Az 1200-as évek elején, az akkori viszonyokban az egyik legnagyobb városban, Toulouse-ban láttam meg a napvilágot, egy csodás őszi napon. Gyerekkorom minden egyes percében körül vettek a figyelő tekintetek, különleges bánásmódban részesültem, ahogy a testvéreim is; s ennek csak a nevemmel járó vagyon és rang volt az oka. Ízig-vérig franciának tartottam magam mindig is, bár kétségtelen, hogy egy kis részem angol, anyám révén. Scarlett Le Bell… az anyám. Mindig is csodaszép asszonynak tartottam, valódi angol díva volt, beleillet volna a királyi családba, azonban nem voltak ily’ nagyrangú ősei, csupán egy kegyeltje volt a angol főnemességnek. Az apám, Luis Le Bell, hatalommal rendelkező úr volt, aki kegyetlenül söpört le mindenkit, aki veszélyeztette a családját vagy őt.
Akkoriban a sok gyermek egyenlő volt a gazdagság kimutatásával, így a Le Bell családban rajtam kívül még négy gyermek volt. Az ötből én voltam a második legidősebb. A nővérem, Clarissa, roppantul hasonlított anyánkra, aki belőle is hasonló dívát varázsolt, mint amilyen ő maga is volt. A két öcsém, ikrek, Alexander és Jonathan, aki követték apánk elveit, s bár tisztában voltam vele, hogy én vagyok az, akit jobban szeret fiai közül, még sem én voltam az, aki mindenben utánoztam őt. Más volt a világszemléletünk, ami zavarta is, de sosem szólt érte. Végül pedig a húgom, Yvette, aki nem hasonlított anyánkra, azonban oly’ gyönyörű volt, mint egy porcelánbaba.
Mindannyian kitűnő neveltetésben részesültünk, s az akkori normákhoz képest messze kiemelkedtünk a többi ember közül. Írni, olvasni tudtunk. Az 1200-as években az érdekházasságok jelentették a túlélést, és a rang, a vagyon fokozását; amennyiben valaki rosszul választott, akár egy életre ki is lökte magából a francia elit. A szerelem mit sem jelentett, úgyis a szülők jelöltjét kellett elvennie mindenkinek, mondván ez a legjobb döntés. Azokban az időkben korábban is házasodtak, így a nővérem is.
Már két éve volt egy német gróf felesége, ezért a szüleink borzasztóan büszkék voltak rá, nem mintha annyira Clarissa döntése lett volna. Alig múltam el tizenhét éves, máris meg volt a számomra kijelölt nő. Egy párizsi nemesi család sarja, nagy vagyonnal rendelkezők, azonban nem is olyan régen meghalt a családfő, így sürgetőbbé vált a lány férjhez adása. Ezért sem kellett túl sokat győzködnöm a grófnét, aki készségesen nyújtotta át a lánya kezét, s ilyen módon, mind a két család elvárásait kielégíthettük. A frigy sem váratott túl soká magára, egy hónap alatt megszervezték az egészet. A feleségem, Anastaziában nem lehetett kivetnivalót találni. Gyönyörű, s elragadó volt, okos, kétségtelenül remek neveltetésben részesül; nem mellesleg gazdag is, ami akkor, értékmérőnek számított, bár nekem sokat nem jelentett. Egyforma idősek voltunk, tökéletesen összeillettünk, igaz, sosem volt közöttünk szerelem, csupán szépnek, vonzónak találtam, de nem annyira, hogy szeretni tudjam. A házasság után Párizsba költöztem, ott tanácsos lettem, ahogyan apám is az volt. Nagy elvárásokat támasztottak elénk, mind a szüleink, mind a környezetünk. Legnagyobb csapás az volt számunkra, hogy nem lehetett gyermekünk, melyikünk hibájából, azt sosem tudtam meg, most már annyira nem is érdekel. Viszont akkor Anastaziát teljesen összetörte, bármennyire mutatott mást, sosem heverte ki; ráadásul nem sokkal ezután meghalt anyja is, ami még jobban megviselte egykori nejemet.
1239-ben apám meghalt, anyám jól felépített világa pedig egyik percről a másikra darabjaira hullott; végül egy évvel később mérget vett be. A testvéreim, akik addigra már egytől egyig megházasodtak, jobban megrengetett ez a hír, mint engem. Ismertem anyámat, és már akkor tudtam, nem fogja bírni a nyomást, amikor a temetésen láttam. Ezután fordult meg szerencsénk… Három év telt el, de utána Anastazia teherbe esett, de nem tudtam mellette maradni, mert hivatásom Angliába szólított. Akkor láttam utoljára a feleségemet, s születendő gyermekemet sohasem, ugyanis 1943-ban az életem végérvényesen is véget ért, majd abban a pillanatban egy új időszámítás kezdődött számomra.
A londoni utamról sosem tértem vissza, ennek egyik oka az volt, hogy elkaptam az Angliában pusztító pestisjárványt, mely azonnal lebetegített, egy levelet írattam a feleségemnek, amiben közöltem a rendelkezéseimet, de egy dolgot sosem árultam el neki, hogy vagyonom háromnegyedét elhoztam magammal. Hogy miért? Jobb mindenkinek, ha azt tudja, óvatosságból tettem, amit tettem. A pestis lassan emésztett fel, borzalmas volt, de akkor eszembe sem jutott, hogy van egy ennél is sokkalta nagyobb fájdalom is, sőt, éppen az fog megmenteni.
Egyik éjjel bejött valaki a szobámba, már nem láttam tisztán, s csupán egyetlen egy dolgot akartam: meghalni. Igen, a halálra vártam, valamilyen értelemben pedig el is jött, bár én nem kifejezetten őt akartam. Nőé volt a hang, amely hozzám szólt. Az egyik szobalány az, gondolta, azonban tévedtem. A nő fölém hajolt, fogait a húsomba mártotta, kínom csak még jobban megnőtt, elvesztettem az eszméletemet… Mi történt azon a pár napon, amíg nem voltam magamnál? Nem tudom. A pestis okozta fájdalmat, hirtelen semmiségnek éreztem, ahhoz képest, ahogyan a méreg folyt az ereimben; minden egyes porcikámat égette, azután egy csapásra meg is szűnt, mintha sosem lett volna.
Ódon házban ébredtem, minden sötét fából készült, a holmijaim mind a szobában voltak, a ruháim kiterítve egy karosszék támlájára, ahogyan otthon is lett volna. Percekkel később egy fiatal nő lépett be, láthatólag el volt ragadtatva, hogy felébredtem; kezében pohár volt, benne valamilyen sötétvörös ital, ami felkeltette az érdeklődésemet. Kezembe adta, mohón inni kezdtem, s az némiképp csillapította mérhetetlen szomjamat; közben bemutatkozott. Celeste, oh, drága Celeste… mentorom, tanítom és legfőképpen barátom volt. Ő volt az, aki az életet adta nekem, az igazi életet, ezért örökre hálás leszek neki.
Egyébként nem véletlenül beszélek róla is múlt időben, de erről, majd később ejtek szót. Felneveltek ismét, annyi különbséggel, hogy most már nem változtam semmit. Embereket gyilkolni oly’ könnyű volt számomra, mint most leírni ezeket a sorokat.
Első huszonöt évemet Celeste mellett töltöttem, hagytam, had irányítson, bár addigra már teljesen hozzászoktam a létezésem új formájához. A feleségem elfelejtettem, mintha nem is lett volna; mentoromnak sosem említettem, nem is nagyon kérdezett múltamról, engem pedig jobban foglalkoztatott új életem megismerése.
Azután elkezdődtek a boszorkányüldözések. Egészen addig nem is volt probléma, míg Celeste-t meg nem vádolták, majd máglyahalálra ítélték. Nem tudtam rajta segíteni… Elvesztettem az egyetlen létezőt, aki a szövetségesem volt. Pár évig még a hatalmas házban laktam, azután útnak indultam. Az 1300-as és 1400-as éveket az utazásnak és a kutatásnak szenteltem, kerestem fajtám többi tagját, olyanokat, akik tudnak valamit arról, honnan származunk mi vámpírok, ki volt az első közülünk. Azonban 304 éve eredménytelen keresés után, be kellett látnom, hogy nincs ilyen személy. Egyesek állították, hogy az ősök közé tartoznak, de egyiküknek sem hittem el a szavait, így végül Egyiptomba vetett a sors. 18 év szállt tova, ez idő alatt kerestem valamit vagy valakit, aki tud bármit is, de semmi. Az „életem” hihetetlen módon sivárrá vált, mintha nem is lett volna értelme. Oly’ nagymértékben nem láttam okát létezésemnek, hogy azon gondolkoztam, miként is végezhetnék magammal, végül is huszonnyolc év sikertelen próbálkozás után, feladtam.
Elmondhatom, hogy a művészet kedvéért tettem le az öngyilkosságról. Hiába a reneszánsz sosem tudott annyira lenyűgözni, mint az őt követő barokk. A paloták fényűzése nyűgözött le, de igazából a festészet hatott rám leginkább, akkoriban főként Rubens és Rembrandt. Ezt a pompát, amit sosem fogok elfeledni, egy rövid, szinte nem is létező, időre a rokokó emelte, azután végérvényesen eltűnt az egész az 1800-as évekre. Gyűlöltem az egész klasszicista bagázst, de a végére lassan megbékéltem vele, bár sosem szerettem meg igazán. Ekkor tértem vissza Párizsba, ami ilyen sok idő elteltével, teljesen új arculatot öltött magára. A változások, a modernizálás elkápráztatott; kedvenc helyemmé vált a Diadalív, áldozataim többségét is itt ejtettem el éjjelente. Napokkal később vettem egy lakást, s beköltöztem, amint lehetett. Itt akartam élni, ide tartoztam.
Egy sorsfordító pillanata az volt életemnek, amikor 1906. májusában eljöttek… Tiszta, csillagos este volt, a lakásomban ültem, s a nyitott ablakból figyeltem, hallgattam az én Párizsom minden rezdülését; kezemben egy pohár vörösbor társaságában, amikor is megjelentek hívatlan vendégeim. Négyen voltak. Egy testvérpár, akik alig lehettek 15 évesnél többek, azonban ez csak a külsejükre vonatkozott, a szemükben látni lehetett az időtlenséget, mellettük két férfi, akik bár külsőre fiatalabbak voltak nálam, vámpírlétük nem haladta meg az enyémet. Kíváncsian hallgattam végig mondandójukat, majd rábólintottam; ha a vámpírurak látni akarnak, nem utasíthatom vissza őket.
Két és fél nap után megérkeztünk Volterrában, ahol fogadtak is, akkor újabb mesét hallgattam végig, arról, kik ők, miért akartak megismerni és most mit is akarnak, hogy itt vagyok. Bár az ajánlat roppant vonzó volt, mégsem fogadtam el a meghívást közéjük, aztán el is engedtek. A kötöttségeket nem szerettem sohasem, a sajátos életemet akartam élni, amiben akkor és azt tehettem meg, amit csak akartam. No meg, ha nem így tettem volna, nem is ismerném a jelenlegi legjobb barátomat, Gerardot. Drága barátom, akiben Celeste óta először bíztam meg. Párizsban találkoztam vele, az egyik bálon, amire csupán udvariasságból mentem el. Az ilyesfajta eseményeket inkább hanyagoltam, nem voltam túlságosan oda a rengeteg sznob arisztokratáért. Végül is Gerard volt az egyetlen olyan, akit megtűrtem magam mellett és valamilyen szinten kedvelte ezeket a számomra nem kívánatos embereket. Ő annyira kivételnek számított, hogy hozzám költözött. Nem a mostani kis lyukakat kell elképzelni, amikor azt mondom lakás, hanem egy igazán tágas, magas beltérrel rendelkező helyet, melyben két szoba van, plusz a konyha, fürdőszoba, nappali. Szerintem igazán otthonos egy hely, melyet bizalmasom sem utasított vissza.
Jó pár évig éltünk így, Gerard jóvoltából egyre több magasabb körű eseményre eljártam, s elragadtattam a közönséget, mégis éreztem, valami hiányzik. Egészen addig rá sem jöttem mi, amíg meg nem jelent.
Nem kellett két percnél több, hogy beleszeressek Tammy Harmless-be akkor éjjel. Az éjszaka gyermeke volt, azonban nem figyelt rá senki, pedig kellett volna, különleges volt mindig is, az is marad, ebben egészen biztos vagyok. Hosszabb győzködés után, végül velem jött a lakásomba. Hogy miért döntött így, azt valószínűleg sosem fogom megtudni.
Első dolgom volt megfürdetni, ugyanis mindene tiszta vér volt, rég holt emberek vére tapadt ruhájára, bőrére és hajára egyaránt; aztán elküldtem az egyik szolgálót, hogy szerezzen be egy ruhát Tammy számára, közben pedig elmeséltettem újdonsült barátnőmmel, hogy mi történt vele. Az éjszaka közepén Gerard is hazatért, valamelyik bálról, amire én nem mentem el, s azt hiszen, nem is volt baj. Addigra Tammy-n már egy lélegzetelállító ruha volt, s egy röpke pillanat alatt levette barátomat is a lábáról.
Első dolgom volt megfürdetni, ugyanis mindene tiszta vér volt, rég holt emberek vére tapadt ruhájára, bőrére és hajára egyaránt; aztán elküldtem az egyik szolgálót, hogy szerezzen be egy ruhát Tammy számára, közben pedig elmeséltettem újdonsült barátnőmmel, hogy mi történt vele. Az éjszaka közepén Gerard is hazatért, valamelyik bálról, amire én nem mentem el, s azt hiszen, nem is volt baj. Addigra Tammy-n már egy lélegzetelállító ruha volt, s egy röpke pillanat alatt levette barátomat is a lábáról.
Mindent megtanítottam neki, hogyan öljön, hogyan vegyüljön el az emberek között, s így hogy cserkéssze be áldozatát, miképpen rejtse el magát, ha valaki esetleg faggatózna. Könnyen, gyorsan tanult, már ha kedve volt hozzá, roppant makacs és ez sosem fog megváltozni. Nekem nem volt képességem, Gerard sosem említett ilyesmit, s így Tammy-é egyszerűen lenyűgözött. Illuzionista volt, amiért rajongtam, főleg a gyönyörű kék szemekért, amit varázsolt magának. Ezzel mindig is el tudott kápráztatni, de valahol mélyen irigyeltem is, bár sosem vallottam volna be a világért sem.
1988-at írtunk, amikor Tammy kérésére beutaztuk Európát, s én már jártam a világban, most mégis teljesen új volt, ahhoz képest, ami emlékeimben élt. Gerard is velünk tartott, ennek pedig roppant mód örültem. Mi ketten csupán csendes színfoltok voltunk Tammy életében, mely szemmel láthatólag igazán tetszett neki, de mi csak segédletek voltunk, hogy teljes legyen a kép. Hosszú ideig nem tértünk vissza Párizsba, akkor viszont már tudtam, el fog menni, éreztem rajta, elvágyik; én pedig hagytam had menjen, hiszen más nem is tehettem volna. Már visszatértünk Franciaországba, amikor az ezredforduló napján el is illant, minthogyha ő lenne az illúzió, nem az illuzionista. Egy pohár vörösborral a kezemben figyeltem, amint eltűnik az éjszaka sötétjében.
Utoljára egy éve láttam, akkor meglátogatott, s még észre sem vettem, ahogy mögém került, én pedig, hogy örültem a viszontlátásnak… Tökéletes volt, mindenkinél tökéletesebb. Legnagyobb sajnálatomra, rövid lélegzetvételnyi látogatás volt. Azon az estén egy rendkívüli estét töltött Párizsban, jómagam mosollyal az arcomon, borral a kezemben figyeltem, ahogyan végez az útjába akadó emberekkel. Azután Amerikába indult, hogy megtalálja a saját igazságát, amire sürgősen szüksége van. Csak leveleiből tudom, hogy még jól van, de eredménye eddig nem volt.
Most itt vagyok, utána jöttem, ennek miértjét én magam sem tudom biztosan, de talán hamarosan kiderül.
