Csillogás Párizsban - 1. fejezet

Xavier

Xavier kényelmesen ücsörgött a bőrfotelében az irodájában, kezében egy pohár whiskyvel, ami kedvenc itala volt. Az asztalán a hamutartó szélén egy félig leégett cigaretta füstölgött, mellette pedig az aznapi újság, melyben először szerepelt az ő és családja neve a Moulin Rouge megnyitásával kapcsolatban. Eddig ugyanis hétpecsétes titok volt, hogy ők, jobban mondva Xavier vásárolta fel az egész poros kócerájt, hogy egy valamire való, elit szórakozóhelyet csináljon belőle. Ami igazán szúrta a szemét azaz volt, hogy nem csak az ő neve volt feltüntetve az újságban, ugyanis a családtagjainak köze nem volt ehhez. Az ötlet és az ingatlan is Xavier kezében volt, az ő nevére szóltak a számlák, a többiek csak élősködtek a nagy pénzt ígérő vállalkozáson.

Először mindenki őrültnek nézte, főleg a drogos incidens után. Ellenben amikor rájöttek, mekkora pénz rejlik ebben az üzletben, megváltozott a véleményük. Hirtelen mindenki be akart fektetni, hogy valamennyit mégiscsak keressenek rajta. Ezt az egészet pedig Xavier nevetségesnek tartotta, hiszen apja kifejezetten ellenszenvesen viselkedett vele, saját húga is csak kihasználni készült, igaz, legalább valamennyit segített a szervezésben, és ezért hálás is volt, bár sosem mondta volna ki. A nagybátyjáról pedig még nem is beszéltünk, aki nyíltan közölte, hogy neki szüksége van erre az üzletre, sőt, egyenesen követeli, hogy a tulajdonjogokat írassa át rá Xavier. A fiatal Moreau fiú erre csak egy nemmel és egy beintéssel válaszolt a szeretett nagybácsinak.

Felállt, letette a poharat, majd felvette a cigarettát és irodájának üvegezett falához sétált, hogy kibámulhasson az éjszakai Párizsra. Imádta. Mindig elragadtatással figyelte a csendes mozgást éjjelente a városban. Annyira kézzelfoghatóan egyszerű volt s mégis elérhetetlenül távoli. Pont, mint amilyen ő maga is volt... amilyen mindig is akart lenni. Visszalépett az asztalához, hogy lepöckölje a hamut, majd szívott még egy slukkot a mérgező szálból, végül elnyomta azt.

- Monsieur Moreau! A húga megérkezett.

A titkárnő nyitott be, hogy közölje itt van végre Ophélie. Hozzá kell tenni, hogy ez már a sokadik titkárnő volt az elmúlt fél év során, ugyanis eddig mindegyikükkel lefeküdt Xavier. Előbb vagy utóbb pedig ez a nő is erre a sorsra fog jutni.

- Engedje be! - felelte a férfi, majd kevés érdeklődéssel figyelte, amint kedves húga belibbent az irodájába. A titkárnő becsukta a lány mögött az ajtót, aki ahogy hallotta a zár kattanását vidáman, kissé már negédes hangon szólalt meg.

- Xavier! Már csak egy nap!

- Igen, de addig még rengeteg dolgunk van - válaszolta a szőke férfi, miközben visszaült bőrfotelébe. 

- Oh, ugyan már! Holnap ilyenkor már pezsgőt bontunk és ünnepelünk, mert megcsináltuk! - lelkendezett tovább a fiatal Moreau lány, aki szemmel láthatólag nagyon is izgatott volt a holnapi megnyitó miatt. Persze ez a naiv kislány, csak egy jól játszott szerep volt, hiszen egy valódi kígyóval állt szemben Xavier, aki ezzel nagyon is tisztában volt.

- Megcsináltam, Ophélie! - ejtette a szavakat némi gőggel, a sértettség pedig sütött a hangjában. Húga arckifejezése is egyből megváltozott, de ő csupán mosolygott. Végeredményben ő volt a tulajdonos, a többiek csak befektetők.

- Drága húgom, jegyezd meg, ez az én ötletem és az én vállalkozásom! Tündéri vagy, hogy segítesz, de nem vagy társtulajdonos. Ebben ne is éld bele magad! Ilyen módon a királyi többes csak nekem szól, ami igazán hízelgő, de felesleges - a jeges nyugalom áradt Xavier szavaiból, ami sokkal rosszabb volt, mintha kiabált volna, és ezt Ophélie is pontosan tudta. Egy halvány mosoly szállt a nő felé, mire az felállt s egy ideges biccentés kíséretében az ajtó felé indult. 

- Holnap találkozunk - szólt még vissza az ajtóból, de már nem emelte tekintetét bátyjára. Düh és megalázottság égett a hangjában a lánynak. Az ajtó becsukódott és Xavier halkan felnevetett. Igazság szerint imádta kiborítani a családját. Ezért is küldte magát padlóra a drogokkal.

Percekkel később az ajtó újra nyílt és a titkárnő lépett be az irodába. 

- Ha nincs már rám szüksége, Monsieur Moreau, akkor haza mennék! 

- Hmm... mondja csak, Agnes, van magának barátja vagy férje? 

- Nincs, de... miért... - szemmel láthatólag meg volt lepődve a kérdésen. Xavier elmosolyodott, majd felvette a whiskys poharat az asztaláról, és egy húzásra megitta annak tartalmát. 

- Holnapra minden megbeszélést mondjon le, és erre a címre jöjjön! - adta át a cetlit a kissé megdöbbent nőnek, aki már két perc múlva ott sem volt. 

A férfi az öltönynadrágjának zsebébe süllyesztette a kezét, majd újra csak az üvegfalhoz sétált, ahonnan ismét hőn szeretett Párizsát kezdte el figyelni. 

- Már csak egy nap... - suttogta saját maga és az üveg köze, ami némiképp bepárásodott, Xavier pedig mosolygott. Igen, holnap bemutatkozik az újjászületett Moulin Rouge, s új, friss csillagokat fog adni a világnak.

Csillogás Párizsban - Előszó

Gyorsan felröppent a hír, hogy valaki újra pénzt akar csinálni a Moulin Rouge poros színpadából és függönyeiből. Azonban mindenki nevetett. Több mint egy évtizede gazdátlanul várta a szórakozóhely, hogy új csillagok ragyogjanak fel s azok fénye világítsa be, mindeddig sikertelenül. Mi változott volna meg? A párizsi emberek tisztában voltak azzal, hogy ez nem az első próbálkozás, hiszen manapság az efféle helyek újra felkapottá váltak, a kiegészítő szolgáltatások pedig csak még nagyobbat dobnak az értéken. Ennek ellenére nem érdekelt senkit, mert csak egy ostoba kísérletnek gondolták, ahogyan eddig is mindegyik próbálkozást, melyek megfulladtak.

Amit azonban nem tudtak, hogy most ki vásárolta fel a régmúltú, belvárosi helyet. És bizony arról sem volt fogalmuk, mennyien akarnak részt venni ebben a játékban. Persze, ha csak elképzelésük lett volna mindezekről, nem nevettek volna Xavier Moreau-n. Ő volt ugyanis azaz elvetemült, kő gazdag ifjú, aki megpróbált pénzt keresni ezen az üzleten. Mellette persze az egész családja részvényes volt, de az 52%-os tulajdoni jog mégiscsak Xavier kezében volt. A húga volt a második, akinek nagyobb rész jutott a vállalkozásból, de persze a kedves papa, no meg a nagybácsi sem maradhatott ki ebből a buliból, melyhez nagy reményeket fűztek. Ugyan Xavier még csak társtulajdoni joggal sem ruházta fel egyiküket sem, a húgának mégis volt némi beleszólása a dolgokba. A fellépőknek pedig a világot jelentő deszkákat is megcsillogtatta a lehetőség, így keményen dolgoztak a sikerekért, a pénzről nem is beszélve. Az ötletgazda és tulajdonos úriember igen szép számokat ígért be már az első műsoros este után.

Persze Xavier és Ophélie a legjobbakat válogatta össze, akiknek valóban volt tehetségük, és itt nem feltétlenül a művészeti egyetem hallgatóira kell gondolni. A fiatal Moreau úr előéletének köszönhetően ismerte a klubok és az utcák ünnepelt sztárjait is, akik kaptak az alkalmon. Igaz, a fellépők között volt néhány gazdag fiúcska és lányka... Megesett, hogy az énekes már régen ismert díva volt, mire idekerült. De milyen hely lenne a Moulin Rouge, ha nem lenne ilyen összemosódás a társadalmi rétegek között?!

És még nem is beszéltünk arról, hogy a háttérben milyen mocskos üzleteket indítottak el Xavierék. Persze ez inkább a nagybácsi, Christian nyomására történt. Nyílt titokká vált az alkalmazottak között, hogy a pincérlányokkal kötöttek némi egyességet s azok megfelelő összegekért cserébe egyéb szolgáltatásokat is nyújtanak a kedves vendégeknek. Ami pedig a drogokat illeti... nos, hivatalosan sosem lesz elismerve természetesen, de kedves Xavier barátunk múltját ismerve - amelyben tetemes mennyiségű kábítószer sorakozik -, előfordulhat, hogy efféle apróságok is akadnak majd a pultban.

Egy hónappal azután, hogy kinevették az újranyitást Párizsban, az újságok címlapján tűntek fel a jól ismert vérvörös betűk, s hirdették a két nap múlva esedékes megnyitó ünnepséget, melyre minden érdeklődőt szeretettel várnak. Néhány engedményt is tettek, mint például az ingyenes italfogyasztást egy teljes órán át. Emellett pedig kedvezmények hosszú sorát, hogy még több bevételt szedhessenek első alkalommal. És persze az egész estés show, amire mindenki készült és kíváncsi volt. Tánc, zene és az elmaradhatatlan ragyogás! Ugyanis ez volt a cél, hogy a Moulin Rouge új szárnyakat kapva csilloghasson Párizs égboltján.

Szerelemhó

Forralt bor és mézeskalács édes illata érződött a levegőben. A mögöttem lévő bódéban mérték a kedvelt téli italt és osztogatták hozzá a karácsonyfa, csillag, szív alakú süteményeket. Mindkettőt imádtam, de most valami teljesen más kápráztatott el. Velem szemben egy piros arcú, helyesen pufi kisfiú árulta a különböző karácsonyi díszeket. Olyan elbűvölően festett a sorban kirakott horgolt, fehér angyalkák, egymást átölelő viaszból készült hóemberek, művészien megalkotott batyut cipelő  télapók és gondosan felékesített karácsonyfa figurák között. Picit szája mosolyra húzódott, és felém nyújtott két szánkózó kisfiút ábrázoló díszt. Visszamosolyogtam, de a karácsonyi lázban égő tömeg tovább sodort. Nem voltam egyedül. Szívem párja a kezemet szorongatta nehogy elveszítsen az izgatott emberek sokaságában. A tér tele volt családokkal,párokkal, turistákkal és tini bandákkal, akik most kiléptek a „kemény” szerepből és engedték, hogy a hangulat föléjük kerekedjen.  Mindenki nézelődött, bámészkodott. Többen forró teát,- bort,- csokit szorongattak, ahogy én is. Egyik kesztyűvel védett, de még így is fázó markomban forró teát tartottam, másikkal pedig életem párjának kezét szorítottam. Ez volt az első karácsonyunk együtt a kivilágított, illatokban fürdő téren. Tulajdonképpen főleg miattam jöttünk el, én rajongtam az ünnepekért, a fényárban úszó, kidíszített utcákért. De most rá is sikerült átragasztanom ezt a szeretetet. Úgy láttam őt is meglágyítja a mindenféle színes dísz, a finom illatok, a barátságos emberek. Ő is élvezte, és ettől csak jobb lett az egész, hiszen ő a szerelmem, nekem ő a legfontosabb. Végig egymás kezét fogva sétáltunk a rengeteg árut kínáló bódék karácsonyi forgatagában. A tömeg sodort minket, de nem engedtük el egymást egy percre sem, együtt haladtunk a rengetek emberrel. Egészen addig, amíg egy karácsonyfadíszektől roskadozó stand előtt meg nem toppantam. Megláttam valamit,és rögtön tudtam, hogy ez kell nekem.  Egy kerámia szív volt. Tenyérnyi nagyságú, kiégetett, a tetején szalaggal átfűzött, piros szív.

- Tetszik?- kérdezte szerelmem átölelve.

- Imádom.

- Ezt szeretnénk- szólt az árusnak, és rámutatott a kiszemelt tárgyra. - Ez lesz a mi első közös díszünk- egy puszit nyomott a homlokomra.

A táskámba dugtam a gondosan papírba csomagolt szívet, és újra párom kezét szorítottam. A színes bódék egyszer csak elfogytak és a karácsonyi vásár végén egy hatalmas, égőkkel, gyerekek által készített díszekkel, gömbökkel és gyöngyfüzérrel ékesített fenyőfa magasodott. Csillogó szemmel, földbe gyökerezett lábbal álltam ott. Rég láttam ennyire szépet. Életem értelme óvatosan maga után húzott egészen a fa elé. Teljesen közelről csodálhattam az ezüst és fehér díszeket. Nem hittem volna, hogy lehetek ennél boldogabb. Pedig igen. Szerelmem megcsókolt, majd gyönyörű kék szemét az enyémbe fúrta. A zsebében kezdett kotorászni, előhúzott egy szalaggal átkötött dobozt. Letérdelt.

- Szeretném, hogy amíg élek minden karácsonykor együtt jöjjünk ide- elővette a gyűrűt. – Neked mi a véleményed erről?- mosolygott. – Leszel a feleségem?- az égből nagy hópelyhek kezdtek hullani, amik megtapadtak fekete szövetkabátomon.

- Igen, igen és igen- suttogtam könnyes szemmel.

 **********************************************************************************

- Drágám még itt van egy- egy kerámia szívet a fát díszítő unokám kezébe. Az első közös díszünket tette fel utoljára.

- Így tökéletes- mondta a szobába belépő életem, és átölelte a vállamat.

Fent volt mind a negyven együtt vásárolt karácsonyi díszünk.

Vámpírlélek - 1. fejezet: Türelemjáték

Az üres bérlakás sötéten ásított ránk. Ketten voltunk, bár neki ez most nem igazán számított. Igazság szerint, ő szenvedett, én pedig csak csendben hallgattam, s néztem végig a kínlódását. Végül is

énmiattam küszködött, de az is igaz, hogy ő maga kérte erre. Különben nem martam volna meg, főleg mivel a vére túlságosan is finom volt, hogy ilyesmire pazaroljam, és ez már akkor is így volt, amikor annak idején Clevelandben találkoztunk.

Halvány, cinkos mosoly jelent meg arcomon a gondolatra. Kifejezetten kellemes momentuma volt a múltamnak, annak ellenére, hogy véréből egy cseppet sem kaparinthattam meg. Ellenben most! Az egykor benne lüktető folyam nagy rész most bennem pumpált, éreztem is a hatását ennek a mámornak.

A lányra fókuszáltam, aki a fájdalmában felnyögött, teste meg-megfeszült. A földre fektettem le, hiszen a rángásoktól nagy valószínűséggel a földön kötött volna ki, ha az ágyra teszem, és nem szükséges, hogy összetörje magát. Lana… így hívták, legalábbis az embert, akit én öltem meg a mérgemmel. Tudtam mit él át, emlékeztem még arra az érzésre, ahogy szép lassan minden porcikáját átjárja az embernek a vámpírméreg, és végigéget, még a csontokat is. Tehetetlen kínlódás, öntudatlanság, és a fájdalom lassan mindent elnyom, azután valamennyi idő elteltével meghallja a dobolást, ami egyre csak lassul. Ez jelenti, hogy a toxin már a szívet keményíti. Végül pedig megszűnik halandónak lenni a test, és megszületik az új, vérszomjas vámpír. Lefestve egyszerű, túlélni… már egészen más.

Mégis, ahogy a küszködő lányt figyeltem újra láttam értelmét a létemnek. Amikor Corneliát elveszítettem, teljesen összeomlottam, és játszottam a gondolattal, hogy kiprovokálom a halálomat. Nem lett volna túl nehéz, sőt, lehetőségem is lett volna. Egyedül a vér őrjítően vonzó zubogását nem tudtam itt hagyni. Már nem is a testemnek volt rá szüksége, hanem a lelkemnek… Persze ha beszélhetünk egy gyilkosnál lélekről. Mégis, önmagában az ölés… valahogy felszabadított.

Lana hangosan felnyögött fájdalmában, ezzel kiszakított a gondolataimból. Egy részem valahogy sajnálta, mert megkedveltem rövid idő alatt. Valójában már akkor kedveltem, amikor még csak egy egyszerű lány volt, aki a csendes, nyugodt kis életét élte, messze innen. Tulajdonképpen még furcsa is volt, hogy idekeveredett az ország másik végébe, de ennek meg volt azaz előnye, hogy újra összefutottunk. Sosem hittem volna, hogy látni fogom még bármelyik áldozatnak kiszemelt embert is.  Többségében ez azért lett volna lehetetlen, mert eddig csupán két halandó élte túl a velem való találkozást. Lana és egy kékvérű liba, még régen, több mint egy évszázada.

Már a második nap estéjét töltöttük itt, a percek szinte megálltak már. Türelmesnek kellett lennem, és ez volt a legrosszabb, ugyanis gyűlöltem várni. Látni akartam végre az új vámpírt, akit én teremtettem, az újdonsült gyilkost, aki majd a sikátorok árnyékában ejti el az áldozatait, embereket, mintha csupán vadak lennének. De legfőképpen a vörös íriszeket akartam látni, annyira régen volt már, amikor Corneliát láthattam vérben fürdő tükrökkel, és ami azt illeti hiányzott is.

A gondolataimból ismételten Lana húzott vissza, de most már a szívének egyre lassuló és halkuló dobbanásai. Már nem szenvedett, legalábbis a fájdalom jeleit nem mutatta, ellenben belül biztosan marta még a méreg. Pár percig ültem még, majd a lakás ajtajához léptem. Egyértelműen éhes lesz, és vért akar majd, én pedig nem engedhetem, hogy mészárlásba kezdjen. Akkor gyorsan vége is lenne, ennek az új életnek, azt pedig nem hiszem, hogy bármelyikünk is szeretné.

Az ajtóból figyeltem a földön fekvő lányt, akinek a szíve az utolsókat rúgta. Nem volt már sok neki hátra az életéből, azután csak egy szörnyeteg lesz, olyan, mint én. Ez a gondolat morbid módon elégedettséggel árasztott el, és élvezettel vártam, ugyanis ott volt benne a kihívás, hogy be tudom-e törni vagy sem. Akármi lesz is, élvezni fogom, ezt már biztosan tudom. Halványan elmosolyodtam erre a gondolatra, majd mélyen beszívtam a levegőt. Aztán hirtelen csend támadt. Vérfagyasztóan jeges csend. A tudat maga, hogy ez az én művem, megrészegített. Ehhez fogható érzés nincsen, nem volt semmihez hasonlítható eddigi létemben, sosem tapasztaltam ilyesfélét, egyik vadászat heve sem volt ehhez mérhető.

Csábított, izgalomba hozott, kissé talán idegesített is, hogy még mindig a padlón fekszik. Miért nem kel már fel?! Látni akarom a tökéletes gyilkost, akit teremtettem! Lehet kicsit türelmetlen voltam, de túl sok ideje vártam erre a pillanatra. Nem arra, hogy felébredjen, hanem a vámpírrá válására, ugyanis régóta akartam már új vámpírt életre kelteni, de eddig nem volt alkalmam. Ahogyan ezen rágódtam, meghallottam, hogy kezdi összeszedni magát, és próbál felállni.