Őrületes játék

Egy szobában voltam, egy teljesen ismeretlen helyiségben, hátamat az ajtónak vetettem. Igazság szerint, nem emlékeztem arra, hogyan is kerülhettem ide, ez pedig eléggé zavart. Próbáltam koncentrálni, hátha eszembe jut, de jó pár perc hasztalan erőlködés után végül már nem láttam értelmét.

Az aprócska helyen félhomály uralkodott, amihez a szemem már hozzászokott. Így láthattam a kopott falakat, melyekről már mállott a tapéta és a festék, a függönyt, ami el volt szakadva, mintha valaki vagy valami szétszaggatta volna. A talpam alatt lévő padlószőnyeg mocskos volt, öreg, helyenként pedig egészen nagy foltok hiányoztak belőle. Idebent állott, dohos, meleg levegő volt, ami szúrta az orromat. Kellemetlenül fülledtnek érzékeltem mindent, zavart, hogy nincs friss oxigén, ami a tüdőmbe juthatna. Egyetlen hűvös fuvallatért bármit megadtam volna.

Odaléptem a megtépázott függönnyel eltakart ablakhoz, melyet megpróbáltam kinyitni, de a zár, nagyon úgy tűnt, megmakacsolta magát, s nem hajlandó engedni nekem. Azonban mégis hallottam egy kattanást, amit nem lehetett félreismerni, bár kétségtelen, hogy nem az ablak zára volt. Idegesen siettem vissza az ajtóhoz, reménykedve abban, rosszul hallottam és nem az volt, amire gondoltam. Kezemet a kilincsre tettem, majd lenyomtam, de az nem oldott... A megérzésem sajnos beigazolódott: valaki bezárt ide.

De mégis ki? És miért?

Nem hagytam magamnak időt arra, hogy ezeket a kérdéseket boncolgassam, ugyanis mérges voltam saját magamra. Azért amiért azzal kellett foglalkoznom, milyen is idebent a levegő, ahelyett, hogy sarkon fordultam volna. Nem, nekem az ablakkal kellett vacakolnom. Dühömben az öklömmel rávágtam az ajtóra, amibe a fa beleremegett, a szobában pedig visszhangot vert a csapódás.

- Kurva életbe! - morogtam magam elé, és sóhajtottam egyet. Tehetetlennek éreztem magamat, ostobának.

A csend mögöttem teljes volt, csupán a saját légzésem törte meg azt. Az ajtó túloldaláról sem hallottam semmiféle neszt. Ez sem volt éppen normális, hiszen ha valaki itt járt, hogy kulcsra zárja az ajtót, akkor hallanom kellett volna a lépteit, nem? Lehet, hogy nem, és már csak próbálom magamnak bemagyarázni, hogy könnyebb legyen elviselni a tényt: elcsesztem? Elképzelhető. Az is lehet, hogy mégiscsak sokkolt az az apróság, hogy ez a bizonyos személy rabot csinált belőlem, s most ezért vagyok ennyire érzéketlenül zsibbadt.

Rövid idő elteltével ismét az ablakhoz mentem, és nagyobb erővel feszültem neki a zárnak, ami valószínűleg beszorulhatott. Ha van egy kis szerencsém, akkor a másik oldalon egy tűzlétra van vagy egy kisebb ugrással a talaj, és szabad lehetek. Az elméletem jó volt, csakhogy nem akart kinyílni az a nyomorult kallantyú. Elhúztam a számat, de sok mindent nem tehettem. Ki akartam volna nézni az ablakon, hogy megtudjam, egyáltalán van-e értelme erőlködnöm, azonban az üveg olyan mértékben mocskos volt, hogy nem lehetett kilátni rajta. A vastag, poros réteget végül egy - a felsőm zsebében talált - papír zsebkendővel próbáltam letörölni, bár jóformán csak elkenni sikerült. Párszor még megkíséreltem, hátha hagyja magát a kosz, de esélytelennek látszott, a helyzet pedig csak rosszabb lett, így végül feladtam, s ledobtam az összekoszolódott zsepit a padlóra.

Csak álltam a piszkos ablak előtt, és lélegeztem. Igyekeztem magamra valamilyen nyugalmat erőltetni, mert éreztem, hogy kezd rajtam eluralkodni a bezártság keltette páni félelem. Könnyek szöktek a szemembe a dühtől és a kétségbeeséstől. Nem mintha bármelyik is sokat ért volna, gyakorlatilag semmit, s amikor a sós cseppek elindultak lefelé az arcomon, ökölbe szorítottam a kezeimet. Kezdtem átengedni magamat az árnyaknak, elfogadni a felálló helyzetet, feladni... de végül meghallottam a dúdolást.

Először nem is tudtam behatárolni, hogy mégis mi az, ami a lélegzet vételeimet leszámítva megtöri a szobában uralkodó magányos csendet, ám azután rájöttem. Valaki itt van még rajtam kívül, s nagyon halkan dudorászik valamilyen olyan dallamot, melyet én nem ismerek.

Egy pillanatra megfagytam, és szabályosan megmerevedtek a tagjaim, mint amikor az ember téli fagyban sokáig van a szabadban, és elgémberedik mindene. Azon járt az agyam, hogy vajon hogyan kerülhetett ide, hiszen az ajtó zárva, azon nem jöhetett be. Akkor...? Lehetséges, hogy ő tette és várta mikor lépek el az ajtótól? Ez a gondolat megrémített.

Meg akartam kérdezni, hogy mégis ki a franc az, aki ilyen elcseszett játékot akar pont velem játszani, de a félelemtől leblokkolt az agyam. Ne velem szórakozzon! Keressen valaki mást, akárki mást, akit nem ismerek, akihez semmi közöm, olyan valakit, akiért igazából nem is nagy kár, ha nem éli túl. Ugyan kegyetlennek hangzik most ez, de akkor is így gondoltam.

Kínos, szinte már fájdalmas lassúsággal kezdett felengedni a testem. Minden porcikámat éreztem, ahogy megroppan. Még a levegő vétel is fájt, szinte marta a torkomat.

A dúdolás hangosabb lett, én pedig kényszerítettem magamat, hogy a hang irányába forduljak. Abban már biztos voltam, hogy egy nő volt az, aki itt volt még velem a lezárt szobában, de ez különösebben nem nyugtatott meg. Amikor megtettem a negyed fokos fordulatot, megpillantottam az ágyon törökülésben ülő lányt. Valamilyen világos, bár kissé kopott ruha volt rajta, ami szinte világított a félhomályban. Hosszú, sötét haja vizes volt, mely az arcát majdnem teljesen letakarta. Karja a térdén pihent, tenyérrel felfelé fordítva, jobb kezének ujjai között valami tompán, fémesen sejlett. Az alkarját vágások tarkították, nem mélyek, csupán felületi sérülések, amelyekből vékony csíkokban vér folyt. A lány ezeket bámulta, miközben dúdolt. Ekkor jöttem rá, hogy a kezében tartott fémlap egy penge lehet.

Nem nézett rám, csupán a karját figyelte, szemében némi mániákus fényt csillant, ami elég ijesztővé tette. Önmagában nem találtam teljesen normálisnak, amit tett magával, de akkor, azt hiszem, az volt a legkisebb probléma.

Enyhe vérszag csapta meg a orromat, bár ezzel nem foglalkoztam. A vér látványát és jellegzetes illatát mindig is jól viseltem. Közben pár lépést tettem az ismeretlen lány felé, ami belátom nem éppen a legjobb ötlet volt, de ha nála van a kulcs, hátha odaadja, s elenged. Na jó, belátom, ez túl naiv gondolat!

- Öhm... helló! - próbálkoztam felhívni magamra a lány figyelmét, azonban ő még mindig csak lefelé koncentrált, maga elé. - Nézd, nem tudom, hogy te zártál be vagy valaki más, de ha nálad van a kulcs... akkor kérlek engedj ki! - persze reakció most is csak a semmi, ez pedig már kezdett bosszantó lenni. Bár nem tudom eldönteni melyik volt a jobb, hogy nem vett figyelembe vagy hogy végül csak felnézett rám, de a tekintete teljesen üresnek hatott, amitől összerázkódtam. Üres íriszeit az enyémekbe fúrta, s nem eresztett a pillantása, ami rövid időn belül kellemetlenné és zavaróvá vált, sőt rémisztővé. Úgy tűnt, mintha nem is lélegezne, szemeiben nem láttam élet jelét, csupán vérének folydogálása mutatta, hogy mégiscsak doboghat a szíve. Kényszeresen léptem hátrább tőle, s megbántam, hogy egyetlen lépést is tettem felé, akármikor.

Majd hirtelen csend lett. Nem az a fajta csend, ami olyan jó érzést kelt az emberben, mint amikor lefekszik aludni, és lenyugszik a környezete is. Nem, ez nyugtalanító volt. Az, hogy már nem dúdolt, az, ahogyan tekintete szinte felnyársalt... kegyetlen érzés volt, riasztó. Most döbbentem csak rá, hogy az a dúdolás emberivé tette ezt a lányt, ellenben most, hogy már nem volt, ez is eltűnt. Kezdtem azon gondolkodni, hogyan tudnám áttörni az ajtót. A félelmem egyre erősödött, mivel még mindig mereven nézett engem, és kezdett az az érzésem lenni, hogy meg akar támadni. Mostanra az a véleményem, hogy úgy ahogy normálisnak nevezhető, egészen megváltozott. Biztos voltam benne, hogy ez a lány nagyon beteg. Önmagában a helyzet is őrült volt.
Jó pár perc telt el még, mire az ágyon ülő ismeretlen végre levette rólam a szemét, és lehajtotta a fejét. Azt hiszem, akkor voltam képes arra, hogy újra lélegezzek rendesen, addig ugyanis csak minimális mennyiségben vettem levegőt. Behunytam egy pillanatra a szememet, próbáltam lenyugtatni magamat, de nem nagyon sikerült. Aztán a lány megmozdulhatott, mert az ágy megnyikordult. Szemeim azonnal kipattantak, s figyeltem, amint felém dobja pengét a kezéből, ami pont a lábam előtt landolt a földön. Értetlenül pislogtam le a fémlapocskára, egészen addig még meg nem hallottam, hogy kuncogni kezdett, s miközben ezt tette, hosszú körmeit belemélyesztette saját húsába, ott, ahol a vágások is tarkították a karját. Döbbenten figyeltem, amint ömleni kezdett a vére, hogyan szakítja fel saját bőrét. Az őt éltető folyadék szaga beleégett az orromba, véglegesen. Most már biztos voltam benne: őrült! Annyira elképzelhetetlen volt számomra ez az egész, hogy földbe gyökereztek a lábaim. Képtelen voltam megmozdulni, de még csak lehunyni sem bírtam a szememet, hogy ne lássam, ahogyan marcangolja magát. A kuncogásból lassan hisztérikus nevetés lett, ami nem hagyott nyugtot nekem. Végül rákényszerítettem magamat, hogy lecsukjam a szememet, és akkor éreztem meg a húzást, mintha valaki rángatna el onnan. 

Felébredtem. Kapkodva vettem a levegőt, éreztem magamon, hogy leizzadtam. Az ágyamban feküdtem, a lakásom biztonságos sötétjében, ennek ellenére féltem, hogy az a lány most itt van, itt áll felettem és bármelyik pillanatban nekem eshet. Fel akartam nyomni magamat, hogy ülő helyzetbe kerüljek, amikor fájdalmamban felszisszentem, s fém érintését éreztem a tenyerem alatt, a lepedőt pedig nedvesnek. Felkapcsoltam az éjjeliszekrényen álló lámpát, és akkor láttam meg, ami talán még jobban sokkolt, mint az álmom. Könnyek szöktek a szemembe, és eldobtam az kezembe került pengét. Azt a pengét, ami a lánynál volt... A ágyam csupa vér volt, ugyanis most az én karom volt összevagdosva, vagyis ki lehetett olvasni belőle a szavakat: még találkozunk... A lakásban felcsendült a nevetés, ami álmomban is ott volt. Ha egyáltalán álmodtam.

Csillogás Párizsban - 3. fejezet

Amélie

A zene hirtelen újra elhallgatott. Most már Amélie kezdett ideges lenni a koreográfusra, aki elsőre nem tűnt ilyen irritálónak, sőt szimpatikusnak találta, de mostanra ez a véleménye megváltozott a lánynak. Giselle újfent sipákolni kezdett arról, hogy elrontották a lépéssort, ami a valóságban úgy nézett ki, hogy ő maga cseszte el, állandóan. A táncosok a legjobbak voltak, mindegyikük tökéletesen hajtotta végre azt a pár mozdulatot, mivel már három teljes napja ezzel húzta el az összes próbát a Madame. De persze mindezért velük kiabált, és hordta le őket, ez pedig kezdte kiborítani Amélie-t. S ha jól sejtette, nem csak őt. Körülbelül két hónapja kezdtek el intenzíven próbálni a holnapi nyitó estre, de ez alatt a rövid idő alatt Giselle elérte, hogy a barna hajú lány gyomra felforduljon attól a hangtól, ami előtört a koreográfusnőből.

Az utcai táncba soha, senki nem szólt bele. Vagy jó volt, és nyert, vagy rossz, és vesztett. Nem tanulta egyszer sem életében a táncot, egyszerűen csak istenadta tehetsége volt hozzá, s Amélie ki is használta ezt az adottságát. Valójában mai napig nem érti, hogy Xavier Moreau miért is hívta meg ide, miért ajánlotta fel neki ezt a jól fizető állást, amikor nem ért ahhoz a fajta "riszáláshoz", amit itt várnának el tőle. Kissé kényelmetlen volt még mindig számára ez a helyzet, nehezen is szokott hozzá, ezekhez a gyökeres változásokhoz. Igaz, ha éppen odahaza belőtte magát, máris könnyebbnek tűnt az élet... Bárki, aki látta ezt a lányt, azt mondaná, hogy egy jól nevelt kislány, aki képes felhasználni a tehetségét. És ez igaz is volt. De hozzá kell tenni, hogy ez a kislány kemény kokain függővé vált az elmúlt másfél hónap során. Az egész véletlenül történt, ám amikor rájött, hogy milyen jó is az a kábulat, amit felszippanthat az orrába, és mennyivel egyszerűbbé változtatja a kegyetlen tényeket, túlságosan is rákapott. Erről persze senki nem tud, ugyanis Bertrand kisasszony nagyon is fél attól, hogy ha ezt akár egyetlen halandó lélek is megtudja, akkor eljut Moreau-ékhoz, azok pedig rögvest ki is rúgják. Elveszteni ezt az állást... nem, ezt nem engedhette meg magának. Szüksége volt a pénzre. Egyrészt, mert a kokain nem éppen olcsó dolog, másrészt magát is fenn kellett tartani, és a lakbért is fizetnie kellett. Na meg az adósságok, amelyeket felhalmozott az élete során, a különböző kölcsönkért összegek végett.

Mindenesetre, azt tudni kell róla, hogy Amélie nem akart ide süllyedni, sohasem volt életcélja, hogy betépve éljen túl egy-egy napot, vagy szívja a fogát egy olyan nő miatt, mint Giselle. Átlagos volt, és imádott táncolni. A zene ütemére forrt fel a vére. Akkor élt csak igazán, amikor megmutathatta mit tud. A nagy álma az volt, hogy kijusson Amerikába és ott megmutassa egy táncversenyen, hogy valójában mire is képes. Igaz, a mostani felállással ez a váracska kezdett széthullani, alapjaiban.

Sóhajtott egyet, majd az előtte álló lányra pillantott, akinek szemmel láthatólag még csak hasonló gondjai sem voltak. Amélie csupán annyit tudott Christinne Maugerről, hogy gazdag és egy évvel ezelőtt végzett a táncművészeti akadémián. Ami azt illeti, ő volt a legjobb az évfolyamán és Xavier éppen ezért kereste fel a leányzót.

Azonban talán az összes itt lévő táncos között a Bertrand lány volt a legjobban meglepve, amikor a Moreau fiú behívatta őt az irodájába. Eszébe sem jutott, hogy valaha is egy ilyen színpadon fog táncolni, még ha kissé furcsa is neki ez az egész, a kötöttségekkel együtt.

- Folytassuk!

Giselle kellemetlen hangja rántotta vissza a gondolataiból, no meg az újra induló zene.

Legalább valami értelmeset is csinálunk végre! - jegyezte meg magának Amélie, de közben már lendítette is a kezét a mozdulathoz. Újra a lépéssort kezdték el, majd amikor - végre valahára - a mai napon először végig is csinálták, következhetett a páros rész, amiben ő már nem vett részt. Éppen az előélete és képzetlensége miatt a Madame úgy döntött, hogy egyelőre nem teszi be végig, majd ha az alapokat átvették rendesen. Ettől persze már előre félt Amélie. Nem elég, hogy a próbákon el kell viselnie ezt a nőt, most majd még külön órákat is kell vennie, egy-két szerencsétlen sorstársával. Egyszerűen csodás lesz!
A színpad oldalában, a függöny mögött várakozott, hogy mikor kell újra belépnie. De legalább nyugtatta a tudat, hogy nem volt ezzel egyedül, bár különösebben nem is dobta fel, hogy csupán mellékes szerepet kap ilyen módon. Nem volt ínyére, hogy úgy kezelik, mint egy kis senkit, mert Párizs gettójából jött ide, és igazából a kortárs tánchoz nem ért, mert nem járta ki az iskolát. Egyébiránt ezt nem is nagyon értette. Semmitől sem volt rosszabb, csak mert nem tudta a szakkifejezéseket a különböző mozdulatokra. Persze tisztában volt azzal, hogy itt sznobok közé lesz zárva, de ilyen mértékben nem számított rá. Azonban kénytelen lesz elviselni és lenyelni mindent, mert itt kell maradni, ha túl akarja írni. Ez mondjuk egy cseppet ironikus, mert a kokainnal csak gyilkolja magát. De hát mit lehet tenni a függőség ellen? Főként, hogy azért van rá szüksége, hogy kibírja a hétköznapokat.
A megfelelő ütemre újra a színpadon forgott, s dobbantott a többiekkel együtt. Egy pillanatra becsukta a szemét, kizárta a külvilágot, csupán a zene maradt meg és a lelke, ami szabadon loboghatott a reflektorfényben pár percig... aztán kinyitotta a szemét. A varázs elillant, mintha nem is létezett volna.

Csillogás Párizsban - 2. fejezet

Marc

Marc, az újjászületőben lévő Moulin Rouge csaposa, érdeklődve figyelte, ahogyan a táncosok ezredszerre is elpróbálják a holnap esti nyitószámot. Nagy volt a sürgés-forgás éppen úgy, mint az elmúlt héten, végig. A nyitás és az első siker reménye... Mindenkinek érdeke volt, hiszen egyértelművé vált, hogy az, aki hibázik, az repül, fizetés nélkül. Ezt pedig nem engedhette meg magának a többség, hiszen csak páran voltak megfelelő pénzügyi helyzetben. Köztük Marc sem volt éppen a toppon ilyen téren, de neki nem nagyon kellett emiatt aggódni, mivel a tulaj, Xavier egyik jó barátja volt. Ennek a kapcsolatnak köszönhetően ő lett kinevezve főnöknek, amíg valamelyik fiatal Moreau meg nem érkezett. 

A koreográfusnő rikácsolása húzta vissza Marcot a valóságba a gondolataiból. Újabb öt perc szünetet rendelt el Giselle, aki mint mindig, ideges volt. A táncosok többsége pedig már a bárpult felé tartott, hogy megkaphassák az üveg vizüket, közben persze szidták az idegesítő nőt, akire kénytelenek voltak figyelni. A pultos már régen hozzászokott ehhez a felálláshoz, ugyanis az első perctől kezdve így ment, és ha minden jól megy, még sokáig így is lesz. A barna férfi a bárpult mögött csak somolygott magában, végül amikor a középkorú, vöröses hajú koreográfus is odaért, a mosoly eltűnt annak arcáról. A nő aránylag magas hangján kezdett el panaszkodni - az ő szavajárása szerint - botlábú bandára, de Marc csak hümmögött párat az üres fecsegésre.

- Ne haragudj, Giselle, de meg kell néznem, hogy minden meg van-e a raktáron!

Mondta végül a huncut tekintetű férfi s ezzel finoman le is rázta a számára is kissé bosszantó nőt. Sajnos tisztában volt vele, hogy még jó párszor hallgathatja majd ezt a siránkozást, de legalább most, egy rövid időre megszabadult tőle. A raktár ajtaján át is hallotta még, ahogyan a táncosokat újfent összehívja. Marc el sem tudta képzelni, hogyan is bírják ezt, mindenesetre örült, hogy neki nem kell füttyszóra ugrálni. Belepusztult volna.

- Louis, ha befejezted a pakolást, haza mehetsz. És holnap ötkor ugyanitt! 

Szólt oda a húszas éveit koptató férfi a pakoló fiúnak, aki mindig csak a száját húzta. Most is. Csupán a változatosság kedvéért. Persze erre volt tippje a csaposunknak, miért is teszi, de nem érdekelte, amíg a Molineux gyerek rendesen végezte a dolgát. Tíz perccel később, az éppen húsz éves srác, már ott sem volt. Marc tisztában volt azzal is, hogy minden nap egy BMV-vel furikázik el innen, amiben sofőr is ült, így pedig sok minden egyértelművé vált. Nyilvánvalóan valami újgazdag ficsúr, aki valamit rossz fát tett a tűzre. Ilyenből sok volt Párizsban, bár nekik fogalmuk sincs milyen is igazán élni, így nem is nagyon volt miért irigykednie a férfinak. Nem úgy, mint a legtöbb ember, aki azt hiszi, ha a bőre alatt is pénz van, akkor boldog is lehet. De ez nincs így, Marc pedig ezt pontosan tudta. Ha valaki ismerte őt, egy kicsit is, akkor az tisztában volt vele, hogy sosem vágyott hatalmas vagyonra, csupán arra, hogy meg legyen minden olyan aprósága, amelyet valóban szeretett. És ez meg is volt neki. 

Két hónappal ezelőtt, amikor Xavier megkereste, elutasította a társtulajdonosi címet, ami tudvalevőleg nagy dolog volt, hiszen a tulaj saját húgát és vér szerinti apját sem fogadta azzá. Ugyan, ha ezt az ajánlatot elfogadja, segít keresztbe tenni a fiatal Moreau-nak a családjával szemben, azonban ezzel a famíliával nem akart ellentétbe kerülni. Talán pont Ophélie miatt, amit ugyan sosem ismert volna be, de mégis mindenki látta, Marc meghalt volna azért a gazdag kis fruskáért.

- Álljatok csak meg! 

Emelte fel a hangját, amikor két kölyök, egy lány és egy fiú jelent meg a raktár bejáratában, s próbált beslisszolni mellette.

- Te megint mit keresel itt, öcskös? És te, Lucie, nem kéne próbán lenned az egyik arany torkú csillagunkkal? 

Vonta kérdőre Tristant és Lucienne-t, már a bárpulthoz nyíló ajtóban állt, elzárva az utat a két fiatal előtt. Valójában a srácnak semmi keresnivalója nem volt itt, arról nem is beszélve, hogy Marc öccséről beszélünk éppen. A lányka pedig még kora miatt nem állhatott színpadra, ez Moreau kisasszony rendelkezése volt. Addig viszont gyakorolnia kellett a két igazán tehetséges énekes madárkával itt, a Moulin Rouge falai között.

- Jajj, Marc, kattanj már le rólunk! Utolsó nap, és úgysem lépek fel! Tristan meg a testvéred. Na!

Felelt végül Lucie a dorgálásra, aki szemmel láthatólag jól értett ahhoz, hogyan is kell valaki az ujja köré csavarnia és kikönyörögni dolgokat. Végül a pultos is csak sóhajtott, a hatalmas szemeket meresztő lányra, és félre állt, de még nem engedte át a két tizenévest.
- Neked, öcsi, utolsó! Te pedig a jövőbeli állásoddal játszol, Lucie! De nekem mindegy.
Figyelmeztette a két elvetemült kölyköt, majd nem is törődve a félhangos megjegyzésekkel és fintorgásokkal, hagyta őket átrohanni a színpad felé.
Valójában nem zavarta volna az öccse jelenléte sem, csak nem akarta, hogy már gyerekként kurvázni és drogozni kezdjen. Hiszen egy ilyen helyen is, mint ez, előfordulnak az ilyen alvilági dolgok. Meg mégis csak Marc felelőssége volt, ha az anyjuk dolgozik, az apjuk meg... több mint tizenöt éve sehol sincs.

Ismét meghallotta Giselle hisztérikus hangvételű kiabálását odabentről, és tudta, hogy ha ki akarja bírni a mai napot, akkor most jobb, ha nem megy vissza a pultba. Inkább hagyjanak kuplerájt ott, mintsem tíz percen belül kétszer is ez a nő.