Csillogás Párizsban - 1. fejezet

Xavier

Xavier kényelmesen ücsörgött a bőrfotelében az irodájában, kezében egy pohár whiskyvel, ami kedvenc itala volt. Az asztalán a hamutartó szélén egy félig leégett cigaretta füstölgött, mellette pedig az aznapi újság, melyben először szerepelt az ő és családja neve a Moulin Rouge megnyitásával kapcsolatban. Eddig ugyanis hétpecsétes titok volt, hogy ők, jobban mondva Xavier vásárolta fel az egész poros kócerájt, hogy egy valamire való, elit szórakozóhelyet csináljon belőle. Ami igazán szúrta a szemét azaz volt, hogy nem csak az ő neve volt feltüntetve az újságban, ugyanis a családtagjainak köze nem volt ehhez. Az ötlet és az ingatlan is Xavier kezében volt, az ő nevére szóltak a számlák, a többiek csak élősködtek a nagy pénzt ígérő vállalkozáson.

Először mindenki őrültnek nézte, főleg a drogos incidens után. Ellenben amikor rájöttek, mekkora pénz rejlik ebben az üzletben, megváltozott a véleményük. Hirtelen mindenki be akart fektetni, hogy valamennyit mégiscsak keressenek rajta. Ezt az egészet pedig Xavier nevetségesnek tartotta, hiszen apja kifejezetten ellenszenvesen viselkedett vele, saját húga is csak kihasználni készült, igaz, legalább valamennyit segített a szervezésben, és ezért hálás is volt, bár sosem mondta volna ki. A nagybátyjáról pedig még nem is beszéltünk, aki nyíltan közölte, hogy neki szüksége van erre az üzletre, sőt, egyenesen követeli, hogy a tulajdonjogokat írassa át rá Xavier. A fiatal Moreau fiú erre csak egy nemmel és egy beintéssel válaszolt a szeretett nagybácsinak.

Felállt, letette a poharat, majd felvette a cigarettát és irodájának üvegezett falához sétált, hogy kibámulhasson az éjszakai Párizsra. Imádta. Mindig elragadtatással figyelte a csendes mozgást éjjelente a városban. Annyira kézzelfoghatóan egyszerű volt s mégis elérhetetlenül távoli. Pont, mint amilyen ő maga is volt... amilyen mindig is akart lenni. Visszalépett az asztalához, hogy lepöckölje a hamut, majd szívott még egy slukkot a mérgező szálból, végül elnyomta azt.

- Monsieur Moreau! A húga megérkezett.

A titkárnő nyitott be, hogy közölje itt van végre Ophélie. Hozzá kell tenni, hogy ez már a sokadik titkárnő volt az elmúlt fél év során, ugyanis eddig mindegyikükkel lefeküdt Xavier. Előbb vagy utóbb pedig ez a nő is erre a sorsra fog jutni.

- Engedje be! - felelte a férfi, majd kevés érdeklődéssel figyelte, amint kedves húga belibbent az irodájába. A titkárnő becsukta a lány mögött az ajtót, aki ahogy hallotta a zár kattanását vidáman, kissé már negédes hangon szólalt meg.

- Xavier! Már csak egy nap!

- Igen, de addig még rengeteg dolgunk van - válaszolta a szőke férfi, miközben visszaült bőrfotelébe. 

- Oh, ugyan már! Holnap ilyenkor már pezsgőt bontunk és ünnepelünk, mert megcsináltuk! - lelkendezett tovább a fiatal Moreau lány, aki szemmel láthatólag nagyon is izgatott volt a holnapi megnyitó miatt. Persze ez a naiv kislány, csak egy jól játszott szerep volt, hiszen egy valódi kígyóval állt szemben Xavier, aki ezzel nagyon is tisztában volt.

- Megcsináltam, Ophélie! - ejtette a szavakat némi gőggel, a sértettség pedig sütött a hangjában. Húga arckifejezése is egyből megváltozott, de ő csupán mosolygott. Végeredményben ő volt a tulajdonos, a többiek csak befektetők.

- Drága húgom, jegyezd meg, ez az én ötletem és az én vállalkozásom! Tündéri vagy, hogy segítesz, de nem vagy társtulajdonos. Ebben ne is éld bele magad! Ilyen módon a királyi többes csak nekem szól, ami igazán hízelgő, de felesleges - a jeges nyugalom áradt Xavier szavaiból, ami sokkal rosszabb volt, mintha kiabált volna, és ezt Ophélie is pontosan tudta. Egy halvány mosoly szállt a nő felé, mire az felállt s egy ideges biccentés kíséretében az ajtó felé indult. 

- Holnap találkozunk - szólt még vissza az ajtóból, de már nem emelte tekintetét bátyjára. Düh és megalázottság égett a hangjában a lánynak. Az ajtó becsukódott és Xavier halkan felnevetett. Igazság szerint imádta kiborítani a családját. Ezért is küldte magát padlóra a drogokkal.

Percekkel később az ajtó újra nyílt és a titkárnő lépett be az irodába. 

- Ha nincs már rám szüksége, Monsieur Moreau, akkor haza mennék! 

- Hmm... mondja csak, Agnes, van magának barátja vagy férje? 

- Nincs, de... miért... - szemmel láthatólag meg volt lepődve a kérdésen. Xavier elmosolyodott, majd felvette a whiskys poharat az asztaláról, és egy húzásra megitta annak tartalmát. 

- Holnapra minden megbeszélést mondjon le, és erre a címre jöjjön! - adta át a cetlit a kissé megdöbbent nőnek, aki már két perc múlva ott sem volt. 

A férfi az öltönynadrágjának zsebébe süllyesztette a kezét, majd újra csak az üvegfalhoz sétált, ahonnan ismét hőn szeretett Párizsát kezdte el figyelni. 

- Már csak egy nap... - suttogta saját maga és az üveg köze, ami némiképp bepárásodott, Xavier pedig mosolygott. Igen, holnap bemutatkozik az újjászületett Moulin Rouge, s új, friss csillagokat fog adni a világnak.

Csillogás Párizsban - Előszó

Gyorsan felröppent a hír, hogy valaki újra pénzt akar csinálni a Moulin Rouge poros színpadából és függönyeiből. Azonban mindenki nevetett. Több mint egy évtizede gazdátlanul várta a szórakozóhely, hogy új csillagok ragyogjanak fel s azok fénye világítsa be, mindeddig sikertelenül. Mi változott volna meg? A párizsi emberek tisztában voltak azzal, hogy ez nem az első próbálkozás, hiszen manapság az efféle helyek újra felkapottá váltak, a kiegészítő szolgáltatások pedig csak még nagyobbat dobnak az értéken. Ennek ellenére nem érdekelt senkit, mert csak egy ostoba kísérletnek gondolták, ahogyan eddig is mindegyik próbálkozást, melyek megfulladtak.

Amit azonban nem tudtak, hogy most ki vásárolta fel a régmúltú, belvárosi helyet. És bizony arról sem volt fogalmuk, mennyien akarnak részt venni ebben a játékban. Persze, ha csak elképzelésük lett volna mindezekről, nem nevettek volna Xavier Moreau-n. Ő volt ugyanis azaz elvetemült, kő gazdag ifjú, aki megpróbált pénzt keresni ezen az üzleten. Mellette persze az egész családja részvényes volt, de az 52%-os tulajdoni jog mégiscsak Xavier kezében volt. A húga volt a második, akinek nagyobb rész jutott a vállalkozásból, de persze a kedves papa, no meg a nagybácsi sem maradhatott ki ebből a buliból, melyhez nagy reményeket fűztek. Ugyan Xavier még csak társtulajdoni joggal sem ruházta fel egyiküket sem, a húgának mégis volt némi beleszólása a dolgokba. A fellépőknek pedig a világot jelentő deszkákat is megcsillogtatta a lehetőség, így keményen dolgoztak a sikerekért, a pénzről nem is beszélve. Az ötletgazda és tulajdonos úriember igen szép számokat ígért be már az első műsoros este után.

Persze Xavier és Ophélie a legjobbakat válogatta össze, akiknek valóban volt tehetségük, és itt nem feltétlenül a művészeti egyetem hallgatóira kell gondolni. A fiatal Moreau úr előéletének köszönhetően ismerte a klubok és az utcák ünnepelt sztárjait is, akik kaptak az alkalmon. Igaz, a fellépők között volt néhány gazdag fiúcska és lányka... Megesett, hogy az énekes már régen ismert díva volt, mire idekerült. De milyen hely lenne a Moulin Rouge, ha nem lenne ilyen összemosódás a társadalmi rétegek között?!

És még nem is beszéltünk arról, hogy a háttérben milyen mocskos üzleteket indítottak el Xavierék. Persze ez inkább a nagybácsi, Christian nyomására történt. Nyílt titokká vált az alkalmazottak között, hogy a pincérlányokkal kötöttek némi egyességet s azok megfelelő összegekért cserébe egyéb szolgáltatásokat is nyújtanak a kedves vendégeknek. Ami pedig a drogokat illeti... nos, hivatalosan sosem lesz elismerve természetesen, de kedves Xavier barátunk múltját ismerve - amelyben tetemes mennyiségű kábítószer sorakozik -, előfordulhat, hogy efféle apróságok is akadnak majd a pultban.

Egy hónappal azután, hogy kinevették az újranyitást Párizsban, az újságok címlapján tűntek fel a jól ismert vérvörös betűk, s hirdették a két nap múlva esedékes megnyitó ünnepséget, melyre minden érdeklődőt szeretettel várnak. Néhány engedményt is tettek, mint például az ingyenes italfogyasztást egy teljes órán át. Emellett pedig kedvezmények hosszú sorát, hogy még több bevételt szedhessenek első alkalommal. És persze az egész estés show, amire mindenki készült és kíváncsi volt. Tánc, zene és az elmaradhatatlan ragyogás! Ugyanis ez volt a cél, hogy a Moulin Rouge új szárnyakat kapva csilloghasson Párizs égboltján.

Szerelemhó

Forralt bor és mézeskalács édes illata érződött a levegőben. A mögöttem lévő bódéban mérték a kedvelt téli italt és osztogatták hozzá a karácsonyfa, csillag, szív alakú süteményeket. Mindkettőt imádtam, de most valami teljesen más kápráztatott el. Velem szemben egy piros arcú, helyesen pufi kisfiú árulta a különböző karácsonyi díszeket. Olyan elbűvölően festett a sorban kirakott horgolt, fehér angyalkák, egymást átölelő viaszból készült hóemberek, művészien megalkotott batyut cipelő  télapók és gondosan felékesített karácsonyfa figurák között. Picit szája mosolyra húzódott, és felém nyújtott két szánkózó kisfiút ábrázoló díszt. Visszamosolyogtam, de a karácsonyi lázban égő tömeg tovább sodort. Nem voltam egyedül. Szívem párja a kezemet szorongatta nehogy elveszítsen az izgatott emberek sokaságában. A tér tele volt családokkal,párokkal, turistákkal és tini bandákkal, akik most kiléptek a „kemény” szerepből és engedték, hogy a hangulat föléjük kerekedjen.  Mindenki nézelődött, bámészkodott. Többen forró teát,- bort,- csokit szorongattak, ahogy én is. Egyik kesztyűvel védett, de még így is fázó markomban forró teát tartottam, másikkal pedig életem párjának kezét szorítottam. Ez volt az első karácsonyunk együtt a kivilágított, illatokban fürdő téren. Tulajdonképpen főleg miattam jöttünk el, én rajongtam az ünnepekért, a fényárban úszó, kidíszített utcákért. De most rá is sikerült átragasztanom ezt a szeretetet. Úgy láttam őt is meglágyítja a mindenféle színes dísz, a finom illatok, a barátságos emberek. Ő is élvezte, és ettől csak jobb lett az egész, hiszen ő a szerelmem, nekem ő a legfontosabb. Végig egymás kezét fogva sétáltunk a rengeteg árut kínáló bódék karácsonyi forgatagában. A tömeg sodort minket, de nem engedtük el egymást egy percre sem, együtt haladtunk a rengetek emberrel. Egészen addig, amíg egy karácsonyfadíszektől roskadozó stand előtt meg nem toppantam. Megláttam valamit,és rögtön tudtam, hogy ez kell nekem.  Egy kerámia szív volt. Tenyérnyi nagyságú, kiégetett, a tetején szalaggal átfűzött, piros szív.

- Tetszik?- kérdezte szerelmem átölelve.

- Imádom.

- Ezt szeretnénk- szólt az árusnak, és rámutatott a kiszemelt tárgyra. - Ez lesz a mi első közös díszünk- egy puszit nyomott a homlokomra.

A táskámba dugtam a gondosan papírba csomagolt szívet, és újra párom kezét szorítottam. A színes bódék egyszer csak elfogytak és a karácsonyi vásár végén egy hatalmas, égőkkel, gyerekek által készített díszekkel, gömbökkel és gyöngyfüzérrel ékesített fenyőfa magasodott. Csillogó szemmel, földbe gyökerezett lábbal álltam ott. Rég láttam ennyire szépet. Életem értelme óvatosan maga után húzott egészen a fa elé. Teljesen közelről csodálhattam az ezüst és fehér díszeket. Nem hittem volna, hogy lehetek ennél boldogabb. Pedig igen. Szerelmem megcsókolt, majd gyönyörű kék szemét az enyémbe fúrta. A zsebében kezdett kotorászni, előhúzott egy szalaggal átkötött dobozt. Letérdelt.

- Szeretném, hogy amíg élek minden karácsonykor együtt jöjjünk ide- elővette a gyűrűt. – Neked mi a véleményed erről?- mosolygott. – Leszel a feleségem?- az égből nagy hópelyhek kezdtek hullani, amik megtapadtak fekete szövetkabátomon.

- Igen, igen és igen- suttogtam könnyes szemmel.

 **********************************************************************************

- Drágám még itt van egy- egy kerámia szívet a fát díszítő unokám kezébe. Az első közös díszünket tette fel utoljára.

- Így tökéletes- mondta a szobába belépő életem, és átölelte a vállamat.

Fent volt mind a negyven együtt vásárolt karácsonyi díszünk.

Vámpírlélek - 1. fejezet: Türelemjáték

Az üres bérlakás sötéten ásított ránk. Ketten voltunk, bár neki ez most nem igazán számított. Igazság szerint, ő szenvedett, én pedig csak csendben hallgattam, s néztem végig a kínlódását. Végül is

énmiattam küszködött, de az is igaz, hogy ő maga kérte erre. Különben nem martam volna meg, főleg mivel a vére túlságosan is finom volt, hogy ilyesmire pazaroljam, és ez már akkor is így volt, amikor annak idején Clevelandben találkoztunk.

Halvány, cinkos mosoly jelent meg arcomon a gondolatra. Kifejezetten kellemes momentuma volt a múltamnak, annak ellenére, hogy véréből egy cseppet sem kaparinthattam meg. Ellenben most! Az egykor benne lüktető folyam nagy rész most bennem pumpált, éreztem is a hatását ennek a mámornak.

A lányra fókuszáltam, aki a fájdalmában felnyögött, teste meg-megfeszült. A földre fektettem le, hiszen a rángásoktól nagy valószínűséggel a földön kötött volna ki, ha az ágyra teszem, és nem szükséges, hogy összetörje magát. Lana… így hívták, legalábbis az embert, akit én öltem meg a mérgemmel. Tudtam mit él át, emlékeztem még arra az érzésre, ahogy szép lassan minden porcikáját átjárja az embernek a vámpírméreg, és végigéget, még a csontokat is. Tehetetlen kínlódás, öntudatlanság, és a fájdalom lassan mindent elnyom, azután valamennyi idő elteltével meghallja a dobolást, ami egyre csak lassul. Ez jelenti, hogy a toxin már a szívet keményíti. Végül pedig megszűnik halandónak lenni a test, és megszületik az új, vérszomjas vámpír. Lefestve egyszerű, túlélni… már egészen más.

Mégis, ahogy a küszködő lányt figyeltem újra láttam értelmét a létemnek. Amikor Corneliát elveszítettem, teljesen összeomlottam, és játszottam a gondolattal, hogy kiprovokálom a halálomat. Nem lett volna túl nehéz, sőt, lehetőségem is lett volna. Egyedül a vér őrjítően vonzó zubogását nem tudtam itt hagyni. Már nem is a testemnek volt rá szüksége, hanem a lelkemnek… Persze ha beszélhetünk egy gyilkosnál lélekről. Mégis, önmagában az ölés… valahogy felszabadított.

Lana hangosan felnyögött fájdalmában, ezzel kiszakított a gondolataimból. Egy részem valahogy sajnálta, mert megkedveltem rövid idő alatt. Valójában már akkor kedveltem, amikor még csak egy egyszerű lány volt, aki a csendes, nyugodt kis életét élte, messze innen. Tulajdonképpen még furcsa is volt, hogy idekeveredett az ország másik végébe, de ennek meg volt azaz előnye, hogy újra összefutottunk. Sosem hittem volna, hogy látni fogom még bármelyik áldozatnak kiszemelt embert is.  Többségében ez azért lett volna lehetetlen, mert eddig csupán két halandó élte túl a velem való találkozást. Lana és egy kékvérű liba, még régen, több mint egy évszázada.

Már a második nap estéjét töltöttük itt, a percek szinte megálltak már. Türelmesnek kellett lennem, és ez volt a legrosszabb, ugyanis gyűlöltem várni. Látni akartam végre az új vámpírt, akit én teremtettem, az újdonsült gyilkost, aki majd a sikátorok árnyékában ejti el az áldozatait, embereket, mintha csupán vadak lennének. De legfőképpen a vörös íriszeket akartam látni, annyira régen volt már, amikor Corneliát láthattam vérben fürdő tükrökkel, és ami azt illeti hiányzott is.

A gondolataimból ismételten Lana húzott vissza, de most már a szívének egyre lassuló és halkuló dobbanásai. Már nem szenvedett, legalábbis a fájdalom jeleit nem mutatta, ellenben belül biztosan marta még a méreg. Pár percig ültem még, majd a lakás ajtajához léptem. Egyértelműen éhes lesz, és vért akar majd, én pedig nem engedhetem, hogy mészárlásba kezdjen. Akkor gyorsan vége is lenne, ennek az új életnek, azt pedig nem hiszem, hogy bármelyikünk is szeretné.

Az ajtóból figyeltem a földön fekvő lányt, akinek a szíve az utolsókat rúgta. Nem volt már sok neki hátra az életéből, azután csak egy szörnyeteg lesz, olyan, mint én. Ez a gondolat morbid módon elégedettséggel árasztott el, és élvezettel vártam, ugyanis ott volt benne a kihívás, hogy be tudom-e törni vagy sem. Akármi lesz is, élvezni fogom, ezt már biztosan tudom. Halványan elmosolyodtam erre a gondolatra, majd mélyen beszívtam a levegőt. Aztán hirtelen csend támadt. Vérfagyasztóan jeges csend. A tudat maga, hogy ez az én művem, megrészegített. Ehhez fogható érzés nincsen, nem volt semmihez hasonlítható eddigi létemben, sosem tapasztaltam ilyesfélét, egyik vadászat heve sem volt ehhez mérhető.

Csábított, izgalomba hozott, kissé talán idegesített is, hogy még mindig a padlón fekszik. Miért nem kel már fel?! Látni akarom a tökéletes gyilkost, akit teremtettem! Lehet kicsit türelmetlen voltam, de túl sok ideje vártam erre a pillanatra. Nem arra, hogy felébredjen, hanem a vámpírrá válására, ugyanis régóta akartam már új vámpírt életre kelteni, de eddig nem volt alkalmam. Ahogyan ezen rágódtam, meghallottam, hogy kezdi összeszedni magát, és próbál felállni.

A legjobban...

Igazából nem tudom hova tegyem ezt az egészet. Zavar, hogy csak ennyit kaptam és valahol már úgy vagyok vele, hogy bassza meg, ha nem kellek. De aztán odajön hozzám és azt mondja, sajnálja, nem így akarta, fogalma sincs, mihez kezdene nélkülem, s tudja, elcseszte az estémet, de jóváteszi. Ígéri! Én pedig hiszek neki. Egyrészt, mert hinni akarom, hogy valóban belátja, elszúrta az egészet, másrészt, túlságosan ragaszkodom hozzá, hogy csak úgy elforduljak tőle. Valójában – úgy érzem – akár meg is tehetném. Miért ne? Hiszen ő, ahogyan megjelenik egy olyan ember, akit én, személy szerint ki nem állhatok, hozzá rohan. És bár nem mutatom ki, rosszul esik. Mert nem ez az alak ígérte meg, hogy vigyáz majd rá, hanem én.

Hosszú ideig nem is mutatom ki, mennyire idegesítesz mindez, köztük az is, hogy két centire mellettem éppen a másik gyomrának tartalmát mérik fel. De zavar, bosszant, irritál! Miért vesz engem semmibe, ha eddig is én voltam mellette? Elpattan a cérna, felállok és őrjöngve sétálok el, hogy ne lássam se őt, se az újdonsült partnerét.

Lüktet a fejem, kezeimet a tarkómra szorítom, ujjaimat összefonom. Hallom magam mögött az esetlen lépteket, tudom, hogy ő közelít, de nem fordulok meg, csak megyek tovább. A nevemen szólít. Megfordul a fejemben, hogy megállok és bevárom, de a lábaim nem maradnak nyugton, s tovább visznek. Már szinte mellettem van, amikor a teljes nevemet mondja ki és megfogja a karomat, majd megölel. Rájövök, hogy talán még sosem szorított ilyen erősen magához. Újra és újra bocsánatot kér, azt kérdezi, miért ragaszkodom ennyire hozzá, hiszen nem ér semmit az élete. Megrázom a fejemet. Elszorul a torkom. Azt akarom mondani neki, hogy az életemet adnám érte. Hogy gondolhatja, hogy az övé nem értékes?

Állunk a sötétben, öleljük egymást, az egyetlen, ami megzavar az az újabb léptek zaja, de elküld mindenkit. Aztán megjelenik az a srác, akivel eddig szórakoztatta magát, és ha nem kérem, hogy küldje el, nem teszi. Mintha pár pillanattal ezelőtt nem is velem törődött volna. Ez pedig valamiért újra megsebez, mert azt hittem fontosabb vagyok. Tévedtem volna? Amint újra csak ketten vagyunk, ismét megölel, bocsánatot kér, megígéri, hogy a legközelebbi buliban ő vigyáz majd rám. Annak ellenére, hogy teljesen részeg, hiszek neki, hinni is akarom. El akar tolni magától, de nem hagyom, nem tudom elengedni. Pár perccel később engedek neki, és hagyom, hogy eltoljon, bár szívem szerint nem ezt tenném. A következő pillanatban már ott sincs, helyette a többiek jönnek oda, bocsánatot kérni, de rájuk különösebben nem haragszom, igazából őrá sem, valamiért mégis idegesít. Talán éppen azért, mert én szoktam érte a felelős lenni, és nem akarom, hogy más vigyázzon rá. Ő pedig minden szó nélkül lecserél, otthagy. Igen, ez fáj! A legjobban…

Ablak a múltra... egy vámpírtól (részlet)

Kíváncsi tekintettel követtem a lány minden egyes mozdulatát a fáról. Valahol sajnáltam, amiért nemsokára meg fog halni, mert hát nagyon is szép volt. Mindig az ilyeneknek rossz az élete, mint amilyen ő is. Én azok közé a néhány szerencsés közé tartozom, akiknek megadatott az örök élet. Na jó, nem teljesen örök, mert engem is ki lehet nyírni. A legegyszerűbb a széttépős-elégetős módszer, de mindenki biztos lehet abban, hogy nem fogok kísérletezni vele. Nem viszem vásárra a bőrömet senki és semmi miatt, esetleg Corneliáért, érte bármit megtennék, és meg is fogok. A szerelem furcsa és beláthatatlan dolgokra sarkallja az embert, néha olyan ostobaságokra, amelyekre nem is kéne, mégis megteszi. Nevetséges, hogy valaki képes dróton rángatni akárkit, akit meghódít. Sosem fogok rájönni, miért van ez így, de most semmi kedvem ezen elmélkedni, példának okáért figyelhetem a kis áldozatomat.

Dadamm. Dadamm. Damm.
Egy-egy szívdobbanása, egy-egy lépése, míg elér az ágyig, ahol átöltözik, nem is sejtve, hogy valaki végignézi mindezt, de engem nem zavar egyáltalán. Nem egy nő vetkőzött már le előttem, csak ők nem a saját erejükből öltöztek fel, nehéz is lett volna, hiszem már halottak voltak. Azután a könyvespolcnál állt meg, és keresgélt valamit, végül egy képeskönyvvel a kezében ült le az ágyra, s azt kezdte el lapozgatni. Nem érdekelt milyen gyermekkönyv lehet az, őszintén a lány szívének ütemes dobolása sokkal mélyebben érintett. Esetleg említettem már, mennyire gyűlölök várni? Nem? Akkor ezt most mondom, és hozzáfűzném még azt is, hogy ilyenkor szoktam elképzelni, hogyan fogom megölni az áldozataimat. Most is ezen járt az agyam. Igazából ezekkel csak annyi volt a problémám, hogy túlságosan élethű képekre sikeredtek. Szinte valóságnak érzékeltem, ahogyan elaltatom az éberségét a képességemmel, aztán szorosan ölelem magamhoz, hallgatva a szívének dobbanásait, a vérének dübörgését az ereiben, majd végzetes csókot adva a nyakára, belemélyeszteni a fogaimat a puha, meleg húsba. Érezni, ahogyan elakad a lélegzete, majd szabadulni próbál, de képtelen rá, s sikítani is, mert már nincs elég ereje. Én közben ezzel szinte alig törődve élvezem majd a mámort, ami vérének lesz köszönhető, azután lassan elernyed a már élettelen teste a karjaim között, s visszafektetem az ágyára, örök nyugalomba, had aludjon. Megtörlöm vérfoltos arcomat, aztán ahogyan jöttem, az ablakon, úgy távozom is. Másnap reggel pedig ismeretlen tettest kezdenek el keresni, hiszen a nyilvántartás szerint én már nem élek, egy halott pedig nem gyilkolhat, vagy mégis?

A lekapcsolódó lámpa húzott vissza a valóságban, ahol még mindig a kertben lévő fa ágán ácsorogtam és vártam. Most pedig a várakozást fel is adhattam. Persze nem azonnal, most még biztosan nem aludt el, én pedig szeretném meglepni a drágát. A képzeletemben lejátszódott kis filmecske hatására megnyaltam a számat, ahogyan megcsapott egy szellő, ami a lány illatát hozta magával. Az érzékeim hirtelen kiélesedtek, a tekintetembe égett a lány. Ilyenkor már késő volt, mindenkinek és nekem is. Már nem lehetett megállítani, Cornelia sem lett volna képes lebeszélni erről a lányról, sem a testvéreim. A vadászat, a hús puhasága, a vér fémessége… Kellett nekem. Akartam. Követeltem!

Alig telt el pár óra, amit én hosszabb időnek érzékeltem, mint ez elmúlt háromszázhatvan évet. Akármennyire is gyorsan repült mindig is számomra az idő, most olyan lassúnak tűnt, mintha megállították volna. Az éjszaka közepén viszont minden cérnaszál elpattant, én pedig szomjazva indultam egyenesen az ablak felé, egyenesen a lány felé. A lány a hátára fordul… Nem alszik… sebaj, így még jobb is. Éber áldozattal többet lehet szórakozni, és én imádok játszadozni. Látom, amint felém fordul, és megdermed, mozdulni sem tud, elmosolyodom azon, milyen hatást váltottam ki. Azután a másodperc töredéke alatt ott termek a lány mellett, leülök az ágyára, s ujjaimat az ajkaira szorítom.
- Ne merj sikítani! – ejtem ki a szavakat a számon, még mindig kajánul vigyorgok a lányra, aki, úgy tűnik, nagyon lassan dolgozza fel, hogy én itt vagyok. Nem baj, addig én latba vetem a képességemet is, s a fejében már hallhatta is a suttogásomat.
Nem kell segítségért kiáltani… nincs baj… minden rendben van… nem fog bántani… Egyszerűen csak egy látogató… ne sikíts… felesleges… csak a családodat ijesztenéd meg… Nyugodj meg…
Miközben vártam a hatást, a lány íriszeit figyeltem, még mindig mosolyogva. Nem hagytam abba a suttogást a fejében, ahogy eddig sem tettem, azt akartam, hogy kezeljen úgy, mintha csak a barátja lennék, ezt pedig könnyen el fogom érni.

Parkoló

Egyedül voltam a sötétben, ami néhány fénycsíkból állt össze, mivel futottam. Sőt, menekültem, bár nem is volt értelme, de én az életem elől akartam eltűnni, ami ugye lehetetlen, de ez nem érdekelt. Végül megálltam, és leültem a járdára, majd hallgattam saját lihegésemet a némaságban. Nem akartam semmire sem gondolni, csak úgy lenni, de tudtam, hogy ez szintén egy olyan kérés, amelyre esélyem sincs. Jó darabig nem tudtam, hol is vagyok, csak akkor tudatosult bennem, tulajdonképpen hová is keveredtem, amikor percekkel később körbepillantottam.

Egy egyszerű parkolóban ücsörögtem. Még állt néhány kocsi a betonra festett csíkok között, de úgy tűnt, nem is akarnak elmenni innen ezekkel az autókkal. Az egyik lámpa fényében üvegszilánkok milliói szikráztak, melyek olyanoknak hatottak, mintha csak egy ékszerbolt kirakatára pillantottam volna ragyogó napsütésben. Persze ezeknek nem volt értékük. Én pont a két mesterséges fényt adó oszlop között ültem, így a sötétben nem nagyon lehetett észrevenni, és ennek örültem. Nem akartam, hogy bárki is meglásson, idejöjjön pátyolgatni, majd haza akarjon citálni. Az, hogy a sötétben elbújhattam, megerősített abban, hogy egyedül lehetek, tényleg egyedül, nem csak úgy, ahogy általánosságban használjuk ezt a szót, és ez pont így volt jó.

Nem volt valami meleg, pedig nyár volt, de most kifejezetten tetszett, hogy ilyen hűvös van, bár egyáltalán nem bántam, amiért van rajtam egy pulcsi. A fejemre húztam a kapucnit, a felső ujját a tenyeremben gyűrögettem. Az üvegszilánkokat bámultam, amik szinte megigéztek, ahogy ott villogtak a sötétben, az utcai lámpa fényében. Rájöttem, hogy ezt a helyet mindennap látom, miközben az iskolába megyek… de ez sem változtatott a csillámló szilánkok bűvöletén, melyek most olyannak hatottak, akár az apró ékkövecskék és ezt varázslatosnak találtam, azonban semmi különleges nem volt bennük.

Kirázott a hideg, legalábbis azt hittem, de az újabb súlyosan néma percek után rá kellett jönnöm, hogy sírok, s nem a hideg miatt borzongtam meg, hanem a könnyeim miatt remegek. Hirtelen csapott belém a felismerés: üvölteni akarok. Hangosan, és hangosabban, hogy az egész világ meghallja: elegem van! De végül nem ordítottam, csak csendben tűrtem, hogy a zokogás fojtogasson, a könnyek áztassák az arcokat és a nadrágomat. A kézfejemmel megtöröltem a szememet, ezzel pedig erős, fekete sávokat húztam az arcomra, ebben biztos voltam, de nem számított, ahogyan semmi más sem, abban a pillanat.

Felálltam, az üvegszilánkok milliárdjai felé sétáltam több lámpa fénykörén keresztül, végül megálltam a törött darabkák mellett, s leguggoltam, hogy egészen közelről láthassam őket. A könnyeim még mindig peregtek, de már semmi sem számított nekem, főleg nem néhány sós csepp, ami nem fog nyomot hagyni, mert perceken belül felszárad majd. Az egyetlen lényeges az volt, hogy elmenekülhessek a fájdalom és a megpróbáltatások elől. Igen, mondjuk ki: feladtam. Akkor és ott.

Ujjaimat végighúztam a földön heverő kristályszerű darabokon, azután felvettem egy nagyon darabot, és forgatni kezdtem a kezemben. Felszisszentem és hangosan káromkodtam egy sort, amikor az üveg felhasította a tenyerem alsó részét, ami egyből vérezni kezdett. Figyeltem, ahogyan a bőrömet lassan ellepi a vörös, sűrű folyadék, majd lassan, szinte már bosszantóan lassan cseppen le a szilánk halomra, onnan pedig lassan elég a betonra, ahol csak egy szürkés pöttyöcskét hagy. Tulajdonképpen nem is zavart annyira… mármint sem az, hogy mennyire sajog a sebem, sem azon, hogy a saját véremet látom folyni. Nyilván van olyan ember, akit ez frusztrált volna, de engem nem, és azt hiszem, ez abban a pillanatban baj volt, mert mire felismertem mit csinálok, már egy… kettő… három széles vágás tarkította a csuklómat, melyekből mind patakként folyt el a vérem. Éreztem, hogy már nincs messze a végső megnyugvásom. Eldobtam, jobban mondva elejtettem az ujjaim között tartott üvegdarabot, amivel felhasogattam a karomat, mivel már nem volt erő bennem, addigra túl sok vért vesztettem. Pár pillanat múlva összeestem, éppen a szilánkokra, amik felválták néhol a bőrömet, tisztán éreztem, de semmi sem zavart, hiszen annyira közel volt a hőn áhított békesség. Akármi várt rám, a Pokol vagy a Menny, mit számított, mikor magam mögött hagyhattam mindent ebből a mocskos életből, ami élve temetett el. Nem számított, hogy kiknek fogok hiányozni, vagy kik fognak zokogni a temetésemen, ami majd holnaphoz képest körülbelül egy héttel lesz, mert én már túl sokat sírtam, túl sok fájdalmat éltem, túl sokszor aláztak meg ahhoz, hogy ép ésszel bírjam. Annyiszor csalódtam, és aludtam el könnyektől áztatott párnán… oly’ sokszor szenvedtem végig egy-egy teljesen átlagos napot, és vettem fel egy álarcot, ami az egyetlen védelmem volt. Most pedig mintha egyszerre minden szebb lenne, boldogabb, könnyebb, egyszerűbb… és… és hidegebb. Már nem csak hűvös van, hideg. Szinte már fagyos. Tél lenne? Attól még nem fakulnak meg a színek. Hirtelen minden olyan szürke lett.

Oldalra csuklott a fejem, láttam, ahogyan a bal csuklómból kifolyó vér eláztatta a pulóverem ujját, a rengeteg szilánkot alattam, a betont. Az utcai lámpa fénye elvakított, életemben utoljára. Lassan lélegeztem, nem hallottam se autókat, se lépteket, de nem is vártam, hogy bárki megtalál a néptelen parkolóban. Nem is akartam, hiszen így volt tökéletes. Aztán megakadt a lélegzetem, s a lámpa fénye, ami magasról ragyogott rám, egyszerűen csak elhalványult, helyét pedig átvette a jeges fagy és a sötétséggel együtt a némaság.

Végsőkig...

Kötelező hallgatni!

Lassan sétáltam fel a domboldalon. Be volt borulva az ég, hatalmas, komor, sötétkék és szürke felhők gyülekeztek. Megálltam. Nem akartam visszafordulni, de látni akartam, mit tettem. Végül hátranéztem, és az egész testem odafordult a látvány miatt. Egy egész mező fürdött vérben és emberi maradványokban. A testek élettelenül feküdtek a földön, fegyverek álltak ki belőlük. Néhol egy egy letűzött, véres és szakadt zászló meredezett a baljós ég felé, lustán lengedezve a szélben. Éreztem a hőt, ahogy a forró, felhevült testek hűlnek ki. Pára kúszott lassan, a talajhoz közel. Mikor megfordult a szél, megéreztem a vér savanykás szagát. Az íze a számban volt. A színe a bőrömön. Mindenem vöröses volt, hisz több száz embertől vettem most el az életét. A kardom a jobb kezemben volt. Csillogott és csöpögött a rajta lévő édes nedűtől. A csizmám véres és sáros volt egyszerre. A hajam tépázott és mocskos. De bárhogy is néztem ki, izzó szemeim egyre csak az alattam elterülő tájat fürkészték. Ez öldöklés volt. Gyilkolás. Mészárlás. És ezt én csináltam. Én... egyedül... egyes egyedül.

Nem bírtam elszakítani a tekintetem a látványtól. Össze voltam kötve vele. Most már hozzám tartozott, mert én tettem ezt. Öltem... mert kellett.

Felnéztem az égre. A lemenő nap vörösre festette a konok, félelmet keltő felhők alját. Mintha csak a mező arcát akarta volna magára ölteni.

Visszagondoltam a csatára. Megborzongtam, mikor beugrott egy kép, ahogy a legelső katona nyakát metszi el a kardom éles pengéje...

Egymás után jöttek elő a friss emlékek a mészárlásomról. Csont törése, üvöltések, halálhörgések, vér fröccsenés, fémes csattanás... mind egyre gyorsabban és gyorsabban. Aztán egy hangos mennydörgés kiszakított a képek özönéből. Az eső zuhogni kezdett. Az égő sebeim már félig begyógyultak. Mindegyik halálosnak indult. De már a megsebzések előtt gyógyulni kezdett a testem...

Láttam ahogy a véres esővíz csurog le a karomon a kezemre, onnan az ujjaimra és azok hegyéről le a földre. A cseppek amint leértek, először csillogtak pár másodpercig, utána magába szívta a nedvességet a végletekig kiszáradt talaj. Sár csak a csatamezőn volt, az is csak a szétfolyt vér miatt. Ökölbe szorítottam a kezem, aztán elengedtem. Óvatosan visszadugtam a kardom a hüvelyébe, még egyszer körülnéztem, sóhajtottam és újra elindultam felfelé a domboldalon. Az izmaim hevesen tiltakoztak a mozgás ellen. Semmi nem érdekelt. Már csak pár lépés volt a meredek oldal tetejéig. A fáradtság csak most kezdett elhatalmasodni rajtam. Az eső kegyetlenül hullott rám. Lehajtott fejjel mentem tovább és tovább, nem álltam meg, pedig a combizmaim tüzeltek a megpróbáltatástól. Tapostam az egyre vizesebb talajt, a csizmám alatt néha néha megcsikordult egy egy kavics. Alig két méter, és magam mögött tudhatom az egészet. Hatalmasat villámlott, és még nagyobbat dörrent az ég. Felértem a tetőre. Mentem még egy kicsit, hogy utána lepihenhessek a domb másik oldalán. De ami ekkor a szemem elé tárult, pár pillanatra megállította a szívem. A másik oldalon még nagyobb terület helyezkedett el... és amerre a szemem ellátott, mindenhol, teljes fegyverzetben ezernyi katona állt, rám várva. Millió égő szempár meredt rám, gyilkolásra készen, az életüket adva a célért... hogy megöljenek engem. A sok, felfokozott állapotban lévő katonák seregéből kitűnt egy valaki. Valaki, akinek fényesebb volt a kardja és páncélja, mint bárkié. Ő volt a vezér, akinek megöltem az apját. A bosszú hajtotta, ahogy engem is. Egyikünknek sem volt már veszteni valója.

Megfogtam a kardom nyelét, és lassan kihúztam a hüvelyéből. Az éles, fémes hang új erőt adott nekem. Az előző csatából rátapadt vér még meg sem száradt rajta. Amint a vezér is elővette a fegyverét, minden katona úgy tett. Megmarkoltam a nyelet a kezemben. Az energia végigsöpört rajtam, le a domboldalon, végig az embereken. Csak Ő nem esett ki az egyensúlyából. Az elszántság vezérelte, mint engem. Ugyanazon célért küzdöttünk, teljesen egyformák voltunk. De szemben álltunk a másikkal.

Pár másodpercre becsuktam a szemem, és az ég felé fordítottam az arcom. Az eső hűsítette égő bőrömet. Amint lehajtottam a fejem, kinyitottam a szemem. Tudtam, hogy izzik, éreztem a kellemesen bizsergő érzést. Lassan, szemtelenül lassan kezdtem el lefelé menni eléjük. A sereg mozdult volna, de Ő megálljt parancsolt. A mozgásom nemtörődömséget sugárzott. Éreztem a haragját, kezdett teljesen elhatalmasodni rajta. Mikor leértem a sík területre, megálltam tőlük vagy száz méterre, pont Őelőtte. Félrehajtottam a fejem, és egy huncut mosoly kíséretében intettem neki, hogy lépjen. A válasz azonnal érkezett. Ő felordított, a sereg pedig futásnak eredt felém. Két kezembe vettem a kardom, ami bátorítóan csillogott, és magam elé emeltem. Éreztem azt a hatalmas erőt, amivel a rengeteg katona közeledett, de nem riadtam meg. Sóhajtottam egyet, majd mikor már csak tíz méterre voltak tőlem, én is futásnak eredtem, üvöltve, bele a tömegbe, harcolva a végsőkig...

Érte bármit

Az eső megállás nélkül zuhogott, ahogyan a vérszag is állandósult számomra, de csak annyi időre, amíg el nem vitte azt a zúgó szél. A vihar kegyetlenül tombolt, és nem kímélt semmit. Minket sem. Igen, nem voltam egyedül… Ez nem egy átlagos éjszaka volt esővel, széllel, mennydörgéssel, villámlással. Nem, itt többről volt szó. Ahogyan a vihar tombolt felettünk, ugyanolyan kegyetlenséggel öltünk mi is, a legjobb barátnőmmel. Mindketten bőrig áztunk már, miközben a domb aljában ástuk azt a nyavalyás gödröt. Minek is? Rosszul tették fel a kérdést! Helyesen úgy hangzik: kinek is?

Hát igen… volt ott még egy valaki. Egy ártatlannak tűnő lány, aki csak a saját ostobaságából került ide. Hosszú sötét haja esőtől, sártól és némi vértől tapadt össze. Ujjatlan felsője vérfoltos volt, ahogyan a farmerja is, karját vágások tarkították, szájából pedig vékony patakban csordogált a karmazsin színű élet. Még magánál volt valamennyire, és halkan nyöszörgött, ahogy a földön feküdt az oldalán. Ezt mi tettük a lánnyal… Saleisha és én. Együtt. De nehogy azt higgye bárki is, hogy ez megrázott vagy kiakasztott volna. Ugyan! Nem az első lány végezte már így, de már először is szemrebbenés nélkül néztem és csináltam végig.

- Elég mély már – szóltam a barátnőmnek, aki sokkal gyorsabban és energikusabban lapátolta a földet, mint én. Ami engem illetett: egyrészt utáltam ásni, másrészt a nedves földet sokkal nehezebb volt emelni, harmadrészt pedig fáradt voltam. Saleisha rám pillantott, majd egy bólintással beleegyezett, és letette az ásót. Én is ezt tettem, de közben éreztem, hogy valami megfogta a bokámat. A félholt lány volt az. Egy villám éppen ekkor cikázott végig az égbolton, és valahol távolabb be is csapódott, a hangjából ítélve.

- Takarodj! – üvöltöttem, majd elrántottam a lábamat, s még azzal a lendülettel rátapostam a csuklójára. Hallottam, ahogy szétroppannak a csontjai és az ízület, ő pedig hangosan felsikolt az újfajta fájdalomtól. – Kuss legyen! – csak szűrtem a fogaim között a szavakat, de nem is kellett több, hogy hallhassa, hiszen lehajoltam hozzá, kezemet a szájára szorítottam. Éreztem, amint a félig alvadt vér a tenyeremre tapadt. Vágtam egy grimaszt, majd felegyenesedtem és a tenyeremet az ég felé fordítottam, hogy az esővíz lemossa a mocskos vért. Eközben Saleishát figyeltem. Ő már egy pengével guggolt le a lány mellé, akinek a szeméből könnyek folytak a fájdalomtól.

- Vigasztaljon az a tudat, hogy nemsokára vége! – mondta a félholt lánynak, szinte kedvesen, de ez csak elfedte a gúnyt és a gyűlöletet, amiket így is tökéletesen ki lehetett hallani. Valahogy még tetszett is a kegyetlensége… A penge megcsillant egy villám fényében, majd két perccel később már a földön fekvő lány karjait fogtam le, amíg Saleisha egy fordított keresztet vágott az áldozatunk arcába. Érzelemmentes arccal néztem végig mindezt. A lány újra felsikoltott, de ezt most a mennydörgés hangja elnyomta. Aztán újra és újra felsikított, de akkor már csak a vágások nyomán maradt fájdalomtól. Patakzott a vére, ahogyan a könnyei is, nem mintha azok értek volna bármit is.

- Nyughass! – Saleisha hangja halk volt, de erőszakos. Ez is csak egy rövid ideig hatott a lányra, azután újra zokogni kezdett. Lassan eljutottam arra a pontra, hogy eltöröm a nyakát, csak hogy abbahagyja a nyávogását, amitől már rosszul voltam. Kizárólag a barátnőm miatt nem tettem meg, hogy ő kiélvezhesse a legvégét is.

Gondolom, mindenki azt kérdezi, miért nem esett meg a szívem a lányon? Megeshetett volna, de nem éreztem a lelkemben semmit iránta. Sem bűntudatot, sem sajnálatom, könyörületességet pedig főleg nem. Nevezzenek lelketlen szörnyetegnek, de engem csak egy dolog vezérelt: a szeretet. Ha valakit szívből szeretünk – akárhogyan is – az nagyon sok mindenre képes rávenni az embert. Akár még arra is, hogy gyilkoljon, hogy megkínozzon valakit, különös kegyetlenséggel, egyáltalán nem humánus módszerekkel… Engem rávett. Pedig mindig is azt hittem, ilyen szempontból „tiszta” maradok, és halott vére sohasem tapad majd a kezemhez, de hát hinni nem elég…

- Samy, idehozod a kést?! – valójában ez nem egy kérdés volt, sokkal inkább egy parancs vagy kérés Saleishától. Szó nélkül léptem oda a fekete táskához, ami a sírgödör másik oldalán feküdt. Felkaptam a kést, majd ráérősen visszasétáltam a földön kesergő lányhoz és a barátnőmhöz, s utóbbinak a kezébe adtam, amit kért. Figyeltem, ahogyan elvágja a torkát, hallottam, amint szakad a hús a kés éle alatt. A vér ömleni kezdett, amint szétnyílt a lány nyaka, és megállíthatatlanul folyt le a földre, eláztatta a felsőt is, ami rajta volt. Még felnyögött, annyi élet még volt benne, aztán a Halál elvitte magával…

Elítélhettem volna Saleishát mindezért, de képtelen voltam. Furcsa dolog ez, de ő volt az egyetlen, akit a saját érdekeim elé helyeztem, pedig míg nem ismertem, addig mindig magamat tartottam szem előtt, hogy nekem sikerüljön, akármi is legyen az ára. Most viszont… ő volt a legfontosabb. Hogy ő legyen boldog. Szó szerint az életem. Az egyetlen ember, akiért bármit, tényleg bármit feláldoznék… és csak ez számított!

Egy mozdulattal belelöktük a hullát a frissen ásott sírba, majd a készt és a pengét letöröltem, a véres rongyot pedig bedobtam a lány mellé. Felvettük az ásókat, és elkezdtük visszalapátolni a földet.  Ha ezért pokolra is jutok, akkor sem érdekel, mert megéri! Nem mintha hinnék mennyben vagy pokolban… szerintem csak az örök nyugalom létezik egy hűvös, sötét helyen; de ez most nem fontos, nem is tartozik ide. Befejeztük a lapátolást, átvettem tőle az ásót, ő felvette a táskát, és elindultam a háza felé. A tekintetében láttam a hálát – ami csak nekem szólt –, és a megkönnyebbülést is, hogy eggyel kevesebb ember fenyegeti a boldogságát. Nem szóltam semmit, csak mosolyogtam, és ő is.

A vihar pedig könyörtelenül tombolt tovább…

Sokadik randi

Az utolsó találkozásunk óta furcsán érzem magam. Egyenlőre félek bevallani, még a gondolatától is irtózom, hogy esetleg...nem, az nem lehet...

Ha rá gondolok bizsergés fut át az egész testemen, egy mosoly bújik meg a szám szélén, a szívem pedig rendetlenül kezd össze-vissza dobogni.Az eszem hatalmas transzparensekkel tiltakozik ellene: "NE csináld!", "Légy óvatos!", "NE SZERESS BELÉ!". De nem tudom őt kiverni a fejemből. Megcsörren a mobilom, és összerezzenek.

- Szia Drága- Ő az.

- Szia Baby! Ráérsz holnap este? - hangjából csak úgy árad az önbizalom.

- Persze- nem ezt akartam mondani, nem szabadna találkoznunk, de vágytam arra, hogy vele legyek.

- Rendben, akkor este kilenckor a kapuban várlak.

- Ott leszek. Csók.

Ahogy kinyomtam a telefont, egy hatalmas sóhaj tört fel a mellkasomból, mert eszembe jutott a legutóbbi randink, már ha lehet így nevezni. Valahogy más volt, mint az előzőek, de nem tudtam megmagyarázni miért.

Az együtt töltött két szenvedélyes óra után csupasz vállán feküdtem, ő pedig meztelen karomat simogatta. Arcát egy percre hosszú, szőke hajamba fúrta, és egy nagy levegőt vett.

- Nagyon élveztem. Imádlak- egy csókot nyomott a számra.

- Ez az első, hogy kimondtad- elmosolyodtam.

- De tudod jól, hogy mennyire tetszik- egy kis szemrehányást éreztem a hangjában.

Lassan három hónapja tartanak ezek a titkos találkák, de még egyszer sem nyilvánította ki, hogy valóban élvezné az együtt töltött órákat.

- Én inkább azt mondanám, hogy sejtem- nem válaszolt ezért folytattam.- Teljesen más dolog a kettő. Azt viszont biztosra tudom, hogy én csak egy vagyok a sok közül, de azért mégis szeretném hallani, hogy tetszenek ezek a lopott esték.

- Nem, ebben tévedsz.

- Ennyire azért nem vagyok naiv- rákacsintottam, és elnevettem magam, az ő szája is mosolyra húzódott. Igazából egy kis hiszékeny csaj voltam, teljesen eltudott varázsolni egy- két bókkal.

- Szerinted ha nem tetszenél, akkor foglalkoznék veled? Modellek vesznek körül, megkaphatom őket, amelyiket és amikor akarom. De Téged már két éve figyellek, hidd el nagyon bejössz nekem- kezével a hajamban matatott, puha ajkával egy puszit nyomott a homlokomra.

Megcsókolt, de közben az járt a fejemben, hogy mennyit hihetek el ebből. Mindig őszinte volt velem, nyílt lapokkal játszott, tudtam, hogy van barátnője, én viszont facér voltam, szóval nem foglalkoztam evvel, ez az ő dolga volt, én csak élveztem, hogy együtt lehetünk.

Amikor éjszaka kiléptem tőle a kapun, éreztem, hogy valami megváltozott.Már nem csak egy jó numera volt, hanem valami több. Egy mondat visszhangzott a fejemben: "Hidd el nagyon bejössz nekem". Otthon csak bedőltem az ágyamba, de nem tudtam elaludni. Rajta járt az eszem egyfolytában.

Hiába tisztáztuk az elején, hogy kizárjuk az érzelmeket, én megszegtem az ígéretemet. Beleszerettem. És most, hogy felhívott vadul kezdett dobogni a szívem, és ahogy letettem a telefont, már hiányzott is az a férfias hang amely az előbb még a fülemben búgott.

Izgulni kezdtem a holnap találkozó miatt, amit ezelőtt sosem tettem.Már most azon gondolkoztam, hogy mit vegyek fel: miniszoknyát magassarkúval vagy forrónadrágot saruval. Nem tudom minek foglalkozom evvel, úgy is gyorsan lekerül rólam, de tetszeni akartam neki.

A hívás utáni éjszaka is vele álmodtam. Csak annyi volt, hogy kézen fogva megyünk be egy étterembe. Ez elég volt ahhoz, hogy mosolyogva ébredjek, és az a tudat, hogy ma találkozunk bearanyozta a napomat.

Már este hétkor elkezdtem készülődni, hogy tökéletes nézzek ki arra a tíz percre amíg ruhában állok előtte.

Fürödtem, beszárítottam a hajamat, felvettem az előre kikészített fehér forrónacit és a virágos csőtopot, befújtam magam a liliom illatú parfümömmel, és egy utolsó pillantást vetettem a tükörképemre. Olyan izgatottan indultam el otthonról, mintha az első randira mentem volna. Ahogy közeledtem hozzá a szívem egyre hevesebben dobogott.

Megláttam őt a kapunak támaszkodva, és egy percre elállt a lélegzetem. Már félmeztelenül volt, csak egy fehér hosszú nadrágot viselt, ami tökéletesen állt barna felsőtestéhez. Világítóan kék szeme szinte perzselt, ahogy rám nézett. Behúzott a kapun, és magához ölelt.

- Mondhatok valamit?- kérdezte köszönés helyett.

- Természetesen- mondtam mosolyogva.

- Őrülten beléd szerettem.

Ha nem élem át, nem hiszem el... (2011.06.19.)

- Nem, Samy, nem megyünk oda! - húztam visszafelé a barátnőmet, de igazából, már nekem sem volt erőm ahhoz, hogy ellenkezzek saját magammal. Ann és Liv megfogták a kezem, majd húzni kezdtek abba az irányba, amerre a végzetem távozott éppen. Már annyiszor játszottuk ezt el, hogy elegem lett. Egy hatalmas esés után, hárman újra vonszolni kezdtek Zac után. Nem akartam ellenkezni, mégis legyökerezett a lábam... kezdtem megőrülni saját magamtól, hogy ekkora nyomorék gyökér vagyok, annyi bátorság nincs bennem, hogy megszólítsak egy idegent. Ezt az érzést nem lehet leírni, egyszerűen túlságosan nyuszi vagyok az ilyesmihez. Samantha három órán keresztül győzködött, hogy jelöljem ismerősnek. Az is egy szép történet volt...

- Most már nem érdekelsz... jössz és kész... ha kell, a buszról rángatom le, de akkor is beszélni fogsz vele!!! - ordította Samy, akinek már tönkre mentek az idegei miattam. Hiába próbáltam, három ember túl sok volt ahhoz, hogy ellent tartsak. Sétálni kezdtünk utána, a buszmegálló felé. Sötét volt, és a térdem már így is fájt, nemhogy mikor még belerúgtam a láthatatlan buckákba...

Már megbántam azt a kijelentést, amit józan állapotban tettem nekik: " Bármennyire ellenkezek, ne hagyjatok nyugtot nekem, kérlek! " Lassan kezdtem megszokni a skizofrénia enyhe formáját... egyik pillanatban ezt akarom, utána elrohanok... keresem, de ha meglátom, el akarok onnan menni... ez még nekem is idegesítő volt, nem hogy szegény barátnőimnek.

A szívem a torkomban dobogott, a fogaim vacogtak az idegességtől.

- És mi lesz hogyha... - kezdtem neki, de Samy elkussoltatott.

- Nem lesz semmi, csak odamész hozzá köszönsz, és túléled... - borult ki teljesen.

- De nézd már meg! Itt dobog a szívem! - tettem a kulcscsontjaim közé a kezem.

- Kicsit odébb csúszott, nem baj az... - szólalt meg Ann. Enyhén besírtunk. Már magamtól sétáltam arrafelé, de amint megláttam, megtorpantam...

- Ne menjünk oda... - rángattam el őket a buszmegálló előtti boltokhoz, be a parkolók előtti beugróba, ahol nem láthattak azok, akik a buszra vártak és ahol szétizgultam az agyam.

- Ha te nem jössz, én megyek, és idehívom... - szólt Samantha, és őszinte mosoly ült ki az arcára. Csak bámultam rá. - Én megteszem... gyere Liv... - közben nem vette le rólam a szemét, folyamatosan mosolygott, majd belekarolt a barátnőnkbe, és eltűnt a sarkon. A lábamból kiment minden erő, és leültem egy padra, ami háttal volt annak a helynek, ahol Samyék eltűntek. Nem tudtam mit csináljak. El akartam futni, de ez volt az utolsó lehetőségem arra, hogy lássam Őt. Csak vártunk és vártunk Annel, majd mikor megláttam a szemüvegem visszatükröződéséből, hogy Samy és Liv futva jönnek felém, egy pillanatra kihagyott a szívem. Ketten egyszerre kezdték el darálni a szöveget. Mire elmondták, összeraktam magamban: oda kell mennem, mert ő vár a buszra és nem akarja lekésni, de szívesen beszél velem. Mintha áramot vezettek volna a gyomromba, olyan érzés fogott el. A lábaimból újra kiment az erő, de amint Samy nyugtató részleteit hallgattam, öntudatlanul megindultam felé.

- Nem annyira részeg mint hittük, egész normális. Még puszit is kaptam tőle. De amúgy ha Liv nincs, nem megyek oda hozzá. Ő mondogatta nekem azt, hogy ezt meg kell tennem érted... nagyon ideges voltam... - közben odaértünk nagyjából elé, de már jött a busz, és Ő ment el... de Samantha nem adta fel, húzott oda, majd odaálltunk mögé. Megfogta a táskáját, megszólította, majd ezt mondta:

- Ő lenne a barátnőm...- aztán Zackel egyszerre köszöntünk a másiknak. Valakinek mondott valamit, utána felém fordult és adott három puszit. Nem mondhatnám, hogy visszafogta magát, az összes a szám sarkára simult. Mindegyiknél hatalmasat dobbant a szívem. Kérdezték tőle, hogy ezzel a busszal menjenek e, mert ez az utolsó.

- Nem tudom. - majd felém fordult újra - Sajnálom, hogy nem tudtunk többet beszélni, de... - a többi szavát elnyomta a zsivaj. Ment még egy kicsit a huzavona, de végül úgy döntött, hogy marad. Mi négyen elálltunk az útból. Majdnem tizenöt percbe telt neki, hogy elköszönjön minden csajtól, akit ismert ott. Mire elment a busz, már alig maradtunk ott. Aztán jönni kezdett felénk. Én a szám elé emeltem a kezem, és nem akartam elhinni, hogy ez igaz. Odaért mellénk.

- Hello. Fúú de rosszul vagyok... mert nem is vagyok igazán részeg, ne ítéljetek el... csak... egyikőtöket sem ismerem... - nevetett. Repdestem. - Na bemutatkozok még egyszer! - és újra előadta a "szájsarokcsókot". Livnek, Annek és Samynek is köszönt, de nekik nem adott olyan puszit mint nekem. Mivel volt benne alkohol, elég érdekes dolgokat mesélt, de tudta hogy mit csinál. Majdnem húsz percen keresztül beszélgettünk mindenről, voltak ott oltások is, meg nevetések, suttogások. Liv és Ann leléptek és otthagytak minket, bár nem sokkolt ez a tény annyira. Egy csomó mindenről beszéltünk, mikor odajött az egyik haverja, egy lány, és onnantól fogva ott volt velünk. Megkérdeztem Zactől, hogy megnézhetek e valamit. Persze volt a válasz. Összemértem a tenyerünket. Elnyomtam egy sóhajt. Nem mertem a szemébe nézni. A csajjal is összemértem, majd ők megállapították, hogy hideg a kezem. Aztán jött egy autó, és Zacnek mennie kellett. Elköszönt Samytől a szokásos három puszival, aztán jöttem én. Én is megkaptam az adagom, de az ajkai, egyre beljebb tévedtek a szám sarkától. Átölelt, és nem akart elengedni.

- Ne félj tőlem, nem harapok... és nyugodtan írjál nekem, nem foglak megenni.

- De hogy írjak neked, ha nem vagy fönt sosem? - eltoltam magamtól, mire elengedett.

- Hát de fent vagyok, csak chaten nem, mert nem szeretem ha sokan rám írnak. De írj üzenetet. Rendben? - mosolygott rám.

- Oké.

- Na hát akkor szia - mondta, és közelebb hajolt hozzám, majd a száját félig az enyémre simítottam. Puszira számítottam, így gyorsan eltávolodtam tőle, amit meg is bántam. Ha nem fordítom el a fejem... ebbe bele sem mertem gondolni.

- Szia...- nyögtem, és Samyvel sétálni kezdtünk visszafele. Mikor nagyjából hallótávolságon kívül értünk, kérdezgetni kezdett, hogy megcsókolt e. Nem válaszoltam. Leültem egy beton által eltakart lépcsőre, majd a kezemet a fejemre téve előre hátra kezdtem el dülöngélni. Nem hittem el, hogy ilyen megtörténhet. Elsírtam magam a boldogságtól, hogy ilyen jól jött ki a dolog... ha nem fájt volna a térdem, abban a pillanatban körülfutom a világot...

Barátság színesben

Üres, fekete terembe léptem be. Alig láttam valamit, valójában semmit, végül majdnem el is estem egy székben (?), ami a helyiségben volt. A fának durva volt a felülete, ahogy ujjaim megfogták, de nem törődtem vele, helyette leültem rá. Hogy meddig ücsörögtem a sötétben? Talán csak perceken, de az is lehet, hogy órákat... elvesztettem az időérzékemet ebben az a fekete, kongó némaságban, ahol csak az én lélegzetemet lehetett hallani. Hűvös volt, de ez nem zavart, kellemes volt. Aztán felvillant egy szín, jobban mondva az első, mert követte őt jó pár másik. De nem is szín volt, hanem színezett fény, ami elvakított először, mert a szemeim már hozzászoktak az egységes sötétséghez.

Fűzöld, vérvörös, tengerkék, mézsárga, végül pedig orgonalila.

A kedvenc színeim... Azon kezdtem gondolkodni, hogy miért éppen ezek a színek jelentek meg? Semmi nem volt számomra ismerősnek itt - gondolok itt hangok, illatokra. Nem éreztem deja vu-t sem. Épp ezért nem is értettem ezt az egészet. Újra és újra felvillantak a kedvenc színeim a többi között, amiktől csak úgy vibrált az egész helyiség. Kicsit zavart is, de nem túlzottan.

A színekről eszembe jutott a barátnőm, erre a gondolatra hevesebben kezdtek villódzni a fények a színes fények a sötétben. A neve csengett a fülembe, mintha csak éppen most mondta volna ki valaki, de rajtam kívül senki nem volt a teremben, és én sem mondtam ki. Az illata is ott volt, körüllengett, mintha csak mellettem állt volna, de sehol senki. Ezektől pedig valamiért furcsa melegség és nyugalom áradt szét bennem. Borzasztó furcsa érzés volt. Zavaros... sőt! Zavaró! Frusztrált az a tény, hogy nem tudom, miért vagyok itt, és azt sem, hogy mik ezek a fények; arról meg már ne is beszéljünk, hogy miért érzem a legjobb barátnőm jelenlétét. Érthetetlen és furcsa és zavaró és... és lassan az őrületbe kerget.

Színek. Érzések. Gondolatok.

Mind-mind összefonódnak egy hatalmas, színes masszává, elmúlik minden, megváltozik, újraépül... és kezdődik minden elölről. Egyetlen egy valami állandó, a kedvenc színeim, és lassan kezdek rájönni mit is akarnak jelenteni. A fűzöld a hűségemet, a vérvörös a szeretetemet, a tengerkék a bizalmamat, a mézsárga az együttérzésemet, és az orgonalila a megértésemet próbálja jelképezni... A legjobb barátnőmmel szemben... és ezek a színek összességében egy dolgot akarnak mutatni, csak kicsit bonyolultan: a barátságot.