Egy élettelen test hevert a járdán. Aranybarna haja kócosan terült szét a véres tócsában. Az autó vezetője tovább hajtott mit sem törődve a lánnyal. Az emberek már gyülekezni kezdtek körülötte, és a távolban egy mentő szirénája visított fel. A tömeg egyre csak gyűlt, már több autó is megállt. A lány kinyitotta a szemét. Szép barna, csillogó szeme volt, amit most könnyek homályosítottak el. Ide-oda nézett, mintha keresne valakit. A kérdésekre nem is figyelt, csak egyetlen nevet hajtogatott. A barátját akarta. Keze lassan, erőtlenül kúszott a zsebe felé, ahol a telefonja volt. Megdagadt, lila ujjaival gyengén nyomkodta a gombokat, majd nehezen a füléhez emelte a telefont. Fulladozni kezdett, egyre jobban zihált. A kagylóba egy kedves fiú hang szólt:
- Szia szerelmem! Hogy vagy?
- Mindenkinél... jobban... szerettelek... soha... soha... ne... felejtsd... el...
A lány markából a kicsúszott a telefon, keze a földre hullott és lehunyta a szemét. Örökre.
A vonal másik végéről kétségbeesett hallózás szűrődött ki...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése