Leonard
Érdekes volt végighallgatni ezt a megbeszélést a Moulin Rouge tulajdonosa és a párizsi maffiafőnök között. Tulajdonképpen Leonak eszébe sem jutott, hogy bordélyházzá akarja tenni ezt a helyet, de ezzel neki semmi problémája nem volt. Jobban tartott attól, hogy esetleg dílereket akar behozni egy-egy éjszakára. Azt nem igazán támogatta volna, és gyanította, hogy Xavier sem, hiszen ismerte a férfi múltját, s ha minden igaz, akkor most tiszta volt. Az elvonón ugyan nem töltött sok időt, de annyira észhez tért, hogy ne csinálja meg még egyszer a kórházjárós történetet, ráadásul most itt volt a szórakozóhely is, amit nem adott volna ki a kezéből. Egy beszélgetés során jegyezte meg Xavier – erre pedig még most is emlékezett Laroche –, hogy a családja akár a keselyűk, s előbb adná egy vadidegennek a vagyonát, mint bárkinek, akinek köze van ehhez a famíliához. Ez akkor megdöbbentette a táncos férfit, de kénytelen volt rájönni, hogy igazat mondott neki a tulaj. A Moreau-k egytől-egyig unszimpatikusak voltak a számára, ez alól egyedüli kivételt képezett a huszonéves férfi, akivel most szemben ült. Persze ez akkor is furcsa volt számára, hiszen ő végtelenül tisztelte a szüleit, és mai napig is így van, hiába távoztak el az élők közül. Ez legfőképpen apjára volt igaz. Élő ismerőseiből leginkább csak őszinte barátsággal adózott Oliviére-nek, aki Párizs alvilágát irányítgatta, mióta apja visszavonult az élről, és a stafétát fiának adta. Annak idején a Joubert családdal kötött alku mentette meg Leonardékat, aztán a Laroche papa összebarátkozott a maffiával. Most pedig Leo és Oliviére mindenben segítik egymást. Persze nem híresztelik ezt a jó baráti viszonyukat, senkinek nem lenne előnyére.
Érdekes volt végighallgatni ezt a megbeszélést a Moulin Rouge tulajdonosa és a párizsi maffiafőnök között. Tulajdonképpen Leonak eszébe sem jutott, hogy bordélyházzá akarja tenni ezt a helyet, de ezzel neki semmi problémája nem volt. Jobban tartott attól, hogy esetleg dílereket akar behozni egy-egy éjszakára. Azt nem igazán támogatta volna, és gyanította, hogy Xavier sem, hiszen ismerte a férfi múltját, s ha minden igaz, akkor most tiszta volt. Az elvonón ugyan nem töltött sok időt, de annyira észhez tért, hogy ne csinálja meg még egyszer a kórházjárós történetet, ráadásul most itt volt a szórakozóhely is, amit nem adott volna ki a kezéből. Egy beszélgetés során jegyezte meg Xavier – erre pedig még most is emlékezett Laroche –, hogy a családja akár a keselyűk, s előbb adná egy vadidegennek a vagyonát, mint bárkinek, akinek köze van ehhez a famíliához. Ez akkor megdöbbentette a táncos férfit, de kénytelen volt rájönni, hogy igazat mondott neki a tulaj. A Moreau-k egytől-egyig unszimpatikusak voltak a számára, ez alól egyedüli kivételt képezett a huszonéves férfi, akivel most szemben ült. Persze ez akkor is furcsa volt számára, hiszen ő végtelenül tisztelte a szüleit, és mai napig is így van, hiába távoztak el az élők közül. Ez legfőképpen apjára volt igaz. Élő ismerőseiből leginkább csak őszinte barátsággal adózott Oliviére-nek, aki Párizs alvilágát irányítgatta, mióta apja visszavonult az élről, és a stafétát fiának adta. Annak idején a Joubert családdal kötött alku mentette meg Leonardékat, aztán a Laroche papa összebarátkozott a maffiával. Most pedig Leo és Oliviére mindenben segítik egymást. Persze nem híresztelik ezt a jó baráti viszonyukat, senkinek nem lenne előnyére.
Körülbelül egy negyed órát ücsöröghettek bent az irodában, amíg mindent megbeszélt a két vezető, majd felálltak és kezet ráztak. Ekkor felkecmergett Leo is a székből, majd Joubert után kilépett a szoba ajtaján. Xavier vele is kezet rázott és sok szerencsét kívánt a fellépéséhez, ami miatt a táncos kicsit sietős léptekkel kísérte ki Oliviére-t a nézőtérre.
- Merci, Leonard! – a maffiafőnök a kezét nyújtotta a barátja felé.
- Maradsz még? – kérdezte érdeklődve a férfi, miközben megrázta jobbot.
- Természetesen! Kíváncsi vagyok, mit tudsz – nevetett fel Oliviére, és megigazította a nyakkendőjét. Laroche szélesen elvigyorodott, majd megfordult és gyors tempóban az öltöző felé igyekezett. Sietve átvette a fellépésre előkészített lazább ruhadarabokat, így megszabadulva eddigi öltönyétől, majd egyenesen a színpad felé vette az irányt.
Priscille Depaul, a partnere már türelmetlenül várta, hogy végre megjelenjen a férfi, amikor pedig meglátta, félhangosan kérdőre is vonta, s csupán azért félhangosan, nehogy kiszűrődjön a hangja a közönséghez.
- Hol a fenében voltál? Azt hittem, nem fogsz ideérni.
- Nyugi már, Pris! Itt vagyok, nem? Különben is, Xavier-vel kellett megbeszélnem pár dolgot.
- Igen? Na, és mit? – kíváncsiskodott a lány, kertelés nélkül.
- Nem kell mindenbe beledugni az orrocskádat! – ezzel pedig ügyesen le is zárta a témát a férfi. Nem kell semminek sem kiszivárognia, amíg nem muszáj, és ezt különben sem ő dönti el, hanem a tulaj. – Gyere, mi jövünk! – megragadta a lány kezét és felhúzta a még sötét színpadra, majd beálltak a megfelelő helyre és vártak a zenére. Pár perc múlva az is megjött és elkezdték a kicsit szögletesebb mozdulatokat. Mindkettejüknek jól ment. A koreográfusnő csak addig foglalkozott velük, hogy betanítsa a mozdulatsorokat, meg ma délután megnézze, hogy megy nekik. Ezért Giselle elégedett volt velük. Persze Leonard és Priscille sem csak saját szórakozásukra csinálták tökéletesen az első perctől. Gyorsan rájöttek arra, hogy így megszabadulhatnak a kiborító nőtől. A többiek pedig irigyelték a párost, amiért nekik nem kellett elviselni a Madamot.
Az egyik emelés közben Laroche kiszúrta Oliviére-t, amint a második sorban, az egyik asztalnál ülve szivarozik, és a produkciót figyeli. Pár pillanatig tartotta a szemkontaktust, közben a partnerét letette és egy forgással zárták a táncot. Elégedett mosollyal nézett végig a férfi a közönségükön, majd egy-két meghajlás után lesétáltak a reflektorfényből. Néhányszor mély levegőt vett Leonard, miközben hátra felé sétáltak az öltözők felé. Nem is figyelt a koreográfusnőre, aki közben dicsérni kezdte a lánnyal együtt. Ő maga nagyon jól tudta, hogy életének eddigi legjobbját nyújtotta. Önbizalmát még nagyobbra növelte a vérében tomboló adrenalin és a taps. Mielőtt azonban elválltak volna a partnerével, a lányhoz fordult:
- Pris, mit szólnál, ha még éjjel gyakorolnánk nálam? Azt hiszem, van pár mozdulat, amin lehetne finomítani.
- Én a stílusodon finomítanék, Leo. Egyébként pedig, mi együtt dolgozunk, és én nem keverem a munkát a magánéletemmel – ezzel a válasszal a férfi orrára csapta a női öltöző ajtaját.
Leonard Laroch ritkán kapott nemleges választ az ilyesfajta felkéréseire. A lány veszített egy szép éjszakát. Legalábbis a férfi így gondolta. Különösebben nem rontotta el a kedvét a visszautasítás, hiszen nagyon jól tudta, hogy nem egy nő volt a nézőtéren, és biztos volt benne, hogy fog találni partnert az éjszakai edzéshez is. Így hát jókedvűen sétált be az öltözőbe, ahol a többi táncos férfi kezet rázott vele és gratulált neki. A mai este egyre jobban alakult a szórakozó helyen, és a határ a csillagos ég volt, ahova majd Leo nevét is felírják nemsokára.
