Bál - 4. rész

Amint az várható volt, nem tudtam este aludni. Csak forgolódtam, és lehetetlen mennyiségű emlékkép jelent meg előttem. Mindig, amikor egy kis apró, eddig észre nem vett részletet felfedeztem - mondjuk egy találkában - olyan boldogság szállt meg, hogy percekig ide-oda dobáltam magam az ágyban, furcsa, vinnyogó hangot hallatva. Mikor tudatosult bennem, hogy egy felnőtt nő vagyok, és úgy viselkedem, mint egy kisgyerek, elkezdtem magamon nevetni, és a végén már azért potyogtak a könnyeim a röhögéstől, mert nagyon viccesnek találtam azokat a hangokat, amiket kiadtam magamból. Ez a viselkedés egyáltalán nem volt méltó egy, az EU székhelyén dolgozó tolmácshoz, de a szerelem - mint az köztudott - nem csak vak, hanem hülye is.

Másnap kialvatlanul mentem a munkába, és kifejezetten hisztis voltam. Hallottam, ahogy a kollégáim a hátam mögött beszélnek rólam, és többször is abba a kellemetlen helyzetbe futottam bele, hogy mikor bementem egy helyiségbe, az ott lévő, eddig csevegő emberek, elhallgattak. Bosszantott minden, de bármikor, amikor visszamentem az irodámba, ellágyított a rózsaillat.
Észre sem vettem az idő múlását, és mire feleszméltem, már délután négy óra volt. Épp pakoltam össze a cókmókomat, mikor Melinda - a hozzáillő tornádó stílusban - beviharzott hozzám.
 - Na, na, na, na, kész vagy már? Mehetünk? - ezer wattos vigyora felvillanyozott, és a mai napom első őszinte mosolyát csalta ki belőlem.
 - Persze, azonnal, csak kicsekkolok Claire-nél. - amint az ígéretemhez hűen ezt teljesítettem, lementem Melivel a garázsba, és beültünk a Hondámba. A rózsákat semmi esetre sem pakoltam volna ki belőle, úgy hogy megint az a tömény, édes illat fogadott.
 - Jaj, nagyon szerethet téged ez a csávó, ha így elhalmoz virágokkal. - mosolygott rám kedvesen Melinda. Nem akartam neki mondani, hogy igazából Zac bekaphatja, mert addig, amíg volt rá lehetősége nem lépett semmit, ráadásul az akkori nőjét pont Melindának hívták, de erről az én barátnőm nem tehetett, így mímelt jókedvvel duruzsoltam neki valami közhelyet válaszként, és elindultunk a Paqurette-be báli ruhát nézni.

A bolt maga nem volt nagy, viszont annál hangulatosabb. Krémszínűre festett falak, a kirakatban szemet gyönyörködtetően csodálatos remekművek, és lágy zene. Ezt az idilli hangulatot Melinda ideges, és sürgető csiripelése mérgezte meg, bár nem bántam, hogy ennyire élénk. Az én ruhámat már rég kiválasztottam, szinte egyből megvolt, ahogy beléptem az üzletbe. Pánt nélküli, földig érő, matt fekete, abroncs nélküli alkalmi ruha, a felső része fűzős, és elől - fentről lefelé ritkuló - pici, ezüst csillagok díszítették. Nyakéket nem választottam hozzá, egyik sem tetszett igazán. Nem vettem magassarkút, inkább egy lapos talpú szandálnál döntöttem. Melindánál ez már korántsem volt ilyen egyszerű. Először citromsárgába akart öltözni, aztán méregzöldbe, majd sötétkékbe, és végül tűzvörösbe. A legvégén egy halványlila habos-babos gyönyörűségnél kötött ki, ami pontosan illett hozzá, és mégsem volt nagyzolós. Miután fizettünk, újra autóba ültünk, és amíg ki nem tettem a barátnőm a háza előtt, be nem állt a szája. Az utolsó intelme az volt, hogy holnapra kérjek ki betegszabit, nehogy szombatra túlságosan elfáradjak.
 - Pff... még hogy betegszabi... és egész nap Zacen járjon az agyam... lófaszt! - elégedetlenkedtem.

Amint hazaértem, a ruhámat kitettem a legfeltűnőbb helyre, beültem elé egy forró teával a kezemben, és csak néztem. Egyszerűen gyönyörű volt!  El sem hittem. Az első bálom!
Ahova partner nélkül megyek...

Csillogás Párizsban - 16. fejezet

Marc

Az emberek már mind távozóra fogták, vége volt az első estének. Minden vendég kifizette a számlát, a csapos pedig gondosan összeírta a beérkező összegeket, abban a sorrendben, ahogy rendezték a tartozásokat. Nem túlságosan lepődött meg a hatalmas végösszegen, hiszen rengeteget fogyasztottak már most, ami azt jelentette, hogy nem lesz nehéz a holnapi nap folyamán megsokszorozni ezt a számot. Megvárta, amíg az összes vendég elhagyja a Moulin Rouge-t, s csak utána kezdett bele a nagyobb pakolászásba. A pincérekkel összeszedette a poharakat és hamutartókat, illetve letöröltette velük az asztalokat is. Csak ezután fizette ki mindegyiküket. A felszolgálók bére nem volt túl magas, így mindenkinek a kezébe tudta adni a pénzét. A pakolófiú volt az egyetlen kivétel, ugyanis a szórakozóhely tulajdonosa külön kérte, hogy Louis-nak ne fizessen semmit, azt majd ő maga rendezi. Marc pedig nem kérdezett rá, mégis miért, csak elfogadta a helyzetet. Egyáltalán nem érdekelte ez sem. Számára éppen elég volt annyi információ, amennyit megkapott, nem kutakodott és puhatolózott, nem kíváncsiskodott és kérdezősködött. Mindennek meg volt az oka, így nyilván annak is, hogy miért volt itt egy húsz év körüli srác, akit minden egyes nap BMW-vel furikáznak el innen. Egyszer majd ki fog derülni, ebben teljesen biztos volt.

Miközben Marc a poharakat mosogatta, a pulthoz lépett Xavier. Lassan már csak a csapos volt az egész épületben, de nem bánta, tulajdonképpen rá is ért.

- Remélem, nem gond, ha neked kell zárni – mondta a tulaj, rátámaszkodva a márványlapon.

- Dehogy – felelte Marc, és megtörölte a kezét, majd búcsúzásképpen megrázta barátja és egyben főnöke jobbját.

- Pihend ki magad, mert nem lesz megállás! – szólt még vissza a szőke férfi az ajtóból, majd távozott. Erre a pult mögött álló kalapos csak mosolygott és bólogatott. Lassan befejezett mindenféle utómunkálatot, elpakolta a kanalakat, shakereket, összeszedte a már félig elolvadt jeget, hogy kifelé menet majd kidobhassa. Végül kivett egy kis üveg ásványvizet a raktárban lévő hűtőből és szinte egyszerre megitta az egészet. Az órára pillantva tudatosult csak benne, hogy nemsokára hajnali négy lesz. Hosszú éjszakán volt túl ő is, és az egész hely, de nem kételkedett abban, hogy mennyire megérte minden. Éppen, amikor letörölte a pult márványlapját jelent meg Ophélie Moreau, ez pedig igencsak meglepte a csapost, mivel azt hitte, a lány már régen távozott, közvetlenül a vendégek után.

- Salut – köszönt csendesen, halványan mosolyogva a fiatal nő.

- Kérsz valamit? – kérdezte automatikusan Marc, de Ophélie megrázta a fejét, és mélyen beszívta a levegőt.

- Xavier-nek igaza van, tulajdonképpen te vagy az egyetlen, aki kedves velem, én meg… szóval ne haragudj, amiért bunkó voltam – mondta végül a lány, sóhajtott egyet, majd elfordult és elindult a kijárat felé. Egy pillanatra a pultos meg sem tudott szólalni a meglepetéstől, végül letette a vizes üveget és a szőke nő után sietett. Hosszú lépteivel aránylag gyorsan utolérte. Ophélie éppen ki akarta nyitni a Moulin Rouge ajtaját, de a férfi feltartóztatta.

- Nem haragszom – mondta rekedten, lehajolt a lányhoz és megcsókolta. Valószínűleg életének egyik legbátrabb tettét követte el, s ő maga sem értette, mi adott ennyi erőt hozzá, de megtette. Először a Moreau lány némiképpen tiltakozott, végül mégis megadta magát, hagyta, hogy Marc az ajtóhoz szorítsa. Még élvezte is a helyzetet, bár ezt nem vallotta volna be senkinek sem. Egy hosszú, véget nem érő perc múlva a pultos elengedte Ophélie-t, aki szinte azonnal elkapta tekintetét és elsietett, otthagyva a férfit a szórakozóhelyen. Pár pillanatig Marc csak állt, bámulva a már becsukódott ajtót, végül hátrahajtotta a fejét, megfogva kalapját, nehogy leessen, s mélyet sóhajtott. Öröm és bánat keveredett össze benne, mert valahogy nem ezt várta volna reakciónak, és annyira szerette volna, ha minden másképp alakult volna, azonban a lány elment, ez ellen pedig nem tehet semmit sem.

Visszament a pulthoz, kiöntötte a maradék vizet az üvegből, majd elindult bezárni az ajtókat és beriasztani az újjáéledt Moulin Rouge-t. Némiképpen elkeseredve szállt be a kocsijába, mégis boldog volt, amiért végre megtette ezt. Nem tudta eldönteni, melyik érzést engedje szabadjára, mert egyiket sem akarta igazán, éppen a helyzet kettőssége miatt. Megnyalta ajkát, majd beindította az autót és elhajtott. Ideje volt megfogadni Xavier tanácsát: ki akarta pihenni magát.

Csillogás Párizsban - 15. fejezet

Az este a legtökéletesebben alakult majdnem mindenki számára. Egyetlen dolog volt biztos: a közönséget lenyűgözte a műsor, amit az énekesek és a táncosok összehoztak. A hangulat kellően fülledt volt az éjszaka folyamán, s szinte maguktól nyíltak ki a pénztárcák. Persze nem aprópénz csilingelt a bárpult márványlapján vagy az asztalok selyem terítőin, hanem ropogós bankok finom suttogása volt hallható, ha az ember jól hegyezte a fülét. Észrevehetetlenül csábított el mindenkit a hely, ami, lássuk be, elvárás volt a Moulin Rouge-al szemben, már csak a múltját tekintve is. Egyelőre úgy tűnt, Xavier Moreau el fogja érni a célját, méghozzá rövid időn belül, és piedesztálra emeli a szórakozóhelyet és saját magát is. Ez pedig boldoggá, elégedetté és fölényessé tette a férfit. Végre megmutathatta az apjának és mindenki másnak is, hogy nem az az ember, akinek gondolták volna, az ominózus drogos incidense után. Nem használhatatlan és semmirekellő. Meghazudtolva egykori énjén felépített valami olyat, amire a körülötte lévők irigykedhettek. A legszebb öröme először abban rejlett, hogy látta, mennyire kisemmizettnek érzik magukat a családtagjai, aztán már ez nem is érdekelte. Figyelmét Priscille Depaulra fordította, őszinte elragadtatással figyelte, ahogyan a lány mozog a színpadon. A gondolataiban pedig végérvényesen megfogalmazódott az a terv, miszerint meg akarja szerezni a fiatal táncos nőt.

Azonban azt nem is sejthette, hogy nagybátyja milyen aljas módszerrel akarja megkerülni és megdönteni ezt a dicsőségét. Ráadásul mennyire közel volt a férfi segítsége mindehhez. Rosette Prideux azonban tökéletes játszotta a kissé gőgös, tökéletes dívát. Még nem mutatta ki a foga fehérjét, ellenben érezte, hogy hamarosan kénytelen lesz. Arról még ugyan fogalma sem volt, hogy kinek: Sebastiannek vagy Xavier-nek, de tudta, eljön ez a pillanat is. Az, amikor felemelkedik vagy elbukik. Ez pedig megrémítette a nőt, bár nem engedte, hogy ez meglátszódjon rajta akárcsak egy pillanatra is. Az végzetes lett volna számára, ezt pedig semmiképpen nem hagyhatta. S éppen ezért volt tökéletes társa Sebastian Moreau-nak. Ezért az álcázó képességéért. Persze a férfi már felismerte, hogy mennyire veszélyes is az énekesnő, azt viszont még nem, hogy jobban ragaszkodik hozzá, mint azt eredetileg akarta. De hogy ennek a kapcsolatnak mi lesz a vége? Csak ők tudhatják. Vagy talán még ők sem?

És mi történne akkor, ha kiderülne Amélie Bertrand kokainfüggősége, ami kezd elhatalmasodni? Nos, a lány ettől fél a világon a legjobban. Meg is van rá az oka, mert a tulajdonos nagy valószínűséggel egyből kitessékelné a Moulin Rouge-ból, ami a lány számára elképzelhetetlen jelenlegi helyzetében, sőt megengedhetetlen. Gyermekként ugyan vágyott a hírnévre és arra, hogy mindenki előtt táncolhasson, de most… most már minden más lett. Reménytelennek tűnő küzdelemmé vált az élete, napról napra, amit csak még rosszabbá tesz a tudat, hogy nincs egyedül a titkával. Amit pedig mindenki tud: amit már két ember ismer, az bizony nem titok. Azonban a régi szórakozóhely rengeteg meglepetést tartogat mindenki számára. Az egyik hatalmas kérdőjel Louis Mollineux. Bár a csapost nem érdekli, és Xavier tudja, miért is van itt, de a többiek vajon békén hagyják majd a csendes és egyelőre jelentéktelen pakolófiút vagy elkezdenek kutakodni? Sosem lehet tudni. A másik érdekes kérdés, hogy a maffiafőnök miféle lányokat szabadít a helyre, és meddig lesz ez az üzlet kifizetődő és működő képes? Aztán még ott van az is, mi történne, ha besétál egy ismeretlen emberke és még jobban felkavarja az amúgy is mozgásba került vizet, már amennyiben betéved a Moulin Rouge-ba?

Abban viszont biztosak lehetünk, hogy a megnyitó gyakorlatilag hibátlan volt. A vendégeket elragadta a csábító hangok és mozdulatok kavalkádja és nem tudtak elmozdulni a helyükről. Telt ház volt, s ez egy pillanatra sem változott meg. Odakinn, a sötét égbolton egy új csillag kezdett pislákolni. És persze telihold volt.

Csillogás Párizsban - 14. fejezet

Xavier

Semmi kedve nem volt az apjához, még csak látni sem akarta, bár nyilvánvaló volt, hogy a kis hercegnője miatt úgyis el fog jönni, akármit is mondott előtte. Keserű ízzel a szájában indult el a bárpult felé, miután közölte Rosette-tel, hogy mehet a következő szám is. Az egyetlen, ami jobb kedvre derítette az volt, hogy telt házzal kezdtek. Párizs elitje itt volt és folyamatosan jöttek, egyre többen és többen. Már állóhely is alig maradt. A siker tudata pedig mosolyt csalt Xavier arcára. Elérte, amit akart, méghozzá nem is akárhogy. A nulláról hozta fel saját magát és ezt a helyet is, ráadásul a családtagjait teljesen kirekesztve. Mindegyikük csak néző lehetett, és ez volt a férfi számára a legszebb. Ahogy ezen gondolkodott, eszébe jutott az anyja is. Az egyetlen ember, aki szerette ebbe a családban, akit valóban érdekelt a sorsa. Egy pillanatra lehunyta a szemét, amikor a pulthoz ért, végül elfojtotta az érzéseit és felemelte a tekintetét. Amikor meglátta magával szemben Marcot szélesen elvigyorodott és rácsapott a márványlapra.

- Adom a whiskyt! – mondta a csapos, majd kitöltötte a hűvös, aranyszínű italt, és a tulajdonos elé tette. Moreau felemelte a poharát és egy nagy kortyot ivott belőle, azután visszatette oda, ahol az imént volt. Meg volt elégedve a látvánnyal és a műsorral is, ami időközben folytatódott Prideux szólójával. Erős, csábító hangokkal töltötte be az énekesnő a teret.

- Hogy bírod? – kérdezte ismét Leroy felé fordulva.

- Épphogy. Kelleni fog még egy ember – felelte a kalapot viselő férfi, miközben vigyorogva lehajtotta a fejét és megcsóválta azt. Ahogy a tulaj elnézte, ő is meg volt elégedve a nyitás hozta bevétellel, és az italokért még nem is fizetett mindenki. Ha szerencséjük van, s nagyon úgy nézett ki, hogy Fortuna melléjük állt, akkor a dolgozók bérét duplán is behozhatja már az első alkalom.

- Volt valami probléma?

- Csak annyi, hogy az egyik táncos lány, Amélie Bertrand, rosszul lett az első szám után. Hazaküldtem – mondta kissé lemondó hangon a pultos, majd megvonta a vállát. – De eléggé aggódott a fizetése miatt… – nem fejezte be a mondatot Marc, csak hagyta, had lógjon a levegőben.

- Megkapja. Remélem, mondtad neki! – vonta fel az egyik szemöldökét Xavier.

- Persze! – bólintott a másik, és tovább törölgette az elmosott poharakat.

- Jól van. Még biztos jövök, de záráskor úgyis találkozunk. Addig sok sikert! – zárta le a beszélgetést a Moulin Rouge igencsak elégedett tulajdonosa, majd megfogta a poharát és azzal együtt elindult bejárat felé. Kíváncsi volt, hogy várakoznak-e még odakinn. Volt egy megérzése, hogy holnap is jó pár embert ide fog vonzani a friss szórakozóhely.

Kilépett a kétszárnyú ajtón, amelyet időközben már becsuktak, s ajka mosolyra húzódott a látvány miatt. Legalább négy-, de lehet, öttucatnyi ember akart még bejutni, persze esélytelenül. Egy ismerős hang szólította a keresztnevén, éppen akkor, amikor már vissza akart menni az épületbe. Felismerte a fiatal nőt, aki húga barátnője volt. Amikor a lány odaért, arcon csókolta Xavier-t, majd annak kísérője kezet rázott vele.

- Mondd, hogy még be tudunk menni!

- Sajnálom, Sylvie, de teltházunk van. Álló hely sincs már.

- Ugyanezt mondta a pénztáros is – jegyezte meg a lány, némi dühvel a hangjában.

- Gyertek holnap! Lefoglalok egy asztalt a nevedre – mondta kissé közönyösen a tejföl szőke férfi, elővéve egy szál cigarettát és rágyújtott. – Az első sorba – kacsintott rá a fiatal nőre, aki nem tűnt elégedettnek az ajánlattal. Pár percig csak a többi értetlenkedő és bebocsájtást kereső vendég morajlása volt hallható, végül a leányzó elfogadta Moreau ajánlatát.

- Hát, jó! – sóhajtott és kicsit elkeseredettnek látszott. – Mondd meg Ophélie-nek, hogy üdvözlöm, és akkor holnap találkozunk.

- Persze, Sylvie – a férfi rá sem nézett a nőre, csak a dohányával foglalkozott. Még egyszer megrázta a kísérő kezét, majd a páros távozott, ő pedig elégedetten elmosolyodott. – Au revoir! – inkább csak magának mondta, mert biztos volt benne, hogy húga barátnője és annak partnere már nem hallhatja. Hátrahajtotta a fejét, miközben kifújta a nikotinos, szürke füstöt. Telihold volt.

Miután elnyomta a cigarettát, visszasétált a Moulin Rouge mostanra kellően füstös nézőterére, ahol átfurakodott az álló emberek kisebb csoportosulásán, így eljutva a fal mellé, ahol több volt a hely, mivel onnan nem lehetett túl jól látni a színpadot. De Xavier-nek tökéletesen megfelelt. Csak látni akarta a munkájának végeredményét. Látni, hogy mennyi embert tudott már első este idecsalogatni, pedig nem is nagyon volt reklámja a szórakozóhelynek. Talán éppen ezért jöttek el ennyien. A tömegből végül kivált egy tejföl szőke hajú, azúrkék ruhába bújt fiatal nő. Ophélie Moreau határozott léptekkel igyekezett bátyja felé, szemmel láthatóan bosszús volt.

- Sylvie üdvözöl, majd holnap jön, már nem tudott bejutni – mondta érdektelenül a férfi, most is az összegyűlt embereket figyelte. Nem különösebben izgatta a húga és annak hisztije, mert tudta, hogy az fog következni.

- Jó – szinte köpte a szót a lány. – Ami ennél sokkal fontosabb, hogy Leroy-t ki kell rúgni!

- Mégis miért tenném ki a szűrét egy jó munkaerőnek? – mosoly játszott a szája sarkában, és közel járt ahhoz, hogy kinevesse testvérét, amiért ilyen ostobaságokkal zaklatja.

- Megalázott, apa is igazolhatja neked! Felháborítóan viselkedett velem – magyarázta ingerülten Ophélie.

- Nyilván megfelelő alapot szolgáltattál hozzá – vonta meg a vállát Xavier. – És nem fogom kirúgni. Ja, és Ophi, feltűnt már, hogy csak Marc viselkedik veled kedvesen? Én megbecsülném a helyedben! – jegyezte meg a férfi, lehajtotta a maradék whiskyét, amit eddig magával hordozott, és otthagyta a húgát, akin látszott a felismerés kellemetlen szájíze.

Most legalább egy kicsit magába szállt – gondolta a tulajdonos, miközben elvegyült a vendégek között.

Apa

Kinyílik az ajtó. Hideg szél süvít be rajta, de csak rövid ideig, aztán becsukódik. Nagyobbat csapódik, mint kellene. Nem értem miért? Nem értem megint miért? Apa az. Tudom. Nem kell túl sokat gondolkodnom ezen, hiszen anya már régen itthon van, és tévézik, és velem beszélget. Ezért tudom, hogy apa jött meg. Vagyis el sem ment, csak kint barkácsolt egész nap. És ivott. Hallani a mozdulatain. Hallom, amint a falnak támasztja a kezét, hogy ne essen el, miközben leveszi az egyik bakancsát. Aztán a másikat. Leveszi a munkásruháját, majd elsétál mellettünk a konyhában. A fürdőbe megy. Látom, ahogyan megváltozik anya arckifejezése. Dühös, mint mindig. Megértem. Bár én is az vagyok, emellett elfog az undor is. Igen, az undor. Szeretem apát, de már nem viselem el ezt.

Visszajön a konyhába, elmegy mellettem, kinyitja a hűtőt, és keresgélni kezd. Most is támaszkodnia kell. Mereven előre nézek. Nem akarom látni így. Sohasem akartam, mégis muszáj, ráadásul egyre gyakrabban. Végül kivesz egy lábost, és visszaindul a pulthoz, de megbotlik. Anya ijedten rezdül, fél. Fél, mert ő is szereti apát, de tudja, hogy baja eshet. Talpon marad, és rám mordul. Mintha én lennék a hibás… Lefelé görbülnek az ajkaim, de nem szólok semmit, csak felállok, a szobámba indulok. El kell mennem apa mellett, így megcsap az alkohol szaga. Felfordul a gyomrom. Epe ízét érzem a számba. Jó lenne egy pohár víz, de akkor közelebb kéne mennem apához, azt pedig nem akarom. Nyelek egyet és csendesen becsukom magam mögött az ajtót.

Az ágyamhoz megyek, leülök a földre, hátamat az ágyvégnek vetem, kezemet a számra szorítom. Nem akarom, hogy hallja, megint sírok. A könnyeim gyorsan peregnek végig az arcomon. Már semmit nem látok. Újra csak magam elé meredek, csendben zokogok. Nem akarom ezt. Undor, düh, szánalom és elkeseredettség érzései buknak fel bennem, akárha vér buggyanna fel a torkomban. Nem akarom ezeket érezni, mégis megtörténik. Éppen úgy, mint az álmom. Az álmom, amiben apa gyűlöl engem. Elveszettnek érzem magam. Megfordul a fejemben, hogy talán tényleg nem szeret se engem, se anyát. Pedig azt mondta. Nem vagyok benne biztos. Miért is lennék, ha ilyet művel? Nap, mint nap.

A konyhából halk csörömpölés jelzi, hogy apa visszateszi a lábost a hűtőbe. Aztán kinyitja a csapot és vizet tölt a poharába, majd megissza. Anya nem szól semmit, de tudom, mire gondol, és mit érez. Mert én is ugyanazt gondolom, és ugyanazt érzem. Még mindig zokogok. Anya helyett is. Annyira szeretem anyát. Apát is. Még akkor is, amikor ilyen. De nem akarom, hogy ilyen legyen. Újra pici akarok lenni. Akkor foglalkozott velem. Most miért nem? Nem értem…

- Ne igyál többet! – anya hangja feszült.

- Nincs semmi bajom – apa inkább morog, minthogy rendesen válaszolna. Megijeszt. Még jobban zokogok. A mellkasomat valami összehúzza. Alig kapok levegőt. A konyhapulton élesen koccan az üvegpohár. Kizökkent. Végre levegőhöz jutok. Próbálok lehiggadni, de nem megy. El vagyok keseredve. El vagyok veszve. Egyáltalán gondol arra, milyen érzés nekem ezt látni? Vagy nem is törődik velem és anyával? Elszomorít a gondolat. Újabb könnycseppek csorognak lefelé, egyre több árkot vágva az arcomon. Lassan teljesen kiborulok.

Végül kinyílik az ajtó. Csak remélem, hogy nem apa. Felpillantok. Anya az. Ahogy látom őt, még jobban sírni kezdek. Bejön, letérdel mellém, vigasztalni kezd. Átölel és ringat, mintha még pici lennék. Szeretnék megint pici lenni… Amikor még apa nem volt ilyen.

- Mi? – anya hangja éles. Apa magyaráz valamit, de se ő, se én nem értem. Aztán apa megjelenik az ajtóban. Először anyára, aztán rám néz. Megrázza egy kicsit a fejét. Nem tudom miért. Talán helyteleníti, hogy megint sírok, vagy csak így próbálja kitisztítani a fejét.

- Már megint minek sírsz? – közönyös a hangja. Nem vagyok képes ránézni. Becsapja az ajtót, inkább azért, mert nem tudja koordinálni a mozdulatait, mintsem mert dühös. Teljesen mindegy. Így is, úgy is rossz érzés fog el. Kibontom magam anya karjai közül, aki nem akar elengedni, de makacs vagyok és lerázom magamról, aztán apa után megyek.

- Miért sírok? Miattad! Mert elegem van! Az utóbbi időben csak ezt látom. Alig tudsz magadról. Unalmas! Régen foglalkoztál velem meg anyával! Most miért nem? Szána… – ekkor pedig megfordul és megüt. Erősen. Olyan erősen, hogy a földre zuhanok. Az arcomhoz kapok. Látom, ahogy kitágul a pupillája a döbbenettől. A düh elborítja az agyamat. Nem tudok gondolkodni.

- Ez aztán kurvára kellett! Most jobb?! – vetem oda, miközben felállok. Anya odarohan hozzám, de nem engedem, hogy megöleljen. Apa felém lép. Látszik rajta, hogy a feje kitisztult. De ez engem már mind nem érdekel. Apa is meg akar ölelni, de hátrébb lépek. Nem akarom, hogy hozzám érjen. Ezek után nem. Eltorzult az arcom. A számban enyhén fémes ízt érzek. Undor, düh, szánalom és elkeseredettség érzései buknak fel bennem, akárha vér buggyanna fel a torkomban.

- Ne érj hozzám! – kiáltom apa szemébe, mikor újra felém nyúl. Megint hátrálok. Berohanok a szobámba és magamra zárom az ajtót. Nem akarom látni. Nem akarok vele beszélni. Az ajtónak döntöm a hátam, lecsúszok, a földön ülve felhúzom a lábaimat, és zokogni kezdek. Hangosan. Már nem érdekel hallja-e vagy sem. Újra pici akarok lenni. El akarok futni. Messzire. Oda, ahol senki sem bánthat. Oda, ahol megint pici vagyok. Oda, ahol apa foglalkozik velem és anyával.

Csillogás Párizsban - 13. fejezet

Rosette

Miután ismét egyedül maradt az öltözőjében, diadalmas mosollyal ült le a tükrös asztala elé, belenézett, és onnan egy győztes nézett vissza rá. Ez pedig elégedettséggel töltötte el Rosette Prideux-t. Nem tudta palástolni örömét, amiért kegyetlenül földbe tiporta Sebastiant, s olyan fölényesen nyert. Szó se róla, kedvelte a férfit, azonban elvárta mindenkitől, hogy körül rajongják őt. Ahonnan jött, a középosztályból, nem kapta meg soha életében azt a figyelmet, amit valójában érdemelt volna. A szülei állandóan dolgoztak, testvére, amint lehetett eltűnt a színről, mivel apjukkal sosem volt túl jó viszonyuk. De a nővére sosem tört igazán ki a szürkeségből: megrekedt egy egyszerű irodai munkánál. Ez volt az, amire Rose képtelen lett volna, és amikor rájött, milyen hanggal áldotta meg a sors, egyből elhatározta magát. Most pedig itt volt. Franciaország ünnepelt, friss és tökéletes sztárjaként lépett fel. Megkapta azt a kitüntetett figyelmet, amire gyermek kora óta vágyott, és ennek mindennél jobban örült. Ellenben voltak olyan emberek, mint Sebastian Moreau, aki azt merte feltételezni, hogy csupán egy ostoba, szőke kislánnyal állnak szemben, viszont hatalmasat tévedtek. Ez pedig az egyik legnagyobb hiba volt, amit elkövethettek. Ugyanis fiatal kora ellenére kegyetlen és ravasz volt. Akár elmehetett volna bérgyilkosnak is. És ami igazán nagy dolog volt ebben az egészben, hogy pontosan tisztában volt vele ez a nő. Nagyon is jól tudta, milyen képességei vannak, és hogyan használhatja ki ezeket.

Mélyen beszívta a levegőt, majd lassan kifújta, kivett az egyik dobozból egy vattapamacsot, s egy kevés sminklemosó segítségével elkezdte leszedni az előző fellépésnél viselt festékréteget. Miután ez a művelet meg volt, előszedett pár dolgot, hogy újra kifesthesse magát. Korrektorral, alapozóval és púderrel kezdett, azután elővette mélytónusú, vörös rúzsát, amit külön ecsettel vitt fel, majd egy vékony, fekete tusvonallal kihúzta mindkét szemét, és hosszú pilláit súlyossá tette a szintén fekete spirállal. Ezzel pedig letette az utolsó ecsetet is, felállt az asztaltól, a spanyolfal mögé lépett, ahol már ki volt készítve egy hosszú, földet súroló, eperszínű ruha. Új volt, még egyszer sem vette fel, de nagyon is tetszett neki, az ejtett vállal, és a gyönyörű szabásával együtt. Még mindig boldog mosoly táncolt az arcán, s úgy nézett bele a teljes alakos, széles tükörbe az öltözőjében, hogy láthassa, hogyan is áll rajta a ruha. Megigazította a haját, majd belebújt a fekete magas sarkú cipőjébe és elindult kifelé, a nézőtérre, hogy elbeszélgethessen Ophélie és Dominique Moreau-val.

Mielőtt célpontjaihoz rohant volna, a márványlapos bárpulthoz lépett, kért egy pohár pezsgőt, s amíg az italra várt, tekintetével megkereste az embereit. Nem volt éppen nehéz dolga. A Moulin Rouge tulajdonosának húgával jó kapcsolatot ápolt egy ideje, és már az apjukkal is találkozott párszor, elit körű eseményeken.

Amint ellépett a pulttól megjelentek körülötte a rajongók, pár vaku is villant, de Rosette csak kedélyesen mosolygott, miközben gratuláltak neki, köszönetet mondott, majd határozottan tovább sétált. Most nem volt igazán kedve ehhez, de persze jól esett neki. Végül is, ki ne örülne neki?

- Szép estét, jól szórakoztok? – kérdezte Rose, amikor megérkezett a fal mellett elhelyezett boxhoz, ahol a keresett személyek ültek.

- Oh, Rosette! – Ophélie felpattant, végigmérte a barátnőjét, majd puszit váltottak. – Gyönyörű ez a ruha!

- Te sem panaszkodhatsz – az énekesnő sokkal visszafogottabb volt jelen pillanatban, mint a szőke lány. Visszaülve helyet engedett maga mellett, így Mademoiselle Prideux is leült. Pezsgős poharát ugyan letette az asztalra, de magát a kecses, csiszolt üveget nem engedte el az énekesnő. – Azt hittem, nem leszel itt, Dominique.

- Talán baj, hogy mégis eljöttem? – kérdezte halvány mosollyal a férfi.

- Szó sincs róla, örülök, hogy látlak.

- Egyébként nem rossz eddig. Tudod, Rose, egyenesen ragyogtál a színpadon! De ki volt az a másik lány? – folytatta a beszélgetést a legidősebb tagja a Moreau családnak.

- Köszönöm – mosolyodott el lágyan a díva, bár az arckifejezése némiképpen megváltozott, amikor szóba jött a másik énekes. – Chloé Renardinak hívják, azt gondolja, velem egy szinten van… – lehajtotta a fejét, egy aprót sóhajtott, majd mikor tekintete ismét a férfira tévedt egy laza mozdulattal kisöpörte a szeméből hullámos, szőke tincseit. – De persze, meg sem közelít – végül belekortyolt a pezsgőjébe, melynek aranyos színe tökéletes illet a Moulin Rouge hangulatához. Xavier ebben jól választott. Egy pillanatra elbizonytalanodott, hogy van-e joga beleszólni a szórakozóhely tulaja és annak nagybátyja közötti vitába, és még jobban megzavarni a már így is hullámzó vizet, azonban elhessegette ezt a gondolatot.

- Még hányszor lépsz ma fel? – szólt közbe kíváncsian Ophélie, ezzel megzavarva egy percre Rosette-et a gondolataiban.

- Öhm, egy negyed óra múlva Renardi nélkül, aztán még van egy duettünk, és még egyszer a záró szám előtt. Persze lehet, hogy ezen kívül is kelleni fogok egyszer-kétszer. De háromszor még egészen biztos – válaszolt kissé elmerengve az díva, majd élesen témát váltott. – Egyébként, már amennyiben nem indiszkrét a kérdés, valóban nem lett egyikőtök sem társtulajdonos? Mert ezt csiripelték a madarak. Bár engem eléggé meglepett.

Látta, amint Dominique arca kissé elkomorult, és hallotta, amint Ophélie mélyen, gőgösen beszívja a levegőt. Rápillantva a lányra, észrevette, hogy az milyen idegesen préselte össze ajkait.

- Sajnálom, úgy látom, beletenyereltem a dolgokba! – kezdett el mentegetőzni az énekesnő, persze mindez csak egy jól eljátszott jelenet volt az ő részéről. Ellenben a többieknek fel sem tűnt mindez.

- Nem – kezdett bele végül a férfi. – De valóban, a fiam, úgy gondolja, hogy senkinek semmi köze ehhez a vállalkozáshoz. Pedig az én pénzemből van a tőke, és persze itt van a húga, aki mindenben segít neki… azonban nem tudunk semmit tenni ellene – azt a szót, hogy „fiam” mielőtt kimondta volna, pár pillanatig rágódva vizsgálgatta magában az idős Moreau, mintha nem lenne abban biztos, hogy helyénvaló így nevezni saját gyermekét. Ezen egy röpke pillanatra még Rosette is megdöbbent.

- A bátyám egyszerűen csak seggfejként viselkedik, mert azt hiszi, hogy elvennénk tőle ezt a helyet, ha minket is meg merne tenni tulajdonossá! – jegyezte meg dühösen Ophélie, aki nem tudta annyira tárgyilagosan előadni a helyzetet, ahogyan az apja. A díva önkénytelenül is jól szórakozott a fiatal lány viselkedésén. Eddig is tudta, hogy éretlen, de még sosem látta így megnyilvánulni. Arról nem is beszélve, hogy most nagyon jól meglátszott mekkora veszteség volt a Moreau családnak a feleség és anya figura elvesztése. Ha most élne Brigitte, valószínűleg nem itt tartanának.

- Lehetséges, hogy nem előled félti, Ophélie, hanem attól, hogy valaki befolyásolhatna, például a nagybátyád vagy egy ismeretlen ember – vetette fel Rose a tényeket, mint egyszerű lehetőséget.

- Mégis ki? – a tejföl szőke lány felnevetett. – Sebastianből negyed óra is sok, vadidegeneknek pedig nem játszanám a kezére. És különben is, apával mi baja van Xavier-nek? Semmi értelme! Egyszerűen csak nagyképű, és úgy gondolja, mindent szabad neki.

- Dominique-tól talán a befolyása miatt tart. Persze ezt csak én gondolom. Nem vagyok annyira jóban Xavier-vel, hogy ilyesmiről beszélgessünk – felelte az énekesnő, tanácstalanra véve a figurát.

- Nem hiszem! – jelentette ki dacosan Ophélie. – De ne haragudjatok, meg kell néznem pár dolgot. Ha már a drága bátyám nem csinál semmit, valakinek muszáj dolgoznia is – mondta mártírkodva a lány, majd kimászva a boxból elköszönt két beszélgető partnerétől, és sietős léptekkel távozott is tőlük.

- Heves vérmérsékletű – jegyezte meg egy mosollyal Rose, miközben visszaült a férfitársaságához.

- Igen, ezt tőlem örökölte – felelte mosolyogva és bólogatva Dominique, majd felsóhajtott, s ledöntötte a kevéske whiskyt a poharából. – És minden rendben veled, Rosette?

- Minden a legjobban alakul mostanság. Egész Párizs a Moulin Rouge-ról és rólam beszél, ez pedig igen hízelgő – mosolyodott el szélesen a nő, és pár korty pezsgőt eltűntetett a poharából. – Ne haragudj, hogy felhoztam ezt a kényes témát, csak érdekelt – tette hozzá, játszva az ártatlant, és megitta maradék italát is.

- Semmiség. A lányom még nem szokott hozzá a testvére hóbortjaihoz, ennyi az egész. Bár meg kell jegyeznem, egy kicsit engem is bánt.

- Ezt megértem. De még nem gondoltatok semmilyen… – be akarta volna fejezni a kérdést a fiatal nő, azonban a szeme sarkában meglátta a sötét öltönyt viselő, tejföl szőke hajú férfiút, aki éppen feléjük közeledett. Nem merte megkockáztatni, hogy a tulaj halljon bármit is, így témát váltott. – Nézd, csak emlegetni kellett!

Dominique Moreau oldalra pillantva láthatta fiát, amint egyenesen előre lépdelve egyre közelebb ért hozzájuk, végül pedig megállt és hivatalos mosolyt villantott a boxban ülőkre.

- Rosette, apa! – biccentett Xavier. – Drága, egy pár perccel előbb kezdesz – és ezzel a színpad felé intett, majd halványan elmosolyodott, s rögtön sarkon fordult. Nem kívánt tovább társalogni Dominique-kal, vagy éppen a közelében lenni.

Rose elmosolyodott, majd felállt, megfogta a poharát és a legidősebb Moreau-ra emelte a tekintetét. Aprót sóhajtott.

- További jó szórakozást! Ha még később itt leszel, valószínűleg találkozunk.

- Neked is kellemes estét! – a férfi keserű mosolyt küldött az énekesnő felé. Mademoiselle Prideux bosszúsan fordult el és indult a színpad hátulja felé. Elcseszte! Vagyis nem ő, hanem a tulaj, de az ő munkáját. Ez pedig kifejezetten idegessé tette. Mielőtt a színpadra állt volna lehajtott egy pohár martinit, hogy az alkohol oldja a mérgét, viszont ezzel sem ért el túl sok sikert. Már előre látta, milyen veszekedésbe fog torkollani az estéje Sebastiannel, amihez nem túl sok kedve volt, de már nem tudott ellene tenni. Semmit.

Utolsó üzenet

Fázom. Remegek. Mi történik? Hol vagyok? Haza kell mennem, késő van. Anya biztos már aggódik. Vajon elérem az utolsó szentendrei HÉV-et?

Az év bulijára készültem. Harsány smink, a lényeget kiemelő blúz, rövidnadrág. Utálom a szoknyát.

Az ágyon ülök, magam elé meredek. A bulin  gondolkodom. Vajon milyen lesz?

Anya kopog az ajtómon.

 - Gyere be! - szólok neki hangosan. Benyit, és mosolyog. Én felállok, és megpördülök, hogy jól lásson. Megdicsér. Mosolygok.

 - Ugye veszel egy kardigánt? - kérdezi, és a hangja aranyosból élesre vált.

 - Persze Anya! És még hosszúnadrágot is viszek, hogy haza fele ne fázzak. - mondom, és megmutatom neki, hogy már be is csomagoltam az említett ruhadarabot magamnak.

 - Jól van. - odajön hozzám, és homlokon puszil. Átölelem. Pár percig így állunk, majd elenged, én pedig indulok.

Az az igazság, hogy egy kicsit füllentettem Anyának. Nem barátokkal megyek, hanem ismerősökkel, viszont csak így engedtek el a buliba, hogy abban a hitben élnek, miszerint olyan emberekkel megyek, akik figyelnek, és vigyáznak rám. Csak nem lesz nagy baj ebből.

A HÉV-en utazom a társasággal. Pasikról beszélgetnek. Rossz emlékem furakszik elő az agyam mélyéről. Próbálom elnyomni, de lehetetlen.

Már másfél hónapja vége... teljesen. A szívem összeszorul, az arcom pedig megrándul a belsőmet újult erővel mardosó fájdalomtól. És tudom, hogy ez nem a közeljövőben fog elmúlni...

 - Hé Saleisha! Mi a gond? - kérdezi az egyik szőke lány. Ha jól hallottam, Clairenek hívják. Minden szempár rám mered.

 - Semmi, csak egy rossz emlék. - mormogom, és próbálok mosolyogni. A lány egy gyors mosollyal elfordul tőlem, és tovább csacsog. Nem foglalkozik tovább velem senki.

Szállunk. Már csak tíz perc séta, és mindjárt ott vagyunk. Iszunk, nevetünk és megint csak iszunk. Kezdek berúgni, de belülről még mindig rág a szomorúság. Már csak öt perc. Sűrűsödik a tömeg. Ellenőrzöm a jegyem. Ott van a csuklómon. Az a szőke lány, aki szóba elegyedett velem, most megállítja a kis csoportunkat, és köré gyűlünk. A zsebéből egy zacskót vesz elő, benne fehér tablettákat pillantok meg. A csoporton ujjongás fut végig, és mindenki a lány felé nyújtja a kezét. Habozok. Tudom mik azok. Vagy... legalábbis sejtem. A szőkeség feltépi a zacskót, és egyesével ad mindenkinek egy darabot. mikor látja, hogy az én kezem nincs a többi között, kérdő tekintettel néz rám. Nemet intek a fejemmel. Megy tovább.

Megcsináltuk. Bejutottunk, és már javában partizunk. A fények villognak, a zene dübörög, és a szívem átveszi a mély ritmusát. Rohadt jó számok vannak, és nagyon jól érezzük magunkat. Sok fiúval táncolok, de egyik sem köt le. Viszont van egy kis problémám: kezdek kijózanodni. Mielőtt eltűnne a jókedvem, a pulthoz megyek, és rendelek egy vodkanarancsot.

 - Kettőt! - szól mögülem egy hang, és egy srác ül le mellém. - Szia! - szólít meg.

 - Helló! - köszönök vissza.

 - Nem akarok tolakodó lenni, és nem akarok se bunkónak, se nyomulósnak tűnni, de csodálatosan nézel ki. - mondja, és elpirul. Aranyosnak találom, és jobban megnézem magamnak. Rövid barna haja van, világos szeme és markáns álla. Kb. huszonegy lehet. Kék felsőt, és fekete farmert visel. Az ingén meglátok egy orrszarvút, és azonnal elkapom a tekintetem, nem akarok most Rá gondolni.

 - Köszönöm - mosolygok egy kicsit, de nem sikerül élethűre.

 - Mark vagyok - nyújt kezet. Elfogadom. Erős a kézfogása.

 - Saleisha.

 - Elbűvölő név. - a bókjai egy kicsit oldják bennem a szakítás miatt érzett keserűséget, de a szemem égeti az az orrszarvú. Ismét mosolyogni próbálok, amikor Claire csapódik a pultnak kettőnk között, felém fordulva.

 - Gyere nagylány, táncoljunk! - fogja meg a kezem, és húzna maga után, de én nem engedek. Megáll, megvárja míg megiszom az italomat, majd újra kézen fog, én egy bocsánatkérő mosolyt vetek Mark felé, és engedek a hívásnak. A táncparkett közepére vezetnek. A zene eszméletlen, a tömeg hatalmas, a hangulat felemelő, így alig kell egy perc, és már a toppon vagyok. Calire jól táncol, és mellette én sem maradok el, így egy kis idő múlva látványosság leszünk. A táncpartnerem megáll, és a szája elé tartja a kezét. Úgy néz ki, hogy köhög. A vállára teszem a kezem, és közel hajolok hozzá.

 - Jól vagy? - kérdezem. Ő felnéz rám, megfogja mindkét kezével a tarkómat, és lesmárol. A szemem tágra nyílik, teljesen meglepődöm. Aztán még jobban, mert a szőkeség elenged, a nyelvem alatt pedig egy tablettát találok. A lány széles mosollyal mered rám, aztán mutatja, hogy nyeljem le. Nem tudom mit csináljak. Rémülten meredek ki a fejemből, Claire pedig egyre türelmetlenebb lesz. Aztán a szemem sarkából meglátok valami világosat, ami felkelti az érdeklődésemet. Odanézek, és egy srácot látok, aki fehér Lot29 sapkát visel. A fájdalom buldózerként rombol le, én pedig az előttem álló türelmetlen nőszemélybe kapaszkodva halászom elő a tablettát a nyelvem alól, és nyelem le. Claire vigyora ennél szélesebb már nem is lehetne. Újra táncolunk. érzem, hogy hátulról hozzám simulnak. Megfordulok, és látom, hogy Mark az. Mosolyog, és táncoltat. A szer hatni kezd, én pedig hátraszólok Clairenek, aki odahajol hozzám.

 - Mi ez? - kérdezem, ő pedig csak tátog: eki. Mintha misem történt volna, visszafordulok Markhoz, aki ennek kifejezetten örül.

Úgy egy óra múlva, már teljesen a föld felett járok, semmi nem érdekel, csak táncolok a most megismert srácom karjai közt. Már smároltunk, és mindenhol végigtaperolt. Nem akartam, de nagyon jólesett az érintése. Megbízom benne, tudom, hogy ő nem "olyan".

 - Szomjas vagy? - kérdezi a nyakamat csókolgatva.

 - Igen! - felelem. A szám nagyon ki van száradva.

 - Vodkanarancs?

 - Az remek lenne! Köszönöm! - csókolom meg, és táncolok tovább. Kis idő múlva meghozza az italom, én pedig egy húzásra megiszom. Visszaadom a poharat Marknak, aki a karja közé von, és egy félelmetes vigyor jelenik meg az arcán. Mire felfogom, hogy nagy baj van, elsötétül előttem minden, és összecsuklom.

Hideg van. Fel kéne vennem a kardigánom. Jajj ne! Otthagytam. Anya mérges lesz... Hol van Anya? Hol vagyok én?

Erősödő, majd gyengülő fények szűrődnek át a szemhéjamon. Erős fájdalmaim vannak. Megpróbálom kinyitni a szemem. Csak az egyik sikerül. Fák alatt fekszem. A ruhám le van szaggatva rólam. Árokban vagyok. Próbálok megmozdulni, mire idegtépő fájdalom hasít belém, több helyen is: a nyakamnál, a hasamnál, és... ott lent. Mi történt? Hol van Anya? Fázom, és elfog a rettegés. Rosszul leszek, szédülök, majd elájulok, és újra sötét lesz a világ.

Kis idő múlva újra felébredek. Még mindig, ugyanott és ugyanúgy fekszem, de már nem zavar. Felrémlik előttem Daniel arca. Bárcsak itt lenne most velem. Biztos megdicsérne, hogy milyen csinos vagyok, leszidna, hogy így nem mehetek sehova, és betakargatna, mert fázom. Forró könnyek gyűlnek a szemembe, és sírni kezdek. Hol van Anya? Anyát akarom. Szeretem. Zokogok. Valami nyomja az oldalam. Elviselhetetlen kínok között kiküzdöm magam alól a mobilomat.

Hideg van, de már nem fázom. Félek. Anya. Felhívom. Nem, inkább küldök neki üzenetet. El akarom mondani neki, hogy nagyon hiányzik, és nagyon szeretem. A könnyeim elhomályosítják előttem a világot. Belépek az üzenetekbe, kiválasztom Anyát, és pötyögni kezdek neki, de nem tudom mit írjak. Megnézem hány óra. Elmúlt már hajnali négy is. Jajj ne! Anya haragudni fog rám. Ne Anya, ne haragudj rám, nagyon szeretlek Anya!

Hirtelen ötlettől vezérelve leírom ezt a három szót neki, és a küldésre nyomok. Nem megy el. Nincs térerő. Nem baj. Majd ha hazaérek, odabújok hozzá, és megmondom neki.

Ettől a gondolattól megnyugodva ejtem vissza a kezem a földre. A telefon kicsúszik az ujjaim közül. Mosolygok, és átadom magam az engem átható kellemes hidegnek.

Csillogás Párizsban - 12. fejezet

Leonard

Érdekes volt végighallgatni ezt a megbeszélést a Moulin Rouge tulajdonosa és a párizsi maffiafőnök között. Tulajdonképpen Leonak eszébe sem jutott, hogy bordélyházzá akarja tenni ezt a helyet, de ezzel neki semmi problémája nem volt. Jobban tartott attól, hogy esetleg dílereket akar behozni egy-egy éjszakára. Azt nem igazán támogatta volna, és gyanította, hogy Xavier sem, hiszen ismerte a férfi múltját, s ha minden igaz, akkor most tiszta volt. Az elvonón ugyan nem töltött sok időt, de annyira észhez tért, hogy ne csinálja meg még egyszer a kórházjárós történetet, ráadásul most itt volt a szórakozóhely is, amit nem adott volna ki a kezéből. Egy beszélgetés során jegyezte meg Xavier – erre pedig még most is emlékezett Laroche –, hogy a családja akár a keselyűk, s előbb adná egy vadidegennek a vagyonát, mint bárkinek, akinek köze van ehhez a famíliához. Ez akkor megdöbbentette a táncos férfit, de kénytelen volt rájönni, hogy igazat mondott neki a tulaj. A Moreau-k egytől-egyig unszimpatikusak voltak a számára, ez alól egyedüli kivételt képezett a huszonéves férfi, akivel most szemben ült. Persze ez akkor is furcsa volt számára, hiszen ő végtelenül tisztelte a szüleit, és mai napig is így van, hiába távoztak el az élők közül. Ez legfőképpen apjára volt igaz. Élő ismerőseiből leginkább csak őszinte barátsággal adózott Oliviére-nek, aki Párizs alvilágát irányítgatta, mióta apja visszavonult az élről, és a stafétát fiának adta. Annak idején a Joubert családdal kötött alku mentette meg Leonardékat, aztán a Laroche papa összebarátkozott a maffiával. Most pedig Leo és Oliviére mindenben segítik egymást. Persze nem híresztelik ezt a jó baráti viszonyukat, senkinek nem lenne előnyére.

Körülbelül egy negyed órát ücsöröghettek bent az irodában, amíg mindent megbeszélt a két vezető, majd felálltak és kezet ráztak. Ekkor felkecmergett Leo is a székből, majd Joubert után kilépett a szoba ajtaján. Xavier vele is kezet rázott és sok szerencsét kívánt a fellépéséhez, ami miatt a táncos kicsit sietős léptekkel kísérte ki Oliviére-t a nézőtérre.

- Merci, Leonard! – a maffiafőnök a kezét nyújtotta a barátja felé.

- Maradsz még? – kérdezte érdeklődve a férfi, miközben megrázta jobbot.

- Természetesen! Kíváncsi vagyok, mit tudsz – nevetett fel Oliviére, és megigazította a nyakkendőjét. Laroche szélesen elvigyorodott, majd megfordult és gyors tempóban az öltöző felé igyekezett. Sietve átvette a fellépésre előkészített lazább ruhadarabokat, így megszabadulva eddigi öltönyétől, majd egyenesen a színpad felé vette az irányt.

Priscille Depaul, a partnere már türelmetlenül várta, hogy végre megjelenjen a férfi, amikor pedig meglátta, félhangosan kérdőre is vonta, s csupán azért félhangosan, nehogy kiszűrődjön a hangja a közönséghez.

- Hol a fenében voltál? Azt hittem, nem fogsz ideérni.

- Nyugi már, Pris! Itt vagyok, nem? Különben is, Xavier-vel kellett megbeszélnem pár dolgot.

- Igen? Na, és mit? – kíváncsiskodott a lány, kertelés nélkül.

- Nem kell mindenbe beledugni az orrocskádat! – ezzel pedig ügyesen le is zárta a témát a férfi. Nem kell semminek sem kiszivárognia, amíg nem muszáj, és ezt különben sem ő dönti el, hanem a tulaj. – Gyere, mi jövünk! – megragadta a lány kezét és felhúzta a még sötét színpadra, majd beálltak a megfelelő helyre és vártak a zenére. Pár perc múlva az is megjött és elkezdték a kicsit szögletesebb mozdulatokat. Mindkettejüknek jól ment. A koreográfusnő csak addig foglalkozott velük, hogy betanítsa a mozdulatsorokat, meg ma délután megnézze, hogy megy nekik. Ezért Giselle elégedett volt velük. Persze Leonard és Priscille sem csak saját szórakozásukra csinálták tökéletesen az első perctől. Gyorsan rájöttek arra, hogy így megszabadulhatnak a kiborító nőtől. A többiek pedig irigyelték a párost, amiért nekik nem kellett elviselni a Madamot.

Az egyik emelés közben Laroche kiszúrta Oliviére-t, amint a második sorban, az egyik asztalnál ülve szivarozik, és a produkciót figyeli. Pár pillanatig tartotta a szemkontaktust, közben a partnerét letette és egy forgással zárták a táncot. Elégedett mosollyal nézett végig a férfi a közönségükön, majd egy-két meghajlás után lesétáltak a reflektorfényből. Néhányszor mély levegőt vett Leonard, miközben hátra felé sétáltak az öltözők felé. Nem is figyelt a koreográfusnőre, aki közben dicsérni kezdte a lánnyal együtt. Ő maga nagyon jól tudta, hogy életének eddigi legjobbját nyújtotta. Önbizalmát még nagyobbra növelte a vérében tomboló adrenalin és a taps. Mielőtt azonban elválltak volna a partnerével, a lányhoz fordult:

- Pris, mit szólnál, ha még éjjel gyakorolnánk nálam? Azt hiszem, van pár mozdulat, amin lehetne finomítani.

- Én a stílusodon finomítanék, Leo. Egyébként pedig, mi együtt dolgozunk, és én nem keverem a munkát a magánéletemmel – ezzel a válasszal a férfi orrára csapta a női öltöző ajtaját.

Leonard Laroch ritkán kapott nemleges választ az ilyesfajta felkéréseire. A lány veszített egy szép éjszakát. Legalábbis a férfi így gondolta. Különösebben nem rontotta el a kedvét a visszautasítás, hiszen nagyon jól tudta, hogy nem egy nő volt a nézőtéren, és biztos volt benne, hogy fog találni partnert az éjszakai edzéshez is. Így hát jókedvűen sétált be az öltözőbe, ahol a többi táncos férfi kezet rázott vele és gratulált neki. A mai este egyre jobban alakult a szórakozó helyen, és a határ a csillagos ég volt, ahova majd Leo nevét is felírják nemsokára.

Bál - 3. rész

Nem hajtottam le a garázsba, hanem csikorgó gumikkal álltam meg az épület előtt. Kipattantam a vezetőülésről, mindent úgy hagytam, ahogy volt, járó motor, felkapcsolt lámpa, csak az ajtót csaptam be idegesen. Lebaktattam a londinerek bódéjához, és a tíz centis magassarkúmmal elég nagy zajt vertem. Groger épp most akart visszamenni a védelmet nyújtó házikóba, amikor meglátott. Felvillanyozódott, amikor meglátott, de mikor rájött, hogy gyilkolni jöttem, leesett neki, hogy miért, és látszott rajta, hogy fülét farkát behúzza.

 - Groger! Ki a faszt engedtél a kocsimhoz? - üvöltöttem. Értetlenül és rettegve nézett rám. El kellett telnie pár másodpercnek, mire felfogtam, hogy magyarul teremtettem le. Mivel a srác olasz, odavetettem neki az anyanyelvén, hogy 'Baszd meg', majd szépen kulturáltan megkérdeztem tőle franciául, hogy kit és miért engedett a Hondám közelébe.

 - Annyira sajnálom Miss Verton, nem tudtam, hogy...

 - Mit nem tudtál!? - csattantam föl.

 - Ez csak kedveskedés volt... - az akcentusa elviselhetetlenné erősödött, így behunytam a szemem, elszámoltam húszig, közben mély levegőket vettem, majd kinyitottam a szemem. A londiner fiú a sírás szélén állt.

 - Oké. Nyugodj meg Groger, nincs semmi baj. Inkább koncentrálj a kiejtésedre, és mondd el nekem, ki, mikor, miért nyúlt hozzá a kocsimhoz.

A srác nyelt egy nagyot, majd egy nagy adag félelemmel a szemében és a hangjában beszélni kezdett.

 - Jött egy futár, hogy Miss Saleisha Vertonnak érkezett ajándék, de nem lehet portán hagyni, be kell rakni a kocsijába, mert ezt a feladatot kapta, jattért. Adott nekem húsz eurót, hogy segítsek neki elrendezni a kocsiban a rózsákat. Azt mondta nem nyúl semmihez, nem visz el semmit, nem tesz tönkre semmit, a felügyeletem  alatt és a segítségemmel teljesíti a csomagátadást. Gondoltam miért ne, ha ilyen gyönyörűek azok a virágok, biztos jól fog esni Miss Vertonnak. Sajnálom, én csak... kedveskedni akartam. - hajtotta le a fejét.

 - Jól van, nincs baj. Csak legközelebb ne engedj senkit a Hondámhoz, még ha gyémántokkal akarja telerakni. Oké? A cicámhoz csak én nyúlhatok. És neked van csak megengedve. Rendben?

 - Igen, Madame. - Nem mert a szemembe nézni.

 - Hagyd ezt a Madame-ot. Elég a Miss Verton. Rendben?

 - Igen, Miss Verton.

 - Helyes, És nézz rám nyugodtan. - mosolyogtam, és közelebb léptem hozzá. Rám emelte a tekintetét, és egyből vörös lett.

 - Na megyek - adtam neki puszit, és visszamentem a Hondámhoz. Beültem, hátrafordultam, és a kezembe vettem a kis fehér kártyát, majd olvasni kezdtem.

 "Drága egyetlenem! Tudom, hogy mérges leszel, amiért az autódba küldettem rózsákat. Tudom mennyire fontos neked, és tudom, hogy most legszívesebben felpofoznál, de oly régóta nem láttalak, muszáj kedveskednem neked, még ha ilyen barbár módon teszem is azt. A tisztítási számlát küldd a kártya hátoldalán található címre.

Nagyon izgulok a közelgő találkánk miatt. Már nagyon akarlak látni. Remélem te is engem. Zac"

Ahogy elolvastam a kis lapot, újra rám tört a szerelem érzése. A fejemet a fejtámlára döntöttem, és becsuktam a szememet. Nem tudtam mit kezdeni az agyammal, leállt, és csak mutogatta a képeket Róla. Bekapta a szalagot, és vagy tíz percig semmit nem engedett nekem. Se ki, se be. Végül az egyik londiner fiú ébresztett fel a kómámból. Kopogott az ablakon, és megkérdezte, jól vagyok e, és hívjon e taxit. Mondtam, hogy köszönöm nem, megvagyok, csak egy kicsit fáj a fejem. Mikor elment, levettem a cipőmet, és óvatosan hazavezettem.

Otthon elvégeztem a szokásos délutáni tevékenységeimet, majd bekapcsoltam az asztali gépemet, és elkezdtem beszélgetni a nyelvtanáraimmal. Most csak Clère és Pièrre volt fent, így kellemes vitába kezdtünk franciául a filmekről. Pár órára sikeresen elterelődött a figyelmem, majd olyan tizenegy felé, megcsörrent a telefonom.

 - Verton. - szóltam bele feszülten.

 - Szia Sasha! Holnap délután megyünk vásárolni a Paquerette-be. Jó éjszakát! - majd lerakta. Természetesen Melinda volt, az az ellentmondást nem tűrő nőszemély, akit egyre jobban megkedveltem.

 - Remek - morogtam, de valahol legbelül örültem annak, hogy Meli megtöri azt a szürkeséget, ami már valószínű belőlem áramlik szét a mindennapokba.

Bál - 2. rész

Kicsit elbambulhattam, mert Meli megfogta a vállam, és óvatosan megrázott.

 - Hé Sacha. Baj van?

 - Ni...nincs. Mert? - kérdeztem zavartan.

 - Csak mert vörös lettél. Biztos jól vagy? - tette rá a homlokomra a kezét.

 - Persze, nincs semmi bajom, csak... csak emlékek.

 - Egy 'ismerős' miatt nem szokott egy nő csak úgy elvörösödni. Rosszat tett veled?

 - Neeem, egyáltalán nem.

 - Akkor együtt voltatok.

 - Nem, soha nem volt közöttünk hivatalos kapcsolat, de mind a ketten magunkénak tekintettük a másikat.

 - Na, ilyenről még nem hallottam. - Kerekítette el a szemét, és felvette a földről a dossziéját, majd elrendezte benne a papírokat. Mikor a kezébe akadt egy hosszúkás fekete kemény lap, izgatott lett, szétnyitotta, és az orrom alá dugta.

 - Nézd, nézd, nézd! - szökdécselt. Olvasni kezdtem.

Kedves Saleisha Verton!

Az E.U.Br.H. szeretettel meghívja Önt, a 2019. 11.11-én 20 órakor tartandó Jótékonysági Báljára.

Megjelenés: alkalomhoz illő öltözetben. Belépés: meghívóval. Helyszín: 4-6 Dycken's Street, Brussels.

Üdvözlettel: Joshua Silter Vezérigazgató

 - Mi a faszom ez? - kérdeztem a legszebb magyarsággal hangomban.

 - Estély. Miért, minek hangzik? Babazsúrnak? - nézett rám Melinda, úgy mintha most szabadultam volna a sárga házból. - Jössz? - tette fel a döntő kérdést, amiért igazából jött.

 - Nem tudom... bál, tehát estélyi ruhába kéne öltözni. Nincs olyanom.

 - Az nem baj. Majd veszünk. Tudom mennyi a fizetésed, nyugodtan megengedheted magadnak. - aranyos arcot vágott, de közben bosszantott is. Nem szeretem ha rám erőltetnek valamit. Főleg akkor, ha nincs okom arra, hogy ne menjek. Utálom ezt.

 - Nem tudom, Melinda. - válaszoltam diplomatikus francia nyelven. Hidegvérrel oltott vissza németül, majd mindketten nevetésben törtünk ki. Mikor abbahagytuk, sóhajtottam, és a legkisebb porcikámat is átjárta a tömény rózsaillat. Az asztalom felé fordultam, és megugrott a szívem.

 - Mit fogsz csinálni ezekkel? - mutatott Meli a virágokra.

 - Fogalmam sincs. Szerintem... nem tudom. - vihogtam kínomban. Egyedül akartam lenni. - majd megoldom. De most ha megbocsát Miss Mouton, fel szeretnék készülni az elkövetkezendő megbeszéléseimre.

 - Persze Miss Verton. nem akarom feltartani. Elnézést a zavarásért. - mosolygott ő szelíden, és kiment az irodámból. Mind a ketten tiszteletben tartottuk azt, ha a másiknak dolga volt, és kíméletlenül elküldtük, ha láb alatt volt.

A napom nagyon jól telt, ahhoz képest, hogy be voltam zárkózva. Az új befektetőket lenyűgöztem, az egyik elhívott kávézni is. Sajnos németül kellett vele társalognom, így nem tudtam igazán érvényesülni, de nem is érdekelt. Csak Zac és a rózsák jártak a fejemben, minden apró jel ezt juttatta eszembe. A nap végén fáradtan, de elégedetten mentem le a garázsba. Groger amint meglátott, kipattant a bódéjából, odafutott hozzám, és vörösen felém nyújtotta a kulcsokat.

 - Tessék Miss Verton! - közben még jobban elvörösödött.

 - Köszönöm Groger, aranyos vagy! - majd adtam az arcára szórakozottan egy puszit. A feje cékla, majd bíbor színben pompázott. Végigsimítottam a vállán, majd megfordultam és a kocsimhoz mentem. Kinyitottam és beültem. Tömény rózsaillat csapott meg, de gondoltam, hogy az irodámban lévő virágok égették bele az illatukat az orromba. Beindítottam a babámat, majd kihajtottam a garázsból. Az első lámpáig jutottam el, mikor érdekes lett a folyamatos, nagyon erős illat. Hátranéztem az ülésekre, és ott százával pompáztak vörös és fekete rózsák egyaránt. A kártya most is ott virított a virágok tetején. Pár másodpercig nem tudtam mozdulni, aztán elöntött a méreg. Előrefordultam, láttam, hogy zöld a lámpa, de mielőtt elindulhattam volna, a mögöttem lévő bunkó paraszt éktelen dudálásba kezdett. Egyesbe raktam a Hondát, kövér gázt adtam, és már hatvanon voltam. Kettes, száz. Hármasba váltottam és százharminccal száguldottam az egyenesen. Persze a büdös paraszt már hatvannál lemaradt. Elmentem egy benzinkútig, ott megfordultam, és fél percen belül már a garázs előtt voltam.

Bál - 1. rész

Az óracsörgés után csak öt percet lustultam az ágyamban, majd teljes meglepetésemre, elsőre ki tudtam belőle kelni. Kimentem a fürdőszobába, és a csap szélére támaszkodva belenéztem a tükörbe. Beletúrtam a kócos hajamba, és kellemes meglepetésként ért, hogy jó illata van, és rendkívül puha a tapintása.  Nem is kezdődik olyan rosszul ez a nap. Szokás szerint a reggelim abból állt, hogy kinyitottam, majd becsuktam a hűtőt, belenéztem a kenyértartóba, és úgy döntöttem, hogy nem eszem semmit. Nem mintha fogyókúrázni akartam volna, hisz nem volt rá szükségem, csak reggel még az evésre sem tudtam rávenni magam. Kinyitottam a gardróbom, és kivettem az egyik legegyszerűbb kosztümömet. Fekete egyenes félhosszú szoknya, pánt nélküli hófehér blúz és persze az elmaradhatatlan fekete kiskabát. Viszont a 10 centis saroktól ma sem tudtam megválni. Amint kész lettem, fogtam egy hajtűt, és csináltam magamnak egy laza kontyot. A sminkemet, ahogy soha sem, ma se vittem túlzásba, de a bőrhibákkal könyörtelenül elbántam. Amint kész lettem, vetettem egy utolsó pillantást a tükörbe, majd felkaptam a retikülöm, halkan kinyitottam az ajtót, kiléptem rajta, majd kikerestem a kulcsomat a táskámból és bezártam. Végig tipegtem a lépcsőházban, majd az utcára kiérve a parkoló felé fordultam. A  királykék színű, ültetett Honda Civicem kulcsa már a kezemben volt, és egy gombnyomásra finom pittyegéssel jelezte, hogy készen áll elvinni engem a munkahelyemre. Beültem a volán mögé, magam mellé dobtam a retikülöm, levettem a magassarkúmat, nehogy zavarjon a vezetésben, beindítottam a motort, ami szívet melengető dorombolásba kezdett, rükvercbe tettem a cicát és óvatosan kitolattam a helyemről. A közlekedéssel nem volt semmi baj, az emberek most - érdekes módon - betartották a KRESZ szabályait ... lehet, hogy a kedvemért...?

Amint beértem a hatalmas épület mélygarázsába, a londiner már nyitotta is nekem a kocsim ajtaját.

 - Jó napot Hölgyem! Ma igazán fáradtnak látszik. Küldessek kávét az irodájába? - mosolygott rám Groger, a segítőkész tinédzser, aki ha meglátott, mindig elvörösödött. Úgy látszik, hogy most összeszedte a bátorságát, bár a hangja remegett, és az akcentusa is erősebb lett a szokottnál.

Mikor meghallottam a francia szavakat, az agyam egyből átállt annak a nyelvnek a használatára, és azonnal válaszoltam tökéletes higgadtsággal.

 - Neked is jó reggelt, Groger! - mosolyogtam vissza rá, mire jött a szokásos elvörösödés. - Nem, köszönöm. Felhagytam a kávézással már egy ideje. De említettem már, nem? - döntöttem oldalra egy picit a fejem. Látni lehetett rajta, ahogy teljesen leblokkol, majd elkezdett hebegni-habogni, ami alatt én felvettem a magassarkúm, összepakoltam a cuccomat, majd a kocsikulcsot a kezébe nyomva intettem neki, és a lift felé indultam. Éreztem a tekintetét a hátamon, majd mikor megnyomtam a hívógombot, visszafordultam, és néhány kedves mosoly után beszálltam a megérkező liftbe. Amint becsukódott az ajtó, a mosolyom lehervadt, és ahogy néztem magam a tükörben, az arcom pár évet öregedett. Fáradt voltam, nagyon fáradt. És egyedül voltam. Magányosan éltem már vagy másfél éve. Azóta dolgozom itt, Brüsszelben, az Európai Unió székhelyén, tolmácsként. Mindenki, aki fontos volt számomra, otthon élt, Magyarországon, és még elég sokat kellett várnom arra, hogy hazautazzam, és lássam őket. Tehát sok teher nehezedett rám, és teljesen egyedül feldolgozni őket nem tudtam. Voltak barátaim, de inkább nevezném őket csak ismerőseimnek, mert szinte semmit sem tudtak rólam.  Szerettem itt lenni, és szerettem a munkámat, már kiskorom óta szerelmes voltam a francia nyelvbe, de szükségem volt már az ismerős környezetre... vagy legalább valakire, aki közel áll hozzám.

A lift lelassított, majd megállt az első emeleten. Kinyílt az ajtó, én pedig az arcomra festett piciny mosollyal kopogtam oda a recepcióshoz.

 - Szia Claire! - köszöntem a tejföl szőke fiatal lánynak, aki felkapta a fejét irományából, és hatalmas mosoly terült szét vékonyka arcán.

 - Szia Saleisha! Örülök, hogy megérkeztél. Csomagod jött. - mondta, majd a fejével az irodám felé intett. Hatalmas fülbevalói csilingeltek.

 - Tényleg? - kérdeztem vissza meglepve, hisz eddig el voltam merülve a gondolataimban. Azt hittem végre megérkezett az a sok irodai cókmók amit rendeltem, de mint kiderült, kellemes meglepetésnek estem áldozatul.

 - Ahha - mondta szórakozottan Claire, de már nem rám nézett, hanem a monitorra előtte, és serényen gépelni kezdett. Én sem lehettem rest, hisz megannyi papírmunka, konferencia és tolmácsolás várt rám a mai nap. A szerda a leghúzósabb egész héten. Átdobtam a táskám a másik vállamra, és miközben megpróbáltam belőle kikeresni a megfelelő kulcsokat, azon gondolkoztam, hogy ma milyen nyelveket fogok használni. Valószínűleg az összeset, ami rendelkezésemre állt emelt szinten. Nem sok kedvem volt árfolyamokról, mezőgazdasági problémákról, és még egy csomó olyan dologról papolni, ami teljesen hidegen hagy. De nem tehettem mást, hisz ez volt a munkám, ezért kaptam a fizetésem.

Végre megtaláltam az irodámat nyitó kulcsot, beletettem a zárba, elforgattam, lenyomtam a kilincset, kitártam az ajtót, és még a küszöb előtt megtorpantam, tátott szájjal. Elakadt a légzésem, a kulcsaim pedig kiestek a kezemből. Az asztalomat beborította a  vörös és fekete rózsák hada. Megsaccolni sem tudtam volna, hogy hány szál illatozott az irodámban, csak is a "rengeteg" szó visszhangzott a fejemben. Abszurd módon meglepődtem azon, hogy pont magyarul jutott eszembe. Pár percig csak álltam a bejáratnál és bámultam. Fogalmam sem volt róla, hogy ki küldhette, mert még udvarlóm sem volt, így az egész értelmét vesztette. Csak a főnököm jöhetett szóba, ő pedig elutazott, ráadásul házas ember. Felvettem a kulcsokat a földről, majd beléptem, és becsuktam magam mögött az ajtót. Egy ideig még legeltettem a szemem a gyönyörű látványon, majd az asztal túlsó végéhez sétáltam, és leültem a székembe. Le kellett üljek, mert annyira hirtelen ért az egész, hogy elgyengültek a lábaim. Nagy töprengésem közepette megakadt a szemem egy cetlin, ami gondosan a rózsák közé volt helyezve. Megfogtam, széthajtottam, és olvasni kezdtem:

 "Drágám! Remélem örülsz e csekély ajándéknak. Nagyon sajnálom, hogy két éve megszakadt a kapcsolatunk, de végre megtaláltalak. Várom mielőbbi találkánkat! Z. "

Amint az utolsó betűre tévedt a tekintetem, a gyomrom bukfencet vetett, összeszorult, és szabadjára engedte az eddig szunyókáló pillangóit. A szívem püfölte a mellkasom, az izmaimból elszállt még a maradék erőm is. Hátra dőltem a székemben, becsuktam a szemem, és próbáltam elhinni, hogy ez igaz, és nem csak álmodom. Akarva-akaratlanul is felrémlettek bennem a szebbnél szebb emlékek, és mindegyiknél egyre magasabbra emelkedett a pulzusom. Csókok... üzenetek... randik... ölelések... Az utolsó dolog amire gondoltam, mielőtt megzavartak, az a mosolya volt és a nevetése, ami egyre jobban elhalkult, mert vissza kellett térjek a valóságba, Melinda miatt. Benyitott az irodámba, közben a kezében lévő dossziét bámulta.

 - Jó reggelt Saleisssaaazt a kurva. - Ez a gyönyörű szép magyar mondat akkor hagyta el a száját, amikor felnézett az előbb a karjaiban, most már viszont a földön heverő dossziéjából. - Ki küldte ezt neked?

 - Egy ismerősöm. Pár éve megszakadt köztünk a kapcsolat, de valahogy megtalált újra. És találkozni akar. Nézd! - nyújtottam felé a cetlit. Rápillantottam a szemem sarkából, és beleégett az agyamba az a hatalmas, idegesen a sorok végére firkantott Z betű. Elvette a kis papírkát, majd olvasni kezdte. Melinda volt az egyetlen magyar lány, akihez közel kerültem, de még őt sem mondhattam barátomnak. Voltak lány ismerőseim, mentem is velük egyszer kétszer csavarogni, de a magányosság érzése csak rágott és rágott folyamatosan belülről. Melinda egy kicsit vigasztalta a honvágyamat, mikor Magyarországról beszéltünk, és úgy érzetem, hogy ő megért engem, de vele alig tudtam találkozni, mert mindig ütközött a beosztásunk.  Ő titkárnő volt, és remekül végezte a munkáját, pedig nincs 3 éve, hogy itt dolgozott.

 - Ajjajj. Ki ez a Z? - kérdezte érdeklődve, és nem csak tettette, mert a szeme csillogott, látszott rajta, hogy érdekli a dolog. Végre valami izgalom a sok papír között.

 - A neve Zac. Még Magyarországon volt vele kapcsolatom, de mára már kiment a fejemből. - Persze hazudtam. Soha nem felejtettem el, és naponta többször is eszembe jutott. A barna bőr... sötét haj... mélykék szemek. Egyszerűen... hiányzik.