2012. április 9., hétfő

Csillogás Párizsban - 7. fejezet

Xavier

A nyitás előtt másfél órával érkezett meg a fiatal tulajdonos is, aki elégedetten, pimasz félmosollyal az arcán sétált a Moulin Rouge bejárata felé. Egyszerű, mégis elegáns fekete öltönyt viselt, halvány sárga inggel és vörös nyakkendővel, ami illett a szórakozóhely színeihez. Zakóját nem gombolta össze, bal kezét nadrágja zsebébe süllyesztette. Már páran megjelentek a bejárat előtt, meg akarták szerezni a legjobb helyeket, és üdvözölni akarták Xavier-t is, de ő csak kezet rázott egy-egy férfival, kísérőiknek egy szívdöglesztő mosolyt küldött, majd percekkel később eltűnt a széles ajtószárnyak mögött.
Egyenesen a márványpult felé indult, közben tekintete körbejárt a belső térben. Meg volt elégedve a lakberendezővel, akinek szép összeget fizetett a munkájáért. A férfi kissé még soknak is találta, de végül úgy döntött, majd akkor fogja visszakövetelni a pénzét, ha valamit hibásnak talál. De most, minden tökéletesnek tűnt.
- Bonsoir, Marc! - tenyerével finoman rácsapott a pult nehéz tetejére. 
- Xavier! Kezdődhet?! - felelte Leroy, szélesen vigyorogva. - A húgod és az apád elmentek átöltözni, percek kérdése és itt lesznek - folytatta, bár a tulajdonos arcát látva kénytelen volt hozzá tenni: - Ophélie üzente.
- Sejtettem, hogy nem apám... - rántotta meg az ifjú Moreau a vállát. Nem különösebben érdekelte egyik rokona sem, mivel csak a vérét szívták, hiszen nem kaptak túl nagy részesedést, sőt még plusz százalékokat sem, és még a fránya társtulajdonosi címüket sem, ami igencsak szúrta a szemüket. Persze ezt a tehetetlen dühöt csak élvezte a szőke férfi. Anyja halála óta a családja nem szólt másról csak a pénzről, nem csoda, hogy elidegenedett mindentől és mindenkitől. Belépett a pultba, a csapos mellé, és töltött magának egy pohárba whiskyt, majd elindult a színfalak mögé. 
- Negyed hét felé azért majd kezd el beengedni az embereket. Nehogy nekem elmenjen a közönség! - szólt még vissza Marc-nak, azzal eltűnt egy függönnyel eltakart folyosó mögött. Belekortyolt az italába, miközben végigsietett az öltözőkig. Először az ő kedvenc kis énekes madarát kereste meg. Tulajdonképpen Rosette Prideux-nak már nem volt szüksége bemutatásra, hiszen Franciaországot és lassan Európát is meghódította a lány. A folyosó végén bekopogott azon az ajtón, amin egy világos sárga csillagba vörös betűkkel belevésték a díva nevét.
- Heló, drágám! - köszönt be a készülődő nőnek a férfi. Az énekesnő egy pillanatra megállt, miközben ajkait festette pirosra.
- Gyere be, Xavi'! - mondta Rosette letéve a rúzst a pipereasztalra. Csókot váltottak, persze az egész csak annyiból állt, hogy arcuk egy pillanatra összeért. Attól, hogy elviselték egymást, még nem voltak nagy barátok. Munka viszony volt közöttük, bár tény, hogy régebb óta ismerték egymást.
- Tudod, hogy gyűlölöm, ha így hívsz! - jegyezte meg kissé bosszúsan a tulajdonos.
- Te pedig tudod, hogy éppen ezért csinálom - válaszolt a megjegyzésre nevetve a díva.
A fiatal Moreau felhorkant, majd előhozakodott a lényeggel:
- Nos, hétkor Chloé-val fellépés... persze lesz csúszás, nagyjából tíz perc. Viszont arra kérnélek, hogy valamilyen rövid kis szöveggel konferálj fel a nyitóbeszédemhez! 
- Meglesz - bólintott rá a Prideux lány, közben felállt és az öltözőben lévő paraván felé indult. - Most, ha megbocsájtasz!
Xavier csak elmosolyodott, majd intett, s kilépett az öltözőből. Tovább indult, először a másik énekeshez, hogy vele is közölje a csúszást. Okokat nem mondott, bár nem is kérdeztek. Valójában csak az izgalmat akarta fokozni a férfi, semmilyen gond nem volt, szerencsére. Végül a táncosokhoz is benyitott, különösen azzal a lánnyal akart beszélni, akié a főszám volt, de még nem jött meg. Éppen mikor indult vissza a nézőtérre rohant el mellette az illető.
- Priscille! - a lány megállt, és kissé hanyagul és kelletlenül megfordult.
- Sietek, édes! - pirított rá a tulajra, meglehetősen nyersen. Nem véletlenül kedvelte annyira őt a férfi, akinek kifejezetten tetszett, hogy akármilyen helyzetben képes fölényesen viselkedni az előtte álló leányzó.
- A beszédem után lesz egy kis időm, gyere el az irodába - mondta végül Moreau, majd figyelte Priscille Depaul némiképp öntelt mosolyát, és azt, ahogyan elsétált, ő maga pedig visszament a pulthoz, ahol töltött magának még egy adag whiskyt, intett Marc-nak, hogy ideje kinyitni az ajtókat, azután ismételten eltűnt a színpad mögött.

***

Március 30-a, este 19 óra 14 perc. 
Xavier Moreau biztos volt benne, hogy ezzel az időponttal neve bevonul majd a történelembe. Rosette Prideux és Chloé Renardi éppen belekezdett az első műsorszámba, amikor a közönség elcsendesedett. A tulajdonos a színpad oldalánál állt és figyelt a függöny mögül. Amit eddig látott a két énekesből kifejezetten tetszett neki. Három dal is elhangzott mire a két nő befejezte a duettet. Végül a közönség hatalmas tapsban tört ki, amelyen a függöny mögött álló férfi önelégülten elmosolyodott. Valahol az ő érdeme is volt ez, hiszen ő szedte össze az embereket, hogy a szórakozóhely újra ragyoghasson. 
- Köszönjük! És most kérem Önöket, fogadják nagy tapssal a Moulin Rouge új tulajdonosát, a nagyszerű Xavier Moreau-t! - jelentette be a francia díva a férfit, aki könnyed léptekkel sétált fel a színpadra.
- Köszöntök mindenkit, ezen a csodás estén! Először is kérnék még egy tapsot a két arany torkú énekesünknek! - egy-egy csókot lehelt a két nő kezére, majd miután azok levonultak és elült a taps, folytatta: - Örülök, hogy Önök mind eljöttek erre az estére, remélem eddig mindenki jól érzi magát, és semmiben nem szenved hiányt. De azt hiszem, felesleges túlragoznom a lényeget. Ezzel és következő fellépőkkel szeretném megnyitni az újjászületett Moulin Rouge-t, mely akár egy főnix, hamvaiból éledt fel! - fejezte be végül a férfi, felemelte a poharát, amelyben volt még némi whisky, s hallgatta a felzendülő tapsot. - Most pedig jöjjenek a táncosok! - újabb taps hangzott fel, persze ez most sokkal visszafogottabb volt, mint az előzőek, de ez így volt normális. Xavier elégedetten sétált le a színpadról, majd visszaindult az irodába, ahová már várta a legkiválóbb táncosát, s egy fél órával később egy kisebb tárgyalást is le kell majd bonyolítania valami Joubert nevű alakkal. Utóbbit kevésbé várta, mint a Priscille-el való találkáját, de örült volna egy befektetőnek, és ha ügyes, akár még meg is csíphet most egyet.

2012. április 1., vasárnap

Csillogás Párizsban - 6. fejezet


Marc

Délután háromnegyed három volt, amikor Marc kinyitotta a Moulin Rouge-t. Negyed óra múlva már próbálni fognak, ma az énekesek is, hiszen az utolsó főpróba maradt hátra a megnyitó előtt. Nem mintha emiatt ideges lett volna, hiszen nem volt számára újdonság ez a munka. 

Nem sok kedve volt hozzá, hogy megcsinálja az asztalrendet, és ráadásul nemsokára az ostobábbnál ostobább kérdésekre válaszolgathat majd, amikor már a felvett pincérek is itt lesznek. Mélyet sóhajtott erre a gondolatra, közben pedig belépett a pultba és töltött magának némi gint, majd ledobta a táskáját a raktár ajtajába. A poharát szájához emelte, s magába döntötte a pár kortynyi alkoholt. A márványlapon finoman csendült az üres üvegpohár. Miután már szabad volt mindkét keze, az egyik fiókból előkotort egy nagyobb lapot meg tollat, azután gyorsan felvázolta a mostanra már elrendezett asztalokat, s beszámozta őket. Furcsa volt most látni a semmiből felépített szórakozóhelyet. Emlékezett még rá, amikor a poros, felkopott betonon jártak itt Xavier-el, és annak húgával, és azt tárgyalták meg, hogy mik a legfontosabb apróságok, amiket muszáj megcsinálni mielőtt bármit is kezdhetnének a hellyel. Akkor gyakorlatilag teljesen üres volt, most pedig minden vérvörösben és pezsgőszínben úszott. 
Egy másik fiókból jegyzettömböket szedett elő, melléjük pedig tucatnyi tollat is letett, hiszen az érkező pincéreknek valamire fel kell írni a rendeléseket is. Az asztalrendet kiragasztotta a pult mögötti falra, onnan jól látható volt mindenki számára, akit érdekelt. Nagyjából ennyi munkája volt addig, amíg a felszolgálók meg nem érkeztek, az pedig csupán öt körül lesz. 
Pár perccel már el is múlt három óra, amikor kinyílt a bejárati ajtó, s Leroy legnagyobb meglepetésére nem valamelyik fellépő lépett be, de még csak nem is a koreográfusnő, hanem Ophélie Moreau. A férfi egy pillanat alatt összekapta magát, eltüntette a gines poharat, ugyanis elméletben nem fogyaszthatna itt, akár munkaidőbe esik, akár nem. Persze Xavier nem szólna be miatta, de a húga annál inkább. Ennek ellenére, a pultos számára nem létezett elbűvölőbb teremtés a világon.
- Bonjour, Marc! - köszönt végül a tejföl szőke lány a kissé ideges férfinak egy mosoly kíséretében. Valójában azért volt ideges a Moreau család barátja, mert talán még saját magának sem szerette volna bevallani azt, hogy mennyire el van ragadtatva az alig húsz éves nőtől. Attól is rettentően félt, hogy ha meg is próbálna közeledni felé, akkor csak kinevettetné magát. Ez pedig igen nagy visszatartó erő volt a számára.
- Bonjour, Mademoiselle Moreau! - üdvözölte némi fáziskéséssel a csapos is, miközben levette a kalapját, amely eddig a fején pihent. - Már annyiszor mondtam, hogy hívj Ophélie-nek! Túl régóta ismerjük egymást ahhoz, hogy magázz - szólt rá a pultban álló Marc-ra, halványan mosolyogva, ettől pedig nem lehetett eldönteni, hogy most gúnyos akart lenni, vagy mindenféle rossz szándék nélkül tett megjegyzést. - Adnál egy pohár narancslevet?! - folytatta most már egy utasítással, majd alkarjaival nekitámaszkodott a márványlapnak. 
- Persze - felelte reflexből a férfi, bár kissé kényelmetlenül érezte magát az előbbi dorgálás miatt. Pár perccel később már le is tette a tulajdonos húga elé a tele poharat. 
- Merci - kortyolt bele az italába Ophélie. - Egyébként hol van mindenki? Giselle azt mondta, hogy még előtted itt lesz. Kesergett is, hogy várnia kell majd... És Prideux meg Renardi? Nekik a színpadon kéne lenniük, hogy beállíthassuk a fényeket a nyitó duetthez. 
- Igazság szerint, én sem tudom. Már itt kellene lenniük jó húsz perce. 
Amint ezt kimondta Leroy, a koreográfusnő belépett az ajtón, végszóra, egy csapat nem túl lelkes táncossal együtt. A pultos teljes mértékben megértette őket, hiszen a középkorú, vöröses hajú nőt igen nehéz volt elviselni. A fellépők kicsiny csoportja csupán köszönt a pultnál állóknak, Giselle pedig feléjük vette az irányt.
- Ne haragudjatok, dugóba kerültem, el sem tudjátok képzelni, hogy mennyire ideges voltam - magyarázta hevesen az idősebb nő, azon a borzasztóan kellemetlen hangján a történteket. Ugyan többes számban beszélt, elsősorban ez az egész nyilvánvalóan nem Marc-nak szólt. Szerencsére most aránylag gyorsan elhallgatott, és tovább állt, mivel el kellett kezdenie a próbát. 
- Lehet egy kérdésem? - fordult a férfi a vele szemben támaszkodó szőkéhez, amikor a másik nő már hallótávolságon kívülre került. Az csupán csak bólintott, miközben újabb pár kortyot tüntetett el a narancsléből. - Hogyan sikerült pont egy ilyen kiborító koreográfust találnod? A kérdés hallatán a lány visszafogottan felnevetett, és ettől a csapos szája is felfelé görbült kissé.
- Tulajdonképpen profinak profi, ezt el kell ismernem, és azt kerestem, a jellemével sajnos nem tudtam mit kezdeni. Az a baj, hogy nem volt időm válogatni - felelte Ophélie, majd az ajtó újra kinyílt és egy idősebb férfi lépett be rajta, egészen konkrétan a Moreau család feje. A szőke nő az érkező felé sietett és megölelte, de csupán egy pár pillanat erejéig. 
- Apa! Nem úgy volt, hogy nem tudsz eljönni? - kérdezte kitörő lelkesedéssel a lány. Xavier-nek abban tökéletesen igaza volt, hogy a húga "apuci kicsi lánya". 
- Az én királylányomért bármit! - felelte a negyvenöt környékén járó férfi, miközben elindult a pult felé. Ophélie hirtelen valódi kislánnyá vált, aki valójában csak egyetlen dolgot akart: hogy az édesapja ráfigyeljen. Ezzel Marc tisztában volt, ahogyan nagyjából mindenki, aki egy kicsit is ismerte a családot. A Moreau lány tényleg bármit megkaphatott, csupán a valódi figyelmet nem. Egész Párizs, s talán egész Észak-Franciaország leggazdagabb férfija volt Dominique Moreau, és bármit megtehetett. Erre mondják, hogy összejött neki az élet. Szép dolog is az. Mindennek ellenére Leroy-nak nem kellett volna egy fillér sem ebből a gazdagságból, tökéletesen boldog volt így is.
Visszaérve a pulthoz a szőkeség már nem is foglalkozott tovább a csapossal, csak apjával, így a férfi megfogta az eddig márványlapon pihenő kalapját, majd azzal együtt elindult a raktár felé. Felkapta az ajtóból a táskáját, és egy apró fejcsóválással bevonult a kisebb helyiségbe. Ilyenkor mindig felmerül benne a kérdés, hogy végül is, mit is akar ettől a lánytól? Erre pedig még sosem tudott válaszolni, ahogyan most sem.
Azonban a show nem állhat meg, főleg ma nem, így egy mély sóhaj után visszatért a pultba, majd kilépett az asztalokhoz, s mindegyiket letörölte, szinte már túlságosan nagy gondot fordítva minden egyes centiméterre.