önsajnálattól és a dühtől, hanem a megbánástól, a bűntudattól. Haza akartam menni, hogy elmondhassam anyának, mennyire sajnálom, hogy szeretem, hogy nem akartam megbántani, és mostantól mindig azt teszem majd, amit ő mond. Hogy nem fogok többet hisztizni. Soha többet.
Láttam, ahogy anya zokog. Napokon keresztül, megállás nélkül, ahogyan remeg a fájdalomtól és a könnyektől. A szemei már szinte teljesen vörösek voltak a sírástól. Tudtam, hogy alig aludt valamit. Könnyek nélkül pedig én is zokogtam, de nem tudtam semmit sem tenni ellene, csak nézni, és vele együtt szenvedni. Sosem gyűlöltem, mindig is szerettem, hiszen ő volt az anyukám, aki mindent megtett volna értem, én pedig mégis azt mondtam neki, és az volt az utolsó szavam is hozzá…
Megbántam… de most már, sohasem tudom neki elmondani…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése