Csillogás Párizsban - 11. fejezet

Marc

Már elmúlt több mint egy óra a nyitás és az első műsorszám óta, és a csapos elégedetten törölt el két martinis poharat. Fekete kalapja ismét a fején volt, és fél szemmel a fellépőket figyelte. Az előző táncos szám nagyon jól nézett ki, onnan ahonnan Marc Leroy figyelemmel kísérhette. Megérte annyit szenvedniük a lányoknak, mert tényleg tökéletes volt. Most pedig majd jön a duett, meg a háttértáncosok. Legalábbis így emlékezett rá a férfi, tegnap ugyanis a koreográfusnő fennhangon magyarázta a műsor-összeállítását. Mélyet sóhajtott a pultos, majd hátrament a raktárba. Felvonta a szemöldökét, amikor látta, hogy a raktáros fiú is végre befutott. Már ötkor itt kellett volna lennie, és most nyolc volt.

- Késtél, Louis! Le lesz vonva a fizetésedből – jegyezte meg kissé dühösen a nála alig pár évvel fiatalabb srácnak, majd még hozzátette: - Azt a két karton vizet vidd hátra a táncosok öltözőibe, aztán ha visszajöttél, akkor egyből gyere is előre a pultba. Kelleni fogsz!

- Ne már, Marc! Tuti eltöröm az első poharat, ami a kezembe kerül… – a Mollineux fiú próbálta lebeszélni a döntéséről a csapost, de az hajthatatlannak bizonyult. Egészen addig, míg csak a fizetését csökkentette nem is érdekelte a srácot, viszont úgy tűnt, nem akar a kinti gazdag közönség szemébe nézni. Talán, mert ő is csak valami újgazdag kölyök volt, de ez Leroy-t egy percig sem érdekelte. Az új pincérek közül nem fog beállítani senkit, mert fogalmuk sincs, mi hol van, Louis viszont tudta, hiszen ő töltötte fel a polcokat és a fiókokat, szóval ezzel nem lehetett gond.

- Jó, akkor mosogatni fogsz, de kijössz! – mondta a pultos férfi a másiknak, miközben visszafordult a márványlap mögé. Tökéletesen hidegen hagyta, hogy mit akar és mit nem a srác, ő sem feltétlenül jó kedvvel szolgálja ki ezt a sok barmot, de ebből lesz a Moulin Rouge pénze, neki pedig fizetése. Xavier pedig felhatalmazta Marcot, hogy kedve szerint tehet minden, amíg az nem érinti a teljes szórakozó helyet. Ez pedig nem érintette.

Amíg a segítsége vissza nem tért, elkészített két-háromasztalnyi rendelés, majd abban a pár percben, amíg senki sem zavarta, Ophélie-re pillantott, aki még mindig az apjával volt elfoglalva. A lányon tökéletesen állt a rövid, azúrkék ruha. Kiemelte a szemeit. Tejföl szőke, egyenes haja eltakarta a vállát, arcán nyugodt mosoly játszott. A csapos férfi szemében a leggyönyörűbb tündér volt az egész világon, és mindennél jobban szerette volna, ha az övé lehetne ez a lány, de nem merte megtenni a megfelelő lépéseket, félve a visszautasítástól. Tudta, hogy ez a kedvesség csak egy része a nő jellemének, a másik, sötétebb oldallal pedig nem akart találkozni. Az lerombolt volna mindenféle elképzelést.

Gondolataiból végül Mollineux térítette vissza a valóságba, aki az orra alatt morogva visszatért, de ezzel Marc nem is törődve mutatott az elhasznált poharakra, amik elmosásra vártak.

- Ha rendelés jön, szolgáld ki, nem várhatnak a vendégek! Mindjárt jövök – mondta a férfi, majd válaszra sem várva kilépett a pultból és elindult hátra a személyzeti mosdók felé. Körülbelül tíz múlva a kalapját megigazítva lépett ki az ajtón. Indult volna vissza, ha nem hallja meg a hangot a folyosó másik végéről, amint a vezeték nevét kiáltják. Megfordulva az egyik táncost látta, Christiene Maugert.

- Leroy! Végre valaki. Amélie rosszul van, szerintem már nem szabadna visszaengedni a színpadra. Alig tud megállni a lábán – magyarázta a fiatal nő, miközben együtt az öltözők felé indultak. Benn, Amélie Bertrand a heverőn feküdt, szemmel láthatólag elég rossz színben. Remegett, és felment a láza.

- Mégis mi történt? – kérdezte értetlenül a férfi.

Christiene egy pillanatig habozott, de végül megrázta a fejét: – Nem tudom, nem csinált semmit. Az is lehet, hogy csak szimplán elkapott valamit.

- Jó, igazából mindegy mi történt, így nem táncolhatsz, haza kell menned! – mondta sóhajtva Marc, majd felállt, mire a fekvő táncos lány elkapta a karját.

- Nem, visszamegyek… különben Moreau nem fogja kifizetni a mai napot – erősködött Amélie, de a férfi megrázta a fejét.

- Ha viszont kidőlsz több hétre, még ki is akad, a mait meg majd elintézem neked – azután a másik lányhoz fordult, aki aggódva figyelte a lebetegedett társát. – Szólok Xavier-nek, és hívok egy taxit a hátsó kijárathoz, ha itt van, majd kísérd ki, légy szíves! Ennél rosszabb már ne jöjjön ma este – halványan elmosolyodott az utolsó mondatnál, azután távozóra fogta az öltözőből, és egyenesen visszaindult a pultba meglehetősen gyors léptekkel. Azt is tudta, hogy most rögtön még nem szólhat a tulajdonosnak, mert az még tárgyal valami öltönyös pasassal, aki támogatni akarja a szórakozóhelyet. Erre is kíváncsi volt, mert ahogy meglátta az ismeretlen férfit, tudta, hogy ez nem lesz olyan egyszerű és nem is annyira önzetlen, mint amilyennek tűnik. De mindegy, ez nem az ő dolga volt. A rosszul lett táncos viszont már igen.

Amint visszaért a márványlapos pulthoz, látta, hogy Louis egész jól végzi a dolgát, így csak elsétált mellette és a raktárban lévő telefonhoz lépett. A taxik, sofőrszolgálatok, közeli hotelek és szállok számai ki voltak írva előre egy lapra a készülék mellé. Mindenki tudta, hogy ezek a legszükségesebbek a vendégek szempontjából. Marc tárcsázta az első bérautó számát, majd kérte, hogy amilyen gyorsan csak lehet, érjenek a Moulin Rouge-hoz. Pár perc múlva vissza is szóltak, miszerint tíz perc múlva ott lesz a kocsi. Ezután a csapos megkérte a raktáros fiút, hogy szaladjon hátra, és mondja meg a két táncosnak a taxival kapcsolatos információt, utána pedig jöjjön vissza. Ez alatt Leroy-nak még a vendégek kiszolgálását is intéznie kellett. Ekkor döntötte el azt is, hogy záráskor megbeszéli Xavier-val, hogy vegyenek fel még egy pultost, megoldva ezzel Mollineux és az ő problémáit is. Nem valószínű, hogy kifogása lesz ellene a tulajnak.

Ismét ketten voltak a pultban, amikor két fiatalabb nő lépett oda a márványlaphoz.

- Helló, két whisky-kólát kérünk! – szólalt meg az egyik, mosolyogva a kalapos férfira. Az bólintott, majd elkészítette a két italt, végül a vendégek elé tette a poharakat.

- És hogy tetszik a műsor? – kérdezte végül Marc. A visszajelzések természetesen fontosak, az első pillanattól kezdve.

- Nem rossz, de ugye lesznek pasik is? – kérdezett vissza nevetve a sötétebb hajú. – Mint például te.

- Lesznek – felelte, egy széles félmosoly kíséretében a csapos. Látta a két nőn, hogy már ihattak korábban is, és csak benézni jöttek a megnyitóra, éppen ezért a keringőre való felhívásra inkább nem is válaszolt. Amúgy sem az a nőfaló típus volt. Egész életében a tisztességes kapcsolatokat tartotta eddig is szem előtt, és ez nem valószínű, hogy megváltozna. Miután a két nő is észrevette, hogy nem kapható semmi számukra szórakoztatóra Leroy, megköszönték az italt, fizettek és távoztak a bárszékekről. Látta Louis arcán az értetlen, lenéző kifejezést, amiért nem ment bele a játékba, de nem is törődött vele. Jobb, dolga is akadt ennél.

Amint az újabb műsorszám elkezdődött Marc elindult Ophélie Moreau és annak apja felé, hogy tájékoztassa a történtekről, és elsimítsa a fizetéssel kapcsolatos dolgokat. A szőke lány tekintete csak akkor fordult Marcra, amikor már csak pár lépésre volt a férfinak az asztaltól.

- Marc, kérhetnék még egy martinit, apámnak pedig még egy whiskyt jéggel? – szólalt meg a szórakozóhely tulajdonosának húga egy halvány mosoly kíséretében.

- Persze, de beszélnünk kéne – felelte a kalapot viselő pultos.

- Valami gond van?

- Tulajdonképpen semmiség, csak az egyik táncos lány rosszul lett, hívtam neki taxit, és haza ment. Viszont mindenképpen fel akart még lépni, mert félt, hogy nem kapja meg a ma esti fizetését – magyarázta a szőke nőnek Leroy.

- Hát jól gondolta! Ha nem is lépett fel, akkor ne számoljon egy vassal se.

- De már fellépett, az előző számban.

- Akkor az óra bérét kifizetjük, ez ilyen egyszerű.

- Nem érted, Ophélie! Van itt olyan, aki azért melózik, hogy túléljen pár napot. Ez a lány is ilyen, nem úgy, mint te – csattant fel Marc. Bosszantotta ez a nemtörődömség, főleg mert tudta, ha nem lenne itt Dominique Moreau, akkor nem is így viselkedne a lány.

- Egy alkalmazott nem beszélhet így a felettesével – szúrta közbe a negyven felett járó férfi, amire egy percig senki nem is felelt, végül azonban Marc megelégelte.

- Tudja, uram, a lánya nem a felettesem, a Moulin Rouge tulajdonosa Xavier, maguk – egy pillantást vetett Ophélie-ra, majd tekintete visszatért az idős Moreau-ra – csak befektetők – egy pillanatnyi csend következett, aztán a csapos sarkon fordult, és a válla felett még hozzátette, hogy az italokat rögtön hozzák. Dühös volt a két kékvérűre és saját magára is, de azzal nyugtatta magát, hogy kiállt saját és Amélie Bertrand igazáért. Minek is kellett szólnia Ophélie-nak erről? Egyszerűbb lett volna megvárni Xavier-t, ő biztos megértette volna, hiszen azt a táncost is ő hívta meg, pontosan tudja, hogy a lány honnan jött ide. Persze a húga túl gőgös ahhoz, hogy egy kis együttérzést mutasson ki, amikor az apjuk is itt van. Nevetséges. Mély levegőt vett és visszatért a pultba, elkészítette a martinit és a whiskyt, majd az egyik pincérnővel kiküldte a rendelést. Marc számára érthetetlen volt ez a fajta viselkedés. Persze mit is várhatunk Észak-Franciaország leggazdagabb családjától?