Bál - 4. rész

Amint az várható volt, nem tudtam este aludni. Csak forgolódtam, és lehetetlen mennyiségű emlékkép jelent meg előttem. Mindig, amikor egy kis apró, eddig észre nem vett részletet felfedeztem - mondjuk egy találkában - olyan boldogság szállt meg, hogy percekig ide-oda dobáltam magam az ágyban, furcsa, vinnyogó hangot hallatva. Mikor tudatosult bennem, hogy egy felnőtt nő vagyok, és úgy viselkedem, mint egy kisgyerek, elkezdtem magamon nevetni, és a végén már azért potyogtak a könnyeim a röhögéstől, mert nagyon viccesnek találtam azokat a hangokat, amiket kiadtam magamból. Ez a viselkedés egyáltalán nem volt méltó egy, az EU székhelyén dolgozó tolmácshoz, de a szerelem - mint az köztudott - nem csak vak, hanem hülye is.

Másnap kialvatlanul mentem a munkába, és kifejezetten hisztis voltam. Hallottam, ahogy a kollégáim a hátam mögött beszélnek rólam, és többször is abba a kellemetlen helyzetbe futottam bele, hogy mikor bementem egy helyiségbe, az ott lévő, eddig csevegő emberek, elhallgattak. Bosszantott minden, de bármikor, amikor visszamentem az irodámba, ellágyított a rózsaillat.
Észre sem vettem az idő múlását, és mire feleszméltem, már délután négy óra volt. Épp pakoltam össze a cókmókomat, mikor Melinda - a hozzáillő tornádó stílusban - beviharzott hozzám.
 - Na, na, na, na, kész vagy már? Mehetünk? - ezer wattos vigyora felvillanyozott, és a mai napom első őszinte mosolyát csalta ki belőlem.
 - Persze, azonnal, csak kicsekkolok Claire-nél. - amint az ígéretemhez hűen ezt teljesítettem, lementem Melivel a garázsba, és beültünk a Hondámba. A rózsákat semmi esetre sem pakoltam volna ki belőle, úgy hogy megint az a tömény, édes illat fogadott.
 - Jaj, nagyon szerethet téged ez a csávó, ha így elhalmoz virágokkal. - mosolygott rám kedvesen Melinda. Nem akartam neki mondani, hogy igazából Zac bekaphatja, mert addig, amíg volt rá lehetősége nem lépett semmit, ráadásul az akkori nőjét pont Melindának hívták, de erről az én barátnőm nem tehetett, így mímelt jókedvvel duruzsoltam neki valami közhelyet válaszként, és elindultunk a Paqurette-be báli ruhát nézni.

A bolt maga nem volt nagy, viszont annál hangulatosabb. Krémszínűre festett falak, a kirakatban szemet gyönyörködtetően csodálatos remekművek, és lágy zene. Ezt az idilli hangulatot Melinda ideges, és sürgető csiripelése mérgezte meg, bár nem bántam, hogy ennyire élénk. Az én ruhámat már rég kiválasztottam, szinte egyből megvolt, ahogy beléptem az üzletbe. Pánt nélküli, földig érő, matt fekete, abroncs nélküli alkalmi ruha, a felső része fűzős, és elől - fentről lefelé ritkuló - pici, ezüst csillagok díszítették. Nyakéket nem választottam hozzá, egyik sem tetszett igazán. Nem vettem magassarkút, inkább egy lapos talpú szandálnál döntöttem. Melindánál ez már korántsem volt ilyen egyszerű. Először citromsárgába akart öltözni, aztán méregzöldbe, majd sötétkékbe, és végül tűzvörösbe. A legvégén egy halványlila habos-babos gyönyörűségnél kötött ki, ami pontosan illett hozzá, és mégsem volt nagyzolós. Miután fizettünk, újra autóba ültünk, és amíg ki nem tettem a barátnőm a háza előtt, be nem állt a szája. Az utolsó intelme az volt, hogy holnapra kérjek ki betegszabit, nehogy szombatra túlságosan elfáradjak.
 - Pff... még hogy betegszabi... és egész nap Zacen járjon az agyam... lófaszt! - elégedetlenkedtem.

Amint hazaértem, a ruhámat kitettem a legfeltűnőbb helyre, beültem elé egy forró teával a kezemben, és csak néztem. Egyszerűen gyönyörű volt!  El sem hittem. Az első bálom!
Ahova partner nélkül megyek...

Csillogás Párizsban - 16. fejezet

Marc

Az emberek már mind távozóra fogták, vége volt az első estének. Minden vendég kifizette a számlát, a csapos pedig gondosan összeírta a beérkező összegeket, abban a sorrendben, ahogy rendezték a tartozásokat. Nem túlságosan lepődött meg a hatalmas végösszegen, hiszen rengeteget fogyasztottak már most, ami azt jelentette, hogy nem lesz nehéz a holnapi nap folyamán megsokszorozni ezt a számot. Megvárta, amíg az összes vendég elhagyja a Moulin Rouge-t, s csak utána kezdett bele a nagyobb pakolászásba. A pincérekkel összeszedette a poharakat és hamutartókat, illetve letöröltette velük az asztalokat is. Csak ezután fizette ki mindegyiküket. A felszolgálók bére nem volt túl magas, így mindenkinek a kezébe tudta adni a pénzét. A pakolófiú volt az egyetlen kivétel, ugyanis a szórakozóhely tulajdonosa külön kérte, hogy Louis-nak ne fizessen semmit, azt majd ő maga rendezi. Marc pedig nem kérdezett rá, mégis miért, csak elfogadta a helyzetet. Egyáltalán nem érdekelte ez sem. Számára éppen elég volt annyi információ, amennyit megkapott, nem kutakodott és puhatolózott, nem kíváncsiskodott és kérdezősködött. Mindennek meg volt az oka, így nyilván annak is, hogy miért volt itt egy húsz év körüli srác, akit minden egyes nap BMW-vel furikáznak el innen. Egyszer majd ki fog derülni, ebben teljesen biztos volt.

Miközben Marc a poharakat mosogatta, a pulthoz lépett Xavier. Lassan már csak a csapos volt az egész épületben, de nem bánta, tulajdonképpen rá is ért.

- Remélem, nem gond, ha neked kell zárni – mondta a tulaj, rátámaszkodva a márványlapon.

- Dehogy – felelte Marc, és megtörölte a kezét, majd búcsúzásképpen megrázta barátja és egyben főnöke jobbját.

- Pihend ki magad, mert nem lesz megállás! – szólt még vissza a szőke férfi az ajtóból, majd távozott. Erre a pult mögött álló kalapos csak mosolygott és bólogatott. Lassan befejezett mindenféle utómunkálatot, elpakolta a kanalakat, shakereket, összeszedte a már félig elolvadt jeget, hogy kifelé menet majd kidobhassa. Végül kivett egy kis üveg ásványvizet a raktárban lévő hűtőből és szinte egyszerre megitta az egészet. Az órára pillantva tudatosult csak benne, hogy nemsokára hajnali négy lesz. Hosszú éjszakán volt túl ő is, és az egész hely, de nem kételkedett abban, hogy mennyire megérte minden. Éppen, amikor letörölte a pult márványlapját jelent meg Ophélie Moreau, ez pedig igencsak meglepte a csapost, mivel azt hitte, a lány már régen távozott, közvetlenül a vendégek után.

- Salut – köszönt csendesen, halványan mosolyogva a fiatal nő.

- Kérsz valamit? – kérdezte automatikusan Marc, de Ophélie megrázta a fejét, és mélyen beszívta a levegőt.

- Xavier-nek igaza van, tulajdonképpen te vagy az egyetlen, aki kedves velem, én meg… szóval ne haragudj, amiért bunkó voltam – mondta végül a lány, sóhajtott egyet, majd elfordult és elindult a kijárat felé. Egy pillanatra a pultos meg sem tudott szólalni a meglepetéstől, végül letette a vizes üveget és a szőke nő után sietett. Hosszú lépteivel aránylag gyorsan utolérte. Ophélie éppen ki akarta nyitni a Moulin Rouge ajtaját, de a férfi feltartóztatta.

- Nem haragszom – mondta rekedten, lehajolt a lányhoz és megcsókolta. Valószínűleg életének egyik legbátrabb tettét követte el, s ő maga sem értette, mi adott ennyi erőt hozzá, de megtette. Először a Moreau lány némiképpen tiltakozott, végül mégis megadta magát, hagyta, hogy Marc az ajtóhoz szorítsa. Még élvezte is a helyzetet, bár ezt nem vallotta volna be senkinek sem. Egy hosszú, véget nem érő perc múlva a pultos elengedte Ophélie-t, aki szinte azonnal elkapta tekintetét és elsietett, otthagyva a férfit a szórakozóhelyen. Pár pillanatig Marc csak állt, bámulva a már becsukódott ajtót, végül hátrahajtotta a fejét, megfogva kalapját, nehogy leessen, s mélyet sóhajtott. Öröm és bánat keveredett össze benne, mert valahogy nem ezt várta volna reakciónak, és annyira szerette volna, ha minden másképp alakult volna, azonban a lány elment, ez ellen pedig nem tehet semmit sem.

Visszament a pulthoz, kiöntötte a maradék vizet az üvegből, majd elindult bezárni az ajtókat és beriasztani az újjáéledt Moulin Rouge-t. Némiképpen elkeseredve szállt be a kocsijába, mégis boldog volt, amiért végre megtette ezt. Nem tudta eldönteni, melyik érzést engedje szabadjára, mert egyiket sem akarta igazán, éppen a helyzet kettőssége miatt. Megnyalta ajkát, majd beindította az autót és elhajtott. Ideje volt megfogadni Xavier tanácsát: ki akarta pihenni magát.