Vámpírlélek - 1. fejezet: Türelemjáték

Az üres bérlakás sötéten ásított ránk. Ketten voltunk, bár neki ez most nem igazán számított. Igazság szerint, ő szenvedett, én pedig csak csendben hallgattam, s néztem végig a kínlódását. Végül is

énmiattam küszködött, de az is igaz, hogy ő maga kérte erre. Különben nem martam volna meg, főleg mivel a vére túlságosan is finom volt, hogy ilyesmire pazaroljam, és ez már akkor is így volt, amikor annak idején Clevelandben találkoztunk.

Halvány, cinkos mosoly jelent meg arcomon a gondolatra. Kifejezetten kellemes momentuma volt a múltamnak, annak ellenére, hogy véréből egy cseppet sem kaparinthattam meg. Ellenben most! Az egykor benne lüktető folyam nagy rész most bennem pumpált, éreztem is a hatását ennek a mámornak.

A lányra fókuszáltam, aki a fájdalmában felnyögött, teste meg-megfeszült. A földre fektettem le, hiszen a rángásoktól nagy valószínűséggel a földön kötött volna ki, ha az ágyra teszem, és nem szükséges, hogy összetörje magát. Lana… így hívták, legalábbis az embert, akit én öltem meg a mérgemmel. Tudtam mit él át, emlékeztem még arra az érzésre, ahogy szép lassan minden porcikáját átjárja az embernek a vámpírméreg, és végigéget, még a csontokat is. Tehetetlen kínlódás, öntudatlanság, és a fájdalom lassan mindent elnyom, azután valamennyi idő elteltével meghallja a dobolást, ami egyre csak lassul. Ez jelenti, hogy a toxin már a szívet keményíti. Végül pedig megszűnik halandónak lenni a test, és megszületik az új, vérszomjas vámpír. Lefestve egyszerű, túlélni… már egészen más.

Mégis, ahogy a küszködő lányt figyeltem újra láttam értelmét a létemnek. Amikor Corneliát elveszítettem, teljesen összeomlottam, és játszottam a gondolattal, hogy kiprovokálom a halálomat. Nem lett volna túl nehéz, sőt, lehetőségem is lett volna. Egyedül a vér őrjítően vonzó zubogását nem tudtam itt hagyni. Már nem is a testemnek volt rá szüksége, hanem a lelkemnek… Persze ha beszélhetünk egy gyilkosnál lélekről. Mégis, önmagában az ölés… valahogy felszabadított.

Lana hangosan felnyögött fájdalmában, ezzel kiszakított a gondolataimból. Egy részem valahogy sajnálta, mert megkedveltem rövid idő alatt. Valójában már akkor kedveltem, amikor még csak egy egyszerű lány volt, aki a csendes, nyugodt kis életét élte, messze innen. Tulajdonképpen még furcsa is volt, hogy idekeveredett az ország másik végébe, de ennek meg volt azaz előnye, hogy újra összefutottunk. Sosem hittem volna, hogy látni fogom még bármelyik áldozatnak kiszemelt embert is.  Többségében ez azért lett volna lehetetlen, mert eddig csupán két halandó élte túl a velem való találkozást. Lana és egy kékvérű liba, még régen, több mint egy évszázada.

Már a második nap estéjét töltöttük itt, a percek szinte megálltak már. Türelmesnek kellett lennem, és ez volt a legrosszabb, ugyanis gyűlöltem várni. Látni akartam végre az új vámpírt, akit én teremtettem, az újdonsült gyilkost, aki majd a sikátorok árnyékában ejti el az áldozatait, embereket, mintha csupán vadak lennének. De legfőképpen a vörös íriszeket akartam látni, annyira régen volt már, amikor Corneliát láthattam vérben fürdő tükrökkel, és ami azt illeti hiányzott is.

A gondolataimból ismételten Lana húzott vissza, de most már a szívének egyre lassuló és halkuló dobbanásai. Már nem szenvedett, legalábbis a fájdalom jeleit nem mutatta, ellenben belül biztosan marta még a méreg. Pár percig ültem még, majd a lakás ajtajához léptem. Egyértelműen éhes lesz, és vért akar majd, én pedig nem engedhetem, hogy mészárlásba kezdjen. Akkor gyorsan vége is lenne, ennek az új életnek, azt pedig nem hiszem, hogy bármelyikünk is szeretné.

Az ajtóból figyeltem a földön fekvő lányt, akinek a szíve az utolsókat rúgta. Nem volt már sok neki hátra az életéből, azután csak egy szörnyeteg lesz, olyan, mint én. Ez a gondolat morbid módon elégedettséggel árasztott el, és élvezettel vártam, ugyanis ott volt benne a kihívás, hogy be tudom-e törni vagy sem. Akármi lesz is, élvezni fogom, ezt már biztosan tudom. Halványan elmosolyodtam erre a gondolatra, majd mélyen beszívtam a levegőt. Aztán hirtelen csend támadt. Vérfagyasztóan jeges csend. A tudat maga, hogy ez az én művem, megrészegített. Ehhez fogható érzés nincsen, nem volt semmihez hasonlítható eddigi létemben, sosem tapasztaltam ilyesfélét, egyik vadászat heve sem volt ehhez mérhető.

Csábított, izgalomba hozott, kissé talán idegesített is, hogy még mindig a padlón fekszik. Miért nem kel már fel?! Látni akarom a tökéletes gyilkost, akit teremtettem! Lehet kicsit türelmetlen voltam, de túl sok ideje vártam erre a pillanatra. Nem arra, hogy felébredjen, hanem a vámpírrá válására, ugyanis régóta akartam már új vámpírt életre kelteni, de eddig nem volt alkalmam. Ahogyan ezen rágódtam, meghallottam, hogy kezdi összeszedni magát, és próbál felállni.