Csillogás Párizsban - 2. fejezet

Marc

Marc, az újjászületőben lévő Moulin Rouge csaposa, érdeklődve figyelte, ahogyan a táncosok ezredszerre is elpróbálják a holnap esti nyitószámot. Nagy volt a sürgés-forgás éppen úgy, mint az elmúlt héten, végig. A nyitás és az első siker reménye... Mindenkinek érdeke volt, hiszen egyértelművé vált, hogy az, aki hibázik, az repül, fizetés nélkül. Ezt pedig nem engedhette meg magának a többség, hiszen csak páran voltak megfelelő pénzügyi helyzetben. Köztük Marc sem volt éppen a toppon ilyen téren, de neki nem nagyon kellett emiatt aggódni, mivel a tulaj, Xavier egyik jó barátja volt. Ennek a kapcsolatnak köszönhetően ő lett kinevezve főnöknek, amíg valamelyik fiatal Moreau meg nem érkezett. 

A koreográfusnő rikácsolása húzta vissza Marcot a valóságba a gondolataiból. Újabb öt perc szünetet rendelt el Giselle, aki mint mindig, ideges volt. A táncosok többsége pedig már a bárpult felé tartott, hogy megkaphassák az üveg vizüket, közben persze szidták az idegesítő nőt, akire kénytelenek voltak figyelni. A pultos már régen hozzászokott ehhez a felálláshoz, ugyanis az első perctől kezdve így ment, és ha minden jól megy, még sokáig így is lesz. A barna férfi a bárpult mögött csak somolygott magában, végül amikor a középkorú, vöröses hajú koreográfus is odaért, a mosoly eltűnt annak arcáról. A nő aránylag magas hangján kezdett el panaszkodni - az ő szavajárása szerint - botlábú bandára, de Marc csak hümmögött párat az üres fecsegésre.

- Ne haragudj, Giselle, de meg kell néznem, hogy minden meg van-e a raktáron!

Mondta végül a huncut tekintetű férfi s ezzel finoman le is rázta a számára is kissé bosszantó nőt. Sajnos tisztában volt vele, hogy még jó párszor hallgathatja majd ezt a siránkozást, de legalább most, egy rövid időre megszabadult tőle. A raktár ajtaján át is hallotta még, ahogyan a táncosokat újfent összehívja. Marc el sem tudta képzelni, hogyan is bírják ezt, mindenesetre örült, hogy neki nem kell füttyszóra ugrálni. Belepusztult volna.

- Louis, ha befejezted a pakolást, haza mehetsz. És holnap ötkor ugyanitt! 

Szólt oda a húszas éveit koptató férfi a pakoló fiúnak, aki mindig csak a száját húzta. Most is. Csupán a változatosság kedvéért. Persze erre volt tippje a csaposunknak, miért is teszi, de nem érdekelte, amíg a Molineux gyerek rendesen végezte a dolgát. Tíz perccel később, az éppen húsz éves srác, már ott sem volt. Marc tisztában volt azzal is, hogy minden nap egy BMV-vel furikázik el innen, amiben sofőr is ült, így pedig sok minden egyértelművé vált. Nyilvánvalóan valami újgazdag ficsúr, aki valamit rossz fát tett a tűzre. Ilyenből sok volt Párizsban, bár nekik fogalmuk sincs milyen is igazán élni, így nem is nagyon volt miért irigykednie a férfinak. Nem úgy, mint a legtöbb ember, aki azt hiszi, ha a bőre alatt is pénz van, akkor boldog is lehet. De ez nincs így, Marc pedig ezt pontosan tudta. Ha valaki ismerte őt, egy kicsit is, akkor az tisztában volt vele, hogy sosem vágyott hatalmas vagyonra, csupán arra, hogy meg legyen minden olyan aprósága, amelyet valóban szeretett. És ez meg is volt neki. 

Két hónappal ezelőtt, amikor Xavier megkereste, elutasította a társtulajdonosi címet, ami tudvalevőleg nagy dolog volt, hiszen a tulaj saját húgát és vér szerinti apját sem fogadta azzá. Ugyan, ha ezt az ajánlatot elfogadja, segít keresztbe tenni a fiatal Moreau-nak a családjával szemben, azonban ezzel a famíliával nem akart ellentétbe kerülni. Talán pont Ophélie miatt, amit ugyan sosem ismert volna be, de mégis mindenki látta, Marc meghalt volna azért a gazdag kis fruskáért.

- Álljatok csak meg! 

Emelte fel a hangját, amikor két kölyök, egy lány és egy fiú jelent meg a raktár bejáratában, s próbált beslisszolni mellette.

- Te megint mit keresel itt, öcskös? És te, Lucie, nem kéne próbán lenned az egyik arany torkú csillagunkkal? 

Vonta kérdőre Tristant és Lucienne-t, már a bárpulthoz nyíló ajtóban állt, elzárva az utat a két fiatal előtt. Valójában a srácnak semmi keresnivalója nem volt itt, arról nem is beszélve, hogy Marc öccséről beszélünk éppen. A lányka pedig még kora miatt nem állhatott színpadra, ez Moreau kisasszony rendelkezése volt. Addig viszont gyakorolnia kellett a két igazán tehetséges énekes madárkával itt, a Moulin Rouge falai között.

- Jajj, Marc, kattanj már le rólunk! Utolsó nap, és úgysem lépek fel! Tristan meg a testvéred. Na!

Felelt végül Lucie a dorgálásra, aki szemmel láthatólag jól értett ahhoz, hogyan is kell valaki az ujja köré csavarnia és kikönyörögni dolgokat. Végül a pultos is csak sóhajtott, a hatalmas szemeket meresztő lányra, és félre állt, de még nem engedte át a két tizenévest.
- Neked, öcsi, utolsó! Te pedig a jövőbeli állásoddal játszol, Lucie! De nekem mindegy.
Figyelmeztette a két elvetemült kölyköt, majd nem is törődve a félhangos megjegyzésekkel és fintorgásokkal, hagyta őket átrohanni a színpad felé.
Valójában nem zavarta volna az öccse jelenléte sem, csak nem akarta, hogy már gyerekként kurvázni és drogozni kezdjen. Hiszen egy ilyen helyen is, mint ez, előfordulnak az ilyen alvilági dolgok. Meg mégis csak Marc felelőssége volt, ha az anyjuk dolgozik, az apjuk meg... több mint tizenöt éve sehol sincs.

Ismét meghallotta Giselle hisztérikus hangvételű kiabálását odabentről, és tudta, hogy ha ki akarja bírni a mai napot, akkor most jobb, ha nem megy vissza a pultba. Inkább hagyjanak kuplerájt ott, mintsem tíz percen belül kétszer is ez a nő.