Csillogás Párizsban - 6. fejezet

Marc

Délután háromnegyed három volt, amikor Marc kinyitotta a Moulin Rouge-t. Negyed óra múlva már próbálni fognak, ma az énekesek is, hiszen az utolsó főpróba maradt hátra a megnyitó előtt. Nem mintha emiatt ideges lett volna, hiszen nem volt számára újdonság ez a munka. 

Nem sok kedve volt hozzá, hogy megcsinálja az asztalrendet, és ráadásul nemsokára az ostobábbnál ostobább kérdésekre válaszolgathat majd, amikor már a felvett pincérek is itt lesznek. Mélyet sóhajtott erre a gondolatra, közben pedig belépett a pultba és töltött magának némi gint, majd ledobta a táskáját a raktár ajtajába. A poharát szájához emelte, s magába döntötte a pár kortynyi alkoholt. A márványlapon finoman csendült az üres üvegpohár. Miután már szabad volt mindkét keze, az egyik fiókból előkotort egy nagyobb lapot meg tollat, azután gyorsan felvázolta a mostanra már elrendezett asztalokat, s beszámozta őket. Furcsa volt most látni a semmiből felépített szórakozóhelyet. Emlékezett még rá, amikor a poros, felkopott betonon jártak itt Xavier-el, és annak húgával, és azt tárgyalták meg, hogy mik a legfontosabb apróságok, amiket muszáj megcsinálni mielőtt bármit is kezdhetnének a hellyel. Akkor gyakorlatilag teljesen üres volt, most pedig minden vérvörösben és pezsgőszínben úszott. 

Egy másik fiókból jegyzettömböket szedett elő, melléjük pedig tucatnyi tollat is letett, hiszen az érkező pincéreknek valamire fel kell írni a rendeléseket is. Az asztalrendet kiragasztotta a pult mögötti falra, onnan jól látható volt mindenki számára, akit érdekelt. Nagyjából ennyi munkája volt addig, amíg a felszolgálók meg nem érkeztek, az pedig csupán öt körül lesz. 

Pár perccel már el is múlt három óra, amikor kinyílt a bejárati ajtó, s Leroy legnagyobb meglepetésére nem valamelyik fellépő lépett be, de még csak nem is a koreográfusnő, hanem Ophélie Moreau. A férfi egy pillanat alatt összekapta magát, eltüntette a gines poharat, ugyanis elméletben nem fogyaszthatna itt, akár munkaidőbe esik, akár nem. Persze Xavier nem szólna be miatta, de a húga annál inkább. Ennek ellenére, a pultos számára nem létezett elbűvölőbb teremtés a világon.
- Bonjour, Marc! - köszönt végül a tejföl szőke lány a kissé ideges férfinak egy mosoly kíséretében. Valójában azért volt ideges a Moreau család barátja, mert talán még saját magának sem szerette volna bevallani azt, hogy mennyire el van ragadtatva az alig húsz éves nőtől. Attól is rettentően félt, hogy ha meg is próbálna közeledni felé, akkor csak kinevettetné magát. Ez pedig igen nagy visszatartó erő volt a számára.
- Bonjour, Mademoiselle Moreau! - üdvözölte némi fáziskéséssel a csapos is, miközben levette a kalapját, amely eddig a fején pihent. - Már annyiszor mondtam, hogy hívj Ophélie-nek! Túl régóta ismerjük egymást ahhoz, hogy magázz - szólt rá a pultban álló Marc-ra, halványan mosolyogva, ettől pedig nem lehetett eldönteni, hogy most gúnyos akart lenni, vagy mindenféle rossz szándék nélkül tett megjegyzést. - Adnál egy pohár narancslevet?! - folytatta most már egy utasítással, majd alkarjaival nekitámaszkodott a márványlapnak. 
- Persze - felelte reflexből a férfi, bár kissé kényelmetlenül érezte magát az előbbi dorgálás miatt. Pár perccel később már le is tette a tulajdonos húga elé a tele poharat. 

- Merci - kortyolt bele az italába Ophélie. - Egyébként hol van mindenki? Giselle azt mondta, hogy még előtted itt lesz. Kesergett is, hogy várnia kell majd... És Prideux meg Renardi? Nekik a színpadon kéne lenniük, hogy beállíthassuk a fényeket a nyitó duetthez. 

- Igazság szerint, én sem tudom. Már itt kellene lenniük jó húsz perce. 
Amint ezt kimondta Leroy, a koreográfusnő belépett az ajtón, végszóra, egy csapat nem túl lelkes táncossal együtt. A pultos teljes mértékben megértette őket, hiszen a középkorú, vöröses hajú nőt igen nehéz volt elviselni. A fellépők kicsiny csoportja csupán köszönt a pultnál állóknak, Giselle pedig feléjük vette az irányt.
- Ne haragudjatok, dugóba kerültem, el sem tudjátok képzelni, hogy mennyire ideges voltam - magyarázta hevesen az idősebb nő, azon a borzasztóan kellemetlen hangján a történteket. Ugyan többes számban beszélt, elsősorban ez az egész nyilvánvalóan nem Marc-nak szólt. Szerencsére most aránylag gyorsan elhallgatott, és tovább állt, mivel el kellett kezdenie a próbát. 
- Lehet egy kérdésem? - fordult a férfi a vele szemben támaszkodó szőkéhez, amikor a másik nő már hallótávolságon kívülre került. Az csupán csak bólintott, miközben újabb pár kortyot tüntetett el a narancsléből. - Hogyan sikerült pont egy ilyen kiborító koreográfust találnod? A kérdés hallatán a lány visszafogottan felnevetett, és ettől a csapos szája is felfelé görbült kissé.

- Tulajdonképpen profinak profi, ezt el kell ismernem, és azt kerestem, a jellemével sajnos nem tudtam mit kezdeni. Az a baj, hogy nem volt időm válogatni - felelte Ophélie, majd az ajtó újra kinyílt és egy idősebb férfi lépett be rajta, egészen konkrétan a Moreau család feje. A szőke nő az érkező felé sietett és megölelte, de csupán egy pár pillanat erejéig. 

- Apa! Nem úgy volt, hogy nem tudsz eljönni? - kérdezte kitörő lelkesedéssel a lány. Xavier-nek abban tökéletesen igaza volt, hogy a húga "apuci kicsi lánya". 

- Az én királylányomért bármit! - felelte a negyvenöt környékén járó férfi, miközben elindult a pult felé. Ophélie hirtelen valódi kislánnyá vált, aki valójában csak egyetlen dolgot akart: hogy az édesapja ráfigyeljen. Ezzel Marc tisztában volt, ahogyan nagyjából mindenki, aki egy kicsit is ismerte a családot. A Moreau lány tényleg bármit megkaphatott, csupán a valódi figyelmet nem. Egész Párizs, s talán egész Észak-Franciaország leggazdagabb férfija volt Dominique Moreau, és bármit megtehetett. Erre mondják, hogy összejött neki az élet. Szép dolog is az. Mindennek ellenére Leroy-nak nem kellett volna egy fillér sem ebből a gazdagságból, tökéletesen boldog volt így is.

Visszaérve a pulthoz a szőkeség már nem is foglalkozott tovább a csapossal, csak apjával, így a férfi megfogta az eddig márványlapon pihenő kalapját, majd azzal együtt elindult a raktár felé. Felkapta az ajtóból a táskáját, és egy apró fejcsóválással bevonult a kisebb helyiségbe. Ilyenkor mindig felmerül benne a kérdés, hogy végül is, mit is akar ettől a lánytól? Erre pedig még sosem tudott válaszolni, ahogyan most sem.

Azonban a show nem állhat meg, főleg ma nem, így egy mély sóhaj után visszatért a pultba, majd kilépett az asztalokhoz, s mindegyiket letörölte, szinte már túlságosan nagy gondot fordítva minden egyes centiméterre.