Apa

Kinyílik az ajtó. Hideg szél süvít be rajta, de csak rövid ideig, aztán becsukódik. Nagyobbat csapódik, mint kellene. Nem értem miért? Nem értem megint miért? Apa az. Tudom. Nem kell túl sokat gondolkodnom ezen, hiszen anya már régen itthon van, és tévézik, és velem beszélget. Ezért tudom, hogy apa jött meg. Vagyis el sem ment, csak kint barkácsolt egész nap. És ivott. Hallani a mozdulatain. Hallom, amint a falnak támasztja a kezét, hogy ne essen el, miközben leveszi az egyik bakancsát. Aztán a másikat. Leveszi a munkásruháját, majd elsétál mellettünk a konyhában. A fürdőbe megy. Látom, ahogyan megváltozik anya arckifejezése. Dühös, mint mindig. Megértem. Bár én is az vagyok, emellett elfog az undor is. Igen, az undor. Szeretem apát, de már nem viselem el ezt.

Visszajön a konyhába, elmegy mellettem, kinyitja a hűtőt, és keresgélni kezd. Most is támaszkodnia kell. Mereven előre nézek. Nem akarom látni így. Sohasem akartam, mégis muszáj, ráadásul egyre gyakrabban. Végül kivesz egy lábost, és visszaindul a pulthoz, de megbotlik. Anya ijedten rezdül, fél. Fél, mert ő is szereti apát, de tudja, hogy baja eshet. Talpon marad, és rám mordul. Mintha én lennék a hibás… Lefelé görbülnek az ajkaim, de nem szólok semmit, csak felállok, a szobámba indulok. El kell mennem apa mellett, így megcsap az alkohol szaga. Felfordul a gyomrom. Epe ízét érzem a számba. Jó lenne egy pohár víz, de akkor közelebb kéne mennem apához, azt pedig nem akarom. Nyelek egyet és csendesen becsukom magam mögött az ajtót.

Az ágyamhoz megyek, leülök a földre, hátamat az ágyvégnek vetem, kezemet a számra szorítom. Nem akarom, hogy hallja, megint sírok. A könnyeim gyorsan peregnek végig az arcomon. Már semmit nem látok. Újra csak magam elé meredek, csendben zokogok. Nem akarom ezt. Undor, düh, szánalom és elkeseredettség érzései buknak fel bennem, akárha vér buggyanna fel a torkomban. Nem akarom ezeket érezni, mégis megtörténik. Éppen úgy, mint az álmom. Az álmom, amiben apa gyűlöl engem. Elveszettnek érzem magam. Megfordul a fejemben, hogy talán tényleg nem szeret se engem, se anyát. Pedig azt mondta. Nem vagyok benne biztos. Miért is lennék, ha ilyet művel? Nap, mint nap.

A konyhából halk csörömpölés jelzi, hogy apa visszateszi a lábost a hűtőbe. Aztán kinyitja a csapot és vizet tölt a poharába, majd megissza. Anya nem szól semmit, de tudom, mire gondol, és mit érez. Mert én is ugyanazt gondolom, és ugyanazt érzem. Még mindig zokogok. Anya helyett is. Annyira szeretem anyát. Apát is. Még akkor is, amikor ilyen. De nem akarom, hogy ilyen legyen. Újra pici akarok lenni. Akkor foglalkozott velem. Most miért nem? Nem értem…

- Ne igyál többet! – anya hangja feszült.

- Nincs semmi bajom – apa inkább morog, minthogy rendesen válaszolna. Megijeszt. Még jobban zokogok. A mellkasomat valami összehúzza. Alig kapok levegőt. A konyhapulton élesen koccan az üvegpohár. Kizökkent. Végre levegőhöz jutok. Próbálok lehiggadni, de nem megy. El vagyok keseredve. El vagyok veszve. Egyáltalán gondol arra, milyen érzés nekem ezt látni? Vagy nem is törődik velem és anyával? Elszomorít a gondolat. Újabb könnycseppek csorognak lefelé, egyre több árkot vágva az arcomon. Lassan teljesen kiborulok.

Végül kinyílik az ajtó. Csak remélem, hogy nem apa. Felpillantok. Anya az. Ahogy látom őt, még jobban sírni kezdek. Bejön, letérdel mellém, vigasztalni kezd. Átölel és ringat, mintha még pici lennék. Szeretnék megint pici lenni… Amikor még apa nem volt ilyen.

- Mi? – anya hangja éles. Apa magyaráz valamit, de se ő, se én nem értem. Aztán apa megjelenik az ajtóban. Először anyára, aztán rám néz. Megrázza egy kicsit a fejét. Nem tudom miért. Talán helyteleníti, hogy megint sírok, vagy csak így próbálja kitisztítani a fejét.

- Már megint minek sírsz? – közönyös a hangja. Nem vagyok képes ránézni. Becsapja az ajtót, inkább azért, mert nem tudja koordinálni a mozdulatait, mintsem mert dühös. Teljesen mindegy. Így is, úgy is rossz érzés fog el. Kibontom magam anya karjai közül, aki nem akar elengedni, de makacs vagyok és lerázom magamról, aztán apa után megyek.

- Miért sírok? Miattad! Mert elegem van! Az utóbbi időben csak ezt látom. Alig tudsz magadról. Unalmas! Régen foglalkoztál velem meg anyával! Most miért nem? Szána… – ekkor pedig megfordul és megüt. Erősen. Olyan erősen, hogy a földre zuhanok. Az arcomhoz kapok. Látom, ahogy kitágul a pupillája a döbbenettől. A düh elborítja az agyamat. Nem tudok gondolkodni.

- Ez aztán kurvára kellett! Most jobb?! – vetem oda, miközben felállok. Anya odarohan hozzám, de nem engedem, hogy megöleljen. Apa felém lép. Látszik rajta, hogy a feje kitisztult. De ez engem már mind nem érdekel. Apa is meg akar ölelni, de hátrébb lépek. Nem akarom, hogy hozzám érjen. Ezek után nem. Eltorzult az arcom. A számban enyhén fémes ízt érzek. Undor, düh, szánalom és elkeseredettség érzései buknak fel bennem, akárha vér buggyanna fel a torkomban.

- Ne érj hozzám! – kiáltom apa szemébe, mikor újra felém nyúl. Megint hátrálok. Berohanok a szobámba és magamra zárom az ajtót. Nem akarom látni. Nem akarok vele beszélni. Az ajtónak döntöm a hátam, lecsúszok, a földön ülve felhúzom a lábaimat, és zokogni kezdek. Hangosan. Már nem érdekel hallja-e vagy sem. Újra pici akarok lenni. El akarok futni. Messzire. Oda, ahol senki sem bánthat. Oda, ahol megint pici vagyok. Oda, ahol apa foglalkozik velem és anyával.

Csillogás Párizsban - 13. fejezet

Rosette

Miután ismét egyedül maradt az öltözőjében, diadalmas mosollyal ült le a tükrös asztala elé, belenézett, és onnan egy győztes nézett vissza rá. Ez pedig elégedettséggel töltötte el Rosette Prideux-t. Nem tudta palástolni örömét, amiért kegyetlenül földbe tiporta Sebastiant, s olyan fölényesen nyert. Szó se róla, kedvelte a férfit, azonban elvárta mindenkitől, hogy körül rajongják őt. Ahonnan jött, a középosztályból, nem kapta meg soha életében azt a figyelmet, amit valójában érdemelt volna. A szülei állandóan dolgoztak, testvére, amint lehetett eltűnt a színről, mivel apjukkal sosem volt túl jó viszonyuk. De a nővére sosem tört igazán ki a szürkeségből: megrekedt egy egyszerű irodai munkánál. Ez volt az, amire Rose képtelen lett volna, és amikor rájött, milyen hanggal áldotta meg a sors, egyből elhatározta magát. Most pedig itt volt. Franciaország ünnepelt, friss és tökéletes sztárjaként lépett fel. Megkapta azt a kitüntetett figyelmet, amire gyermek kora óta vágyott, és ennek mindennél jobban örült. Ellenben voltak olyan emberek, mint Sebastian Moreau, aki azt merte feltételezni, hogy csupán egy ostoba, szőke kislánnyal állnak szemben, viszont hatalmasat tévedtek. Ez pedig az egyik legnagyobb hiba volt, amit elkövethettek. Ugyanis fiatal kora ellenére kegyetlen és ravasz volt. Akár elmehetett volna bérgyilkosnak is. És ami igazán nagy dolog volt ebben az egészben, hogy pontosan tisztában volt vele ez a nő. Nagyon is jól tudta, milyen képességei vannak, és hogyan használhatja ki ezeket.

Mélyen beszívta a levegőt, majd lassan kifújta, kivett az egyik dobozból egy vattapamacsot, s egy kevés sminklemosó segítségével elkezdte leszedni az előző fellépésnél viselt festékréteget. Miután ez a művelet meg volt, előszedett pár dolgot, hogy újra kifesthesse magát. Korrektorral, alapozóval és púderrel kezdett, azután elővette mélytónusú, vörös rúzsát, amit külön ecsettel vitt fel, majd egy vékony, fekete tusvonallal kihúzta mindkét szemét, és hosszú pilláit súlyossá tette a szintén fekete spirállal. Ezzel pedig letette az utolsó ecsetet is, felállt az asztaltól, a spanyolfal mögé lépett, ahol már ki volt készítve egy hosszú, földet súroló, eperszínű ruha. Új volt, még egyszer sem vette fel, de nagyon is tetszett neki, az ejtett vállal, és a gyönyörű szabásával együtt. Még mindig boldog mosoly táncolt az arcán, s úgy nézett bele a teljes alakos, széles tükörbe az öltözőjében, hogy láthassa, hogyan is áll rajta a ruha. Megigazította a haját, majd belebújt a fekete magas sarkú cipőjébe és elindult kifelé, a nézőtérre, hogy elbeszélgethessen Ophélie és Dominique Moreau-val.

Mielőtt célpontjaihoz rohant volna, a márványlapos bárpulthoz lépett, kért egy pohár pezsgőt, s amíg az italra várt, tekintetével megkereste az embereit. Nem volt éppen nehéz dolga. A Moulin Rouge tulajdonosának húgával jó kapcsolatot ápolt egy ideje, és már az apjukkal is találkozott párszor, elit körű eseményeken.

Amint ellépett a pulttól megjelentek körülötte a rajongók, pár vaku is villant, de Rosette csak kedélyesen mosolygott, miközben gratuláltak neki, köszönetet mondott, majd határozottan tovább sétált. Most nem volt igazán kedve ehhez, de persze jól esett neki. Végül is, ki ne örülne neki?

- Szép estét, jól szórakoztok? – kérdezte Rose, amikor megérkezett a fal mellett elhelyezett boxhoz, ahol a keresett személyek ültek.

- Oh, Rosette! – Ophélie felpattant, végigmérte a barátnőjét, majd puszit váltottak. – Gyönyörű ez a ruha!

- Te sem panaszkodhatsz – az énekesnő sokkal visszafogottabb volt jelen pillanatban, mint a szőke lány. Visszaülve helyet engedett maga mellett, így Mademoiselle Prideux is leült. Pezsgős poharát ugyan letette az asztalra, de magát a kecses, csiszolt üveget nem engedte el az énekesnő. – Azt hittem, nem leszel itt, Dominique.

- Talán baj, hogy mégis eljöttem? – kérdezte halvány mosollyal a férfi.

- Szó sincs róla, örülök, hogy látlak.

- Egyébként nem rossz eddig. Tudod, Rose, egyenesen ragyogtál a színpadon! De ki volt az a másik lány? – folytatta a beszélgetést a legidősebb tagja a Moreau családnak.

- Köszönöm – mosolyodott el lágyan a díva, bár az arckifejezése némiképpen megváltozott, amikor szóba jött a másik énekes. – Chloé Renardinak hívják, azt gondolja, velem egy szinten van… – lehajtotta a fejét, egy aprót sóhajtott, majd mikor tekintete ismét a férfira tévedt egy laza mozdulattal kisöpörte a szeméből hullámos, szőke tincseit. – De persze, meg sem közelít – végül belekortyolt a pezsgőjébe, melynek aranyos színe tökéletes illet a Moulin Rouge hangulatához. Xavier ebben jól választott. Egy pillanatra elbizonytalanodott, hogy van-e joga beleszólni a szórakozóhely tulaja és annak nagybátyja közötti vitába, és még jobban megzavarni a már így is hullámzó vizet, azonban elhessegette ezt a gondolatot.

- Még hányszor lépsz ma fel? – szólt közbe kíváncsian Ophélie, ezzel megzavarva egy percre Rosette-et a gondolataiban.

- Öhm, egy negyed óra múlva Renardi nélkül, aztán még van egy duettünk, és még egyszer a záró szám előtt. Persze lehet, hogy ezen kívül is kelleni fogok egyszer-kétszer. De háromszor még egészen biztos – válaszolt kissé elmerengve az díva, majd élesen témát váltott. – Egyébként, már amennyiben nem indiszkrét a kérdés, valóban nem lett egyikőtök sem társtulajdonos? Mert ezt csiripelték a madarak. Bár engem eléggé meglepett.

Látta, amint Dominique arca kissé elkomorult, és hallotta, amint Ophélie mélyen, gőgösen beszívja a levegőt. Rápillantva a lányra, észrevette, hogy az milyen idegesen préselte össze ajkait.

- Sajnálom, úgy látom, beletenyereltem a dolgokba! – kezdett el mentegetőzni az énekesnő, persze mindez csak egy jól eljátszott jelenet volt az ő részéről. Ellenben a többieknek fel sem tűnt mindez.

- Nem – kezdett bele végül a férfi. – De valóban, a fiam, úgy gondolja, hogy senkinek semmi köze ehhez a vállalkozáshoz. Pedig az én pénzemből van a tőke, és persze itt van a húga, aki mindenben segít neki… azonban nem tudunk semmit tenni ellene – azt a szót, hogy „fiam” mielőtt kimondta volna, pár pillanatig rágódva vizsgálgatta magában az idős Moreau, mintha nem lenne abban biztos, hogy helyénvaló így nevezni saját gyermekét. Ezen egy röpke pillanatra még Rosette is megdöbbent.

- A bátyám egyszerűen csak seggfejként viselkedik, mert azt hiszi, hogy elvennénk tőle ezt a helyet, ha minket is meg merne tenni tulajdonossá! – jegyezte meg dühösen Ophélie, aki nem tudta annyira tárgyilagosan előadni a helyzetet, ahogyan az apja. A díva önkénytelenül is jól szórakozott a fiatal lány viselkedésén. Eddig is tudta, hogy éretlen, de még sosem látta így megnyilvánulni. Arról nem is beszélve, hogy most nagyon jól meglátszott mekkora veszteség volt a Moreau családnak a feleség és anya figura elvesztése. Ha most élne Brigitte, valószínűleg nem itt tartanának.

- Lehetséges, hogy nem előled félti, Ophélie, hanem attól, hogy valaki befolyásolhatna, például a nagybátyád vagy egy ismeretlen ember – vetette fel Rose a tényeket, mint egyszerű lehetőséget.

- Mégis ki? – a tejföl szőke lány felnevetett. – Sebastianből negyed óra is sok, vadidegeneknek pedig nem játszanám a kezére. És különben is, apával mi baja van Xavier-nek? Semmi értelme! Egyszerűen csak nagyképű, és úgy gondolja, mindent szabad neki.

- Dominique-tól talán a befolyása miatt tart. Persze ezt csak én gondolom. Nem vagyok annyira jóban Xavier-vel, hogy ilyesmiről beszélgessünk – felelte az énekesnő, tanácstalanra véve a figurát.

- Nem hiszem! – jelentette ki dacosan Ophélie. – De ne haragudjatok, meg kell néznem pár dolgot. Ha már a drága bátyám nem csinál semmit, valakinek muszáj dolgoznia is – mondta mártírkodva a lány, majd kimászva a boxból elköszönt két beszélgető partnerétől, és sietős léptekkel távozott is tőlük.

- Heves vérmérsékletű – jegyezte meg egy mosollyal Rose, miközben visszaült a férfitársaságához.

- Igen, ezt tőlem örökölte – felelte mosolyogva és bólogatva Dominique, majd felsóhajtott, s ledöntötte a kevéske whiskyt a poharából. – És minden rendben veled, Rosette?

- Minden a legjobban alakul mostanság. Egész Párizs a Moulin Rouge-ról és rólam beszél, ez pedig igen hízelgő – mosolyodott el szélesen a nő, és pár korty pezsgőt eltűntetett a poharából. – Ne haragudj, hogy felhoztam ezt a kényes témát, csak érdekelt – tette hozzá, játszva az ártatlant, és megitta maradék italát is.

- Semmiség. A lányom még nem szokott hozzá a testvére hóbortjaihoz, ennyi az egész. Bár meg kell jegyeznem, egy kicsit engem is bánt.

- Ezt megértem. De még nem gondoltatok semmilyen… – be akarta volna fejezni a kérdést a fiatal nő, azonban a szeme sarkában meglátta a sötét öltönyt viselő, tejföl szőke hajú férfiút, aki éppen feléjük közeledett. Nem merte megkockáztatni, hogy a tulaj halljon bármit is, így témát váltott. – Nézd, csak emlegetni kellett!

Dominique Moreau oldalra pillantva láthatta fiát, amint egyenesen előre lépdelve egyre közelebb ért hozzájuk, végül pedig megállt és hivatalos mosolyt villantott a boxban ülőkre.

- Rosette, apa! – biccentett Xavier. – Drága, egy pár perccel előbb kezdesz – és ezzel a színpad felé intett, majd halványan elmosolyodott, s rögtön sarkon fordult. Nem kívánt tovább társalogni Dominique-kal, vagy éppen a közelében lenni.

Rose elmosolyodott, majd felállt, megfogta a poharát és a legidősebb Moreau-ra emelte a tekintetét. Aprót sóhajtott.

- További jó szórakozást! Ha még később itt leszel, valószínűleg találkozunk.

- Neked is kellemes estét! – a férfi keserű mosolyt küldött az énekesnő felé. Mademoiselle Prideux bosszúsan fordult el és indult a színpad hátulja felé. Elcseszte! Vagyis nem ő, hanem a tulaj, de az ő munkáját. Ez pedig kifejezetten idegessé tette. Mielőtt a színpadra állt volna lehajtott egy pohár martinit, hogy az alkohol oldja a mérgét, viszont ezzel sem ért el túl sok sikert. Már előre látta, milyen veszekedésbe fog torkollani az estéje Sebastiannel, amihez nem túl sok kedve volt, de már nem tudott ellene tenni. Semmit.

Utolsó üzenet

Fázom. Remegek. Mi történik? Hol vagyok? Haza kell mennem, késő van. Anya biztos már aggódik. Vajon elérem az utolsó szentendrei HÉV-et?

Az év bulijára készültem. Harsány smink, a lényeget kiemelő blúz, rövidnadrág. Utálom a szoknyát.

Az ágyon ülök, magam elé meredek. A bulin  gondolkodom. Vajon milyen lesz?

Anya kopog az ajtómon.

 - Gyere be! - szólok neki hangosan. Benyit, és mosolyog. Én felállok, és megpördülök, hogy jól lásson. Megdicsér. Mosolygok.

 - Ugye veszel egy kardigánt? - kérdezi, és a hangja aranyosból élesre vált.

 - Persze Anya! És még hosszúnadrágot is viszek, hogy haza fele ne fázzak. - mondom, és megmutatom neki, hogy már be is csomagoltam az említett ruhadarabot magamnak.

 - Jól van. - odajön hozzám, és homlokon puszil. Átölelem. Pár percig így állunk, majd elenged, én pedig indulok.

Az az igazság, hogy egy kicsit füllentettem Anyának. Nem barátokkal megyek, hanem ismerősökkel, viszont csak így engedtek el a buliba, hogy abban a hitben élnek, miszerint olyan emberekkel megyek, akik figyelnek, és vigyáznak rám. Csak nem lesz nagy baj ebből.

A HÉV-en utazom a társasággal. Pasikról beszélgetnek. Rossz emlékem furakszik elő az agyam mélyéről. Próbálom elnyomni, de lehetetlen.

Már másfél hónapja vége... teljesen. A szívem összeszorul, az arcom pedig megrándul a belsőmet újult erővel mardosó fájdalomtól. És tudom, hogy ez nem a közeljövőben fog elmúlni...

 - Hé Saleisha! Mi a gond? - kérdezi az egyik szőke lány. Ha jól hallottam, Clairenek hívják. Minden szempár rám mered.

 - Semmi, csak egy rossz emlék. - mormogom, és próbálok mosolyogni. A lány egy gyors mosollyal elfordul tőlem, és tovább csacsog. Nem foglalkozik tovább velem senki.

Szállunk. Már csak tíz perc séta, és mindjárt ott vagyunk. Iszunk, nevetünk és megint csak iszunk. Kezdek berúgni, de belülről még mindig rág a szomorúság. Már csak öt perc. Sűrűsödik a tömeg. Ellenőrzöm a jegyem. Ott van a csuklómon. Az a szőke lány, aki szóba elegyedett velem, most megállítja a kis csoportunkat, és köré gyűlünk. A zsebéből egy zacskót vesz elő, benne fehér tablettákat pillantok meg. A csoporton ujjongás fut végig, és mindenki a lány felé nyújtja a kezét. Habozok. Tudom mik azok. Vagy... legalábbis sejtem. A szőkeség feltépi a zacskót, és egyesével ad mindenkinek egy darabot. mikor látja, hogy az én kezem nincs a többi között, kérdő tekintettel néz rám. Nemet intek a fejemmel. Megy tovább.

Megcsináltuk. Bejutottunk, és már javában partizunk. A fények villognak, a zene dübörög, és a szívem átveszi a mély ritmusát. Rohadt jó számok vannak, és nagyon jól érezzük magunkat. Sok fiúval táncolok, de egyik sem köt le. Viszont van egy kis problémám: kezdek kijózanodni. Mielőtt eltűnne a jókedvem, a pulthoz megyek, és rendelek egy vodkanarancsot.

 - Kettőt! - szól mögülem egy hang, és egy srác ül le mellém. - Szia! - szólít meg.

 - Helló! - köszönök vissza.

 - Nem akarok tolakodó lenni, és nem akarok se bunkónak, se nyomulósnak tűnni, de csodálatosan nézel ki. - mondja, és elpirul. Aranyosnak találom, és jobban megnézem magamnak. Rövid barna haja van, világos szeme és markáns álla. Kb. huszonegy lehet. Kék felsőt, és fekete farmert visel. Az ingén meglátok egy orrszarvút, és azonnal elkapom a tekintetem, nem akarok most Rá gondolni.

 - Köszönöm - mosolygok egy kicsit, de nem sikerül élethűre.

 - Mark vagyok - nyújt kezet. Elfogadom. Erős a kézfogása.

 - Saleisha.

 - Elbűvölő név. - a bókjai egy kicsit oldják bennem a szakítás miatt érzett keserűséget, de a szemem égeti az az orrszarvú. Ismét mosolyogni próbálok, amikor Claire csapódik a pultnak kettőnk között, felém fordulva.

 - Gyere nagylány, táncoljunk! - fogja meg a kezem, és húzna maga után, de én nem engedek. Megáll, megvárja míg megiszom az italomat, majd újra kézen fog, én egy bocsánatkérő mosolyt vetek Mark felé, és engedek a hívásnak. A táncparkett közepére vezetnek. A zene eszméletlen, a tömeg hatalmas, a hangulat felemelő, így alig kell egy perc, és már a toppon vagyok. Calire jól táncol, és mellette én sem maradok el, így egy kis idő múlva látványosság leszünk. A táncpartnerem megáll, és a szája elé tartja a kezét. Úgy néz ki, hogy köhög. A vállára teszem a kezem, és közel hajolok hozzá.

 - Jól vagy? - kérdezem. Ő felnéz rám, megfogja mindkét kezével a tarkómat, és lesmárol. A szemem tágra nyílik, teljesen meglepődöm. Aztán még jobban, mert a szőkeség elenged, a nyelvem alatt pedig egy tablettát találok. A lány széles mosollyal mered rám, aztán mutatja, hogy nyeljem le. Nem tudom mit csináljak. Rémülten meredek ki a fejemből, Claire pedig egyre türelmetlenebb lesz. Aztán a szemem sarkából meglátok valami világosat, ami felkelti az érdeklődésemet. Odanézek, és egy srácot látok, aki fehér Lot29 sapkát visel. A fájdalom buldózerként rombol le, én pedig az előttem álló türelmetlen nőszemélybe kapaszkodva halászom elő a tablettát a nyelvem alól, és nyelem le. Claire vigyora ennél szélesebb már nem is lehetne. Újra táncolunk. érzem, hogy hátulról hozzám simulnak. Megfordulok, és látom, hogy Mark az. Mosolyog, és táncoltat. A szer hatni kezd, én pedig hátraszólok Clairenek, aki odahajol hozzám.

 - Mi ez? - kérdezem, ő pedig csak tátog: eki. Mintha misem történt volna, visszafordulok Markhoz, aki ennek kifejezetten örül.

Úgy egy óra múlva, már teljesen a föld felett járok, semmi nem érdekel, csak táncolok a most megismert srácom karjai közt. Már smároltunk, és mindenhol végigtaperolt. Nem akartam, de nagyon jólesett az érintése. Megbízom benne, tudom, hogy ő nem "olyan".

 - Szomjas vagy? - kérdezi a nyakamat csókolgatva.

 - Igen! - felelem. A szám nagyon ki van száradva.

 - Vodkanarancs?

 - Az remek lenne! Köszönöm! - csókolom meg, és táncolok tovább. Kis idő múlva meghozza az italom, én pedig egy húzásra megiszom. Visszaadom a poharat Marknak, aki a karja közé von, és egy félelmetes vigyor jelenik meg az arcán. Mire felfogom, hogy nagy baj van, elsötétül előttem minden, és összecsuklom.

Hideg van. Fel kéne vennem a kardigánom. Jajj ne! Otthagytam. Anya mérges lesz... Hol van Anya? Hol vagyok én?

Erősödő, majd gyengülő fények szűrődnek át a szemhéjamon. Erős fájdalmaim vannak. Megpróbálom kinyitni a szemem. Csak az egyik sikerül. Fák alatt fekszem. A ruhám le van szaggatva rólam. Árokban vagyok. Próbálok megmozdulni, mire idegtépő fájdalom hasít belém, több helyen is: a nyakamnál, a hasamnál, és... ott lent. Mi történt? Hol van Anya? Fázom, és elfog a rettegés. Rosszul leszek, szédülök, majd elájulok, és újra sötét lesz a világ.

Kis idő múlva újra felébredek. Még mindig, ugyanott és ugyanúgy fekszem, de már nem zavar. Felrémlik előttem Daniel arca. Bárcsak itt lenne most velem. Biztos megdicsérne, hogy milyen csinos vagyok, leszidna, hogy így nem mehetek sehova, és betakargatna, mert fázom. Forró könnyek gyűlnek a szemembe, és sírni kezdek. Hol van Anya? Anyát akarom. Szeretem. Zokogok. Valami nyomja az oldalam. Elviselhetetlen kínok között kiküzdöm magam alól a mobilomat.

Hideg van, de már nem fázom. Félek. Anya. Felhívom. Nem, inkább küldök neki üzenetet. El akarom mondani neki, hogy nagyon hiányzik, és nagyon szeretem. A könnyeim elhomályosítják előttem a világot. Belépek az üzenetekbe, kiválasztom Anyát, és pötyögni kezdek neki, de nem tudom mit írjak. Megnézem hány óra. Elmúlt már hajnali négy is. Jajj ne! Anya haragudni fog rám. Ne Anya, ne haragudj rám, nagyon szeretlek Anya!

Hirtelen ötlettől vezérelve leírom ezt a három szót neki, és a küldésre nyomok. Nem megy el. Nincs térerő. Nem baj. Majd ha hazaérek, odabújok hozzá, és megmondom neki.

Ettől a gondolattól megnyugodva ejtem vissza a kezem a földre. A telefon kicsúszik az ujjaim közül. Mosolygok, és átadom magam az engem átható kellemes hidegnek.

Csillogás Párizsban - 12. fejezet

Leonard

Érdekes volt végighallgatni ezt a megbeszélést a Moulin Rouge tulajdonosa és a párizsi maffiafőnök között. Tulajdonképpen Leonak eszébe sem jutott, hogy bordélyházzá akarja tenni ezt a helyet, de ezzel neki semmi problémája nem volt. Jobban tartott attól, hogy esetleg dílereket akar behozni egy-egy éjszakára. Azt nem igazán támogatta volna, és gyanította, hogy Xavier sem, hiszen ismerte a férfi múltját, s ha minden igaz, akkor most tiszta volt. Az elvonón ugyan nem töltött sok időt, de annyira észhez tért, hogy ne csinálja meg még egyszer a kórházjárós történetet, ráadásul most itt volt a szórakozóhely is, amit nem adott volna ki a kezéből. Egy beszélgetés során jegyezte meg Xavier – erre pedig még most is emlékezett Laroche –, hogy a családja akár a keselyűk, s előbb adná egy vadidegennek a vagyonát, mint bárkinek, akinek köze van ehhez a famíliához. Ez akkor megdöbbentette a táncos férfit, de kénytelen volt rájönni, hogy igazat mondott neki a tulaj. A Moreau-k egytől-egyig unszimpatikusak voltak a számára, ez alól egyedüli kivételt képezett a huszonéves férfi, akivel most szemben ült. Persze ez akkor is furcsa volt számára, hiszen ő végtelenül tisztelte a szüleit, és mai napig is így van, hiába távoztak el az élők közül. Ez legfőképpen apjára volt igaz. Élő ismerőseiből leginkább csak őszinte barátsággal adózott Oliviére-nek, aki Párizs alvilágát irányítgatta, mióta apja visszavonult az élről, és a stafétát fiának adta. Annak idején a Joubert családdal kötött alku mentette meg Leonardékat, aztán a Laroche papa összebarátkozott a maffiával. Most pedig Leo és Oliviére mindenben segítik egymást. Persze nem híresztelik ezt a jó baráti viszonyukat, senkinek nem lenne előnyére.

Körülbelül egy negyed órát ücsöröghettek bent az irodában, amíg mindent megbeszélt a két vezető, majd felálltak és kezet ráztak. Ekkor felkecmergett Leo is a székből, majd Joubert után kilépett a szoba ajtaján. Xavier vele is kezet rázott és sok szerencsét kívánt a fellépéséhez, ami miatt a táncos kicsit sietős léptekkel kísérte ki Oliviére-t a nézőtérre.

- Merci, Leonard! – a maffiafőnök a kezét nyújtotta a barátja felé.

- Maradsz még? – kérdezte érdeklődve a férfi, miközben megrázta jobbot.

- Természetesen! Kíváncsi vagyok, mit tudsz – nevetett fel Oliviére, és megigazította a nyakkendőjét. Laroche szélesen elvigyorodott, majd megfordult és gyors tempóban az öltöző felé igyekezett. Sietve átvette a fellépésre előkészített lazább ruhadarabokat, így megszabadulva eddigi öltönyétől, majd egyenesen a színpad felé vette az irányt.

Priscille Depaul, a partnere már türelmetlenül várta, hogy végre megjelenjen a férfi, amikor pedig meglátta, félhangosan kérdőre is vonta, s csupán azért félhangosan, nehogy kiszűrődjön a hangja a közönséghez.

- Hol a fenében voltál? Azt hittem, nem fogsz ideérni.

- Nyugi már, Pris! Itt vagyok, nem? Különben is, Xavier-vel kellett megbeszélnem pár dolgot.

- Igen? Na, és mit? – kíváncsiskodott a lány, kertelés nélkül.

- Nem kell mindenbe beledugni az orrocskádat! – ezzel pedig ügyesen le is zárta a témát a férfi. Nem kell semminek sem kiszivárognia, amíg nem muszáj, és ezt különben sem ő dönti el, hanem a tulaj. – Gyere, mi jövünk! – megragadta a lány kezét és felhúzta a még sötét színpadra, majd beálltak a megfelelő helyre és vártak a zenére. Pár perc múlva az is megjött és elkezdték a kicsit szögletesebb mozdulatokat. Mindkettejüknek jól ment. A koreográfusnő csak addig foglalkozott velük, hogy betanítsa a mozdulatsorokat, meg ma délután megnézze, hogy megy nekik. Ezért Giselle elégedett volt velük. Persze Leonard és Priscille sem csak saját szórakozásukra csinálták tökéletesen az első perctől. Gyorsan rájöttek arra, hogy így megszabadulhatnak a kiborító nőtől. A többiek pedig irigyelték a párost, amiért nekik nem kellett elviselni a Madamot.

Az egyik emelés közben Laroche kiszúrta Oliviére-t, amint a második sorban, az egyik asztalnál ülve szivarozik, és a produkciót figyeli. Pár pillanatig tartotta a szemkontaktust, közben a partnerét letette és egy forgással zárták a táncot. Elégedett mosollyal nézett végig a férfi a közönségükön, majd egy-két meghajlás után lesétáltak a reflektorfényből. Néhányszor mély levegőt vett Leonard, miközben hátra felé sétáltak az öltözők felé. Nem is figyelt a koreográfusnőre, aki közben dicsérni kezdte a lánnyal együtt. Ő maga nagyon jól tudta, hogy életének eddigi legjobbját nyújtotta. Önbizalmát még nagyobbra növelte a vérében tomboló adrenalin és a taps. Mielőtt azonban elválltak volna a partnerével, a lányhoz fordult:

- Pris, mit szólnál, ha még éjjel gyakorolnánk nálam? Azt hiszem, van pár mozdulat, amin lehetne finomítani.

- Én a stílusodon finomítanék, Leo. Egyébként pedig, mi együtt dolgozunk, és én nem keverem a munkát a magánéletemmel – ezzel a válasszal a férfi orrára csapta a női öltöző ajtaját.

Leonard Laroch ritkán kapott nemleges választ az ilyesfajta felkéréseire. A lány veszített egy szép éjszakát. Legalábbis a férfi így gondolta. Különösebben nem rontotta el a kedvét a visszautasítás, hiszen nagyon jól tudta, hogy nem egy nő volt a nézőtéren, és biztos volt benne, hogy fog találni partnert az éjszakai edzéshez is. Így hát jókedvűen sétált be az öltözőbe, ahol a többi táncos férfi kezet rázott vele és gratulált neki. A mai este egyre jobban alakult a szórakozó helyen, és a határ a csillagos ég volt, ahova majd Leo nevét is felírják nemsokára.

Bál - 3. rész

Nem hajtottam le a garázsba, hanem csikorgó gumikkal álltam meg az épület előtt. Kipattantam a vezetőülésről, mindent úgy hagytam, ahogy volt, járó motor, felkapcsolt lámpa, csak az ajtót csaptam be idegesen. Lebaktattam a londinerek bódéjához, és a tíz centis magassarkúmmal elég nagy zajt vertem. Groger épp most akart visszamenni a védelmet nyújtó házikóba, amikor meglátott. Felvillanyozódott, amikor meglátott, de mikor rájött, hogy gyilkolni jöttem, leesett neki, hogy miért, és látszott rajta, hogy fülét farkát behúzza.

 - Groger! Ki a faszt engedtél a kocsimhoz? - üvöltöttem. Értetlenül és rettegve nézett rám. El kellett telnie pár másodpercnek, mire felfogtam, hogy magyarul teremtettem le. Mivel a srác olasz, odavetettem neki az anyanyelvén, hogy 'Baszd meg', majd szépen kulturáltan megkérdeztem tőle franciául, hogy kit és miért engedett a Hondám közelébe.

 - Annyira sajnálom Miss Verton, nem tudtam, hogy...

 - Mit nem tudtál!? - csattantam föl.

 - Ez csak kedveskedés volt... - az akcentusa elviselhetetlenné erősödött, így behunytam a szemem, elszámoltam húszig, közben mély levegőket vettem, majd kinyitottam a szemem. A londiner fiú a sírás szélén állt.

 - Oké. Nyugodj meg Groger, nincs semmi baj. Inkább koncentrálj a kiejtésedre, és mondd el nekem, ki, mikor, miért nyúlt hozzá a kocsimhoz.

A srác nyelt egy nagyot, majd egy nagy adag félelemmel a szemében és a hangjában beszélni kezdett.

 - Jött egy futár, hogy Miss Saleisha Vertonnak érkezett ajándék, de nem lehet portán hagyni, be kell rakni a kocsijába, mert ezt a feladatot kapta, jattért. Adott nekem húsz eurót, hogy segítsek neki elrendezni a kocsiban a rózsákat. Azt mondta nem nyúl semmihez, nem visz el semmit, nem tesz tönkre semmit, a felügyeletem  alatt és a segítségemmel teljesíti a csomagátadást. Gondoltam miért ne, ha ilyen gyönyörűek azok a virágok, biztos jól fog esni Miss Vertonnak. Sajnálom, én csak... kedveskedni akartam. - hajtotta le a fejét.

 - Jól van, nincs baj. Csak legközelebb ne engedj senkit a Hondámhoz, még ha gyémántokkal akarja telerakni. Oké? A cicámhoz csak én nyúlhatok. És neked van csak megengedve. Rendben?

 - Igen, Madame. - Nem mert a szemembe nézni.

 - Hagyd ezt a Madame-ot. Elég a Miss Verton. Rendben?

 - Igen, Miss Verton.

 - Helyes, És nézz rám nyugodtan. - mosolyogtam, és közelebb léptem hozzá. Rám emelte a tekintetét, és egyből vörös lett.

 - Na megyek - adtam neki puszit, és visszamentem a Hondámhoz. Beültem, hátrafordultam, és a kezembe vettem a kis fehér kártyát, majd olvasni kezdtem.

 "Drága egyetlenem! Tudom, hogy mérges leszel, amiért az autódba küldettem rózsákat. Tudom mennyire fontos neked, és tudom, hogy most legszívesebben felpofoznál, de oly régóta nem láttalak, muszáj kedveskednem neked, még ha ilyen barbár módon teszem is azt. A tisztítási számlát küldd a kártya hátoldalán található címre.

Nagyon izgulok a közelgő találkánk miatt. Már nagyon akarlak látni. Remélem te is engem. Zac"

Ahogy elolvastam a kis lapot, újra rám tört a szerelem érzése. A fejemet a fejtámlára döntöttem, és becsuktam a szememet. Nem tudtam mit kezdeni az agyammal, leállt, és csak mutogatta a képeket Róla. Bekapta a szalagot, és vagy tíz percig semmit nem engedett nekem. Se ki, se be. Végül az egyik londiner fiú ébresztett fel a kómámból. Kopogott az ablakon, és megkérdezte, jól vagyok e, és hívjon e taxit. Mondtam, hogy köszönöm nem, megvagyok, csak egy kicsit fáj a fejem. Mikor elment, levettem a cipőmet, és óvatosan hazavezettem.

Otthon elvégeztem a szokásos délutáni tevékenységeimet, majd bekapcsoltam az asztali gépemet, és elkezdtem beszélgetni a nyelvtanáraimmal. Most csak Clère és Pièrre volt fent, így kellemes vitába kezdtünk franciául a filmekről. Pár órára sikeresen elterelődött a figyelmem, majd olyan tizenegy felé, megcsörrent a telefonom.

 - Verton. - szóltam bele feszülten.

 - Szia Sasha! Holnap délután megyünk vásárolni a Paquerette-be. Jó éjszakát! - majd lerakta. Természetesen Melinda volt, az az ellentmondást nem tűrő nőszemély, akit egyre jobban megkedveltem.

 - Remek - morogtam, de valahol legbelül örültem annak, hogy Meli megtöri azt a szürkeséget, ami már valószínű belőlem áramlik szét a mindennapokba.

Bál - 2. rész

Kicsit elbambulhattam, mert Meli megfogta a vállam, és óvatosan megrázott.

 - Hé Sacha. Baj van?

 - Ni...nincs. Mert? - kérdeztem zavartan.

 - Csak mert vörös lettél. Biztos jól vagy? - tette rá a homlokomra a kezét.

 - Persze, nincs semmi bajom, csak... csak emlékek.

 - Egy 'ismerős' miatt nem szokott egy nő csak úgy elvörösödni. Rosszat tett veled?

 - Neeem, egyáltalán nem.

 - Akkor együtt voltatok.

 - Nem, soha nem volt közöttünk hivatalos kapcsolat, de mind a ketten magunkénak tekintettük a másikat.

 - Na, ilyenről még nem hallottam. - Kerekítette el a szemét, és felvette a földről a dossziéját, majd elrendezte benne a papírokat. Mikor a kezébe akadt egy hosszúkás fekete kemény lap, izgatott lett, szétnyitotta, és az orrom alá dugta.

 - Nézd, nézd, nézd! - szökdécselt. Olvasni kezdtem.

Kedves Saleisha Verton!

Az E.U.Br.H. szeretettel meghívja Önt, a 2019. 11.11-én 20 órakor tartandó Jótékonysági Báljára.

Megjelenés: alkalomhoz illő öltözetben. Belépés: meghívóval. Helyszín: 4-6 Dycken's Street, Brussels.

Üdvözlettel: Joshua Silter Vezérigazgató

 - Mi a faszom ez? - kérdeztem a legszebb magyarsággal hangomban.

 - Estély. Miért, minek hangzik? Babazsúrnak? - nézett rám Melinda, úgy mintha most szabadultam volna a sárga házból. - Jössz? - tette fel a döntő kérdést, amiért igazából jött.

 - Nem tudom... bál, tehát estélyi ruhába kéne öltözni. Nincs olyanom.

 - Az nem baj. Majd veszünk. Tudom mennyi a fizetésed, nyugodtan megengedheted magadnak. - aranyos arcot vágott, de közben bosszantott is. Nem szeretem ha rám erőltetnek valamit. Főleg akkor, ha nincs okom arra, hogy ne menjek. Utálom ezt.

 - Nem tudom, Melinda. - válaszoltam diplomatikus francia nyelven. Hidegvérrel oltott vissza németül, majd mindketten nevetésben törtünk ki. Mikor abbahagytuk, sóhajtottam, és a legkisebb porcikámat is átjárta a tömény rózsaillat. Az asztalom felé fordultam, és megugrott a szívem.

 - Mit fogsz csinálni ezekkel? - mutatott Meli a virágokra.

 - Fogalmam sincs. Szerintem... nem tudom. - vihogtam kínomban. Egyedül akartam lenni. - majd megoldom. De most ha megbocsát Miss Mouton, fel szeretnék készülni az elkövetkezendő megbeszéléseimre.

 - Persze Miss Verton. nem akarom feltartani. Elnézést a zavarásért. - mosolygott ő szelíden, és kiment az irodámból. Mind a ketten tiszteletben tartottuk azt, ha a másiknak dolga volt, és kíméletlenül elküldtük, ha láb alatt volt.

A napom nagyon jól telt, ahhoz képest, hogy be voltam zárkózva. Az új befektetőket lenyűgöztem, az egyik elhívott kávézni is. Sajnos németül kellett vele társalognom, így nem tudtam igazán érvényesülni, de nem is érdekelt. Csak Zac és a rózsák jártak a fejemben, minden apró jel ezt juttatta eszembe. A nap végén fáradtan, de elégedetten mentem le a garázsba. Groger amint meglátott, kipattant a bódéjából, odafutott hozzám, és vörösen felém nyújtotta a kulcsokat.

 - Tessék Miss Verton! - közben még jobban elvörösödött.

 - Köszönöm Groger, aranyos vagy! - majd adtam az arcára szórakozottan egy puszit. A feje cékla, majd bíbor színben pompázott. Végigsimítottam a vállán, majd megfordultam és a kocsimhoz mentem. Kinyitottam és beültem. Tömény rózsaillat csapott meg, de gondoltam, hogy az irodámban lévő virágok égették bele az illatukat az orromba. Beindítottam a babámat, majd kihajtottam a garázsból. Az első lámpáig jutottam el, mikor érdekes lett a folyamatos, nagyon erős illat. Hátranéztem az ülésekre, és ott százával pompáztak vörös és fekete rózsák egyaránt. A kártya most is ott virított a virágok tetején. Pár másodpercig nem tudtam mozdulni, aztán elöntött a méreg. Előrefordultam, láttam, hogy zöld a lámpa, de mielőtt elindulhattam volna, a mögöttem lévő bunkó paraszt éktelen dudálásba kezdett. Egyesbe raktam a Hondát, kövér gázt adtam, és már hatvanon voltam. Kettes, száz. Hármasba váltottam és százharminccal száguldottam az egyenesen. Persze a büdös paraszt már hatvannál lemaradt. Elmentem egy benzinkútig, ott megfordultam, és fél percen belül már a garázs előtt voltam.

Bál - 1. rész

Az óracsörgés után csak öt percet lustultam az ágyamban, majd teljes meglepetésemre, elsőre ki tudtam belőle kelni. Kimentem a fürdőszobába, és a csap szélére támaszkodva belenéztem a tükörbe. Beletúrtam a kócos hajamba, és kellemes meglepetésként ért, hogy jó illata van, és rendkívül puha a tapintása.  Nem is kezdődik olyan rosszul ez a nap. Szokás szerint a reggelim abból állt, hogy kinyitottam, majd becsuktam a hűtőt, belenéztem a kenyértartóba, és úgy döntöttem, hogy nem eszem semmit. Nem mintha fogyókúrázni akartam volna, hisz nem volt rá szükségem, csak reggel még az evésre sem tudtam rávenni magam. Kinyitottam a gardróbom, és kivettem az egyik legegyszerűbb kosztümömet. Fekete egyenes félhosszú szoknya, pánt nélküli hófehér blúz és persze az elmaradhatatlan fekete kiskabát. Viszont a 10 centis saroktól ma sem tudtam megválni. Amint kész lettem, fogtam egy hajtűt, és csináltam magamnak egy laza kontyot. A sminkemet, ahogy soha sem, ma se vittem túlzásba, de a bőrhibákkal könyörtelenül elbántam. Amint kész lettem, vetettem egy utolsó pillantást a tükörbe, majd felkaptam a retikülöm, halkan kinyitottam az ajtót, kiléptem rajta, majd kikerestem a kulcsomat a táskámból és bezártam. Végig tipegtem a lépcsőházban, majd az utcára kiérve a parkoló felé fordultam. A  királykék színű, ültetett Honda Civicem kulcsa már a kezemben volt, és egy gombnyomásra finom pittyegéssel jelezte, hogy készen áll elvinni engem a munkahelyemre. Beültem a volán mögé, magam mellé dobtam a retikülöm, levettem a magassarkúmat, nehogy zavarjon a vezetésben, beindítottam a motort, ami szívet melengető dorombolásba kezdett, rükvercbe tettem a cicát és óvatosan kitolattam a helyemről. A közlekedéssel nem volt semmi baj, az emberek most - érdekes módon - betartották a KRESZ szabályait ... lehet, hogy a kedvemért...?

Amint beértem a hatalmas épület mélygarázsába, a londiner már nyitotta is nekem a kocsim ajtaját.

 - Jó napot Hölgyem! Ma igazán fáradtnak látszik. Küldessek kávét az irodájába? - mosolygott rám Groger, a segítőkész tinédzser, aki ha meglátott, mindig elvörösödött. Úgy látszik, hogy most összeszedte a bátorságát, bár a hangja remegett, és az akcentusa is erősebb lett a szokottnál.

Mikor meghallottam a francia szavakat, az agyam egyből átállt annak a nyelvnek a használatára, és azonnal válaszoltam tökéletes higgadtsággal.

 - Neked is jó reggelt, Groger! - mosolyogtam vissza rá, mire jött a szokásos elvörösödés. - Nem, köszönöm. Felhagytam a kávézással már egy ideje. De említettem már, nem? - döntöttem oldalra egy picit a fejem. Látni lehetett rajta, ahogy teljesen leblokkol, majd elkezdett hebegni-habogni, ami alatt én felvettem a magassarkúm, összepakoltam a cuccomat, majd a kocsikulcsot a kezébe nyomva intettem neki, és a lift felé indultam. Éreztem a tekintetét a hátamon, majd mikor megnyomtam a hívógombot, visszafordultam, és néhány kedves mosoly után beszálltam a megérkező liftbe. Amint becsukódott az ajtó, a mosolyom lehervadt, és ahogy néztem magam a tükörben, az arcom pár évet öregedett. Fáradt voltam, nagyon fáradt. És egyedül voltam. Magányosan éltem már vagy másfél éve. Azóta dolgozom itt, Brüsszelben, az Európai Unió székhelyén, tolmácsként. Mindenki, aki fontos volt számomra, otthon élt, Magyarországon, és még elég sokat kellett várnom arra, hogy hazautazzam, és lássam őket. Tehát sok teher nehezedett rám, és teljesen egyedül feldolgozni őket nem tudtam. Voltak barátaim, de inkább nevezném őket csak ismerőseimnek, mert szinte semmit sem tudtak rólam.  Szerettem itt lenni, és szerettem a munkámat, már kiskorom óta szerelmes voltam a francia nyelvbe, de szükségem volt már az ismerős környezetre... vagy legalább valakire, aki közel áll hozzám.

A lift lelassított, majd megállt az első emeleten. Kinyílt az ajtó, én pedig az arcomra festett piciny mosollyal kopogtam oda a recepcióshoz.

 - Szia Claire! - köszöntem a tejföl szőke fiatal lánynak, aki felkapta a fejét irományából, és hatalmas mosoly terült szét vékonyka arcán.

 - Szia Saleisha! Örülök, hogy megérkeztél. Csomagod jött. - mondta, majd a fejével az irodám felé intett. Hatalmas fülbevalói csilingeltek.

 - Tényleg? - kérdeztem vissza meglepve, hisz eddig el voltam merülve a gondolataimban. Azt hittem végre megérkezett az a sok irodai cókmók amit rendeltem, de mint kiderült, kellemes meglepetésnek estem áldozatul.

 - Ahha - mondta szórakozottan Claire, de már nem rám nézett, hanem a monitorra előtte, és serényen gépelni kezdett. Én sem lehettem rest, hisz megannyi papírmunka, konferencia és tolmácsolás várt rám a mai nap. A szerda a leghúzósabb egész héten. Átdobtam a táskám a másik vállamra, és miközben megpróbáltam belőle kikeresni a megfelelő kulcsokat, azon gondolkoztam, hogy ma milyen nyelveket fogok használni. Valószínűleg az összeset, ami rendelkezésemre állt emelt szinten. Nem sok kedvem volt árfolyamokról, mezőgazdasági problémákról, és még egy csomó olyan dologról papolni, ami teljesen hidegen hagy. De nem tehettem mást, hisz ez volt a munkám, ezért kaptam a fizetésem.

Végre megtaláltam az irodámat nyitó kulcsot, beletettem a zárba, elforgattam, lenyomtam a kilincset, kitártam az ajtót, és még a küszöb előtt megtorpantam, tátott szájjal. Elakadt a légzésem, a kulcsaim pedig kiestek a kezemből. Az asztalomat beborította a  vörös és fekete rózsák hada. Megsaccolni sem tudtam volna, hogy hány szál illatozott az irodámban, csak is a "rengeteg" szó visszhangzott a fejemben. Abszurd módon meglepődtem azon, hogy pont magyarul jutott eszembe. Pár percig csak álltam a bejáratnál és bámultam. Fogalmam sem volt róla, hogy ki küldhette, mert még udvarlóm sem volt, így az egész értelmét vesztette. Csak a főnököm jöhetett szóba, ő pedig elutazott, ráadásul házas ember. Felvettem a kulcsokat a földről, majd beléptem, és becsuktam magam mögött az ajtót. Egy ideig még legeltettem a szemem a gyönyörű látványon, majd az asztal túlsó végéhez sétáltam, és leültem a székembe. Le kellett üljek, mert annyira hirtelen ért az egész, hogy elgyengültek a lábaim. Nagy töprengésem közepette megakadt a szemem egy cetlin, ami gondosan a rózsák közé volt helyezve. Megfogtam, széthajtottam, és olvasni kezdtem:

 "Drágám! Remélem örülsz e csekély ajándéknak. Nagyon sajnálom, hogy két éve megszakadt a kapcsolatunk, de végre megtaláltalak. Várom mielőbbi találkánkat! Z. "

Amint az utolsó betűre tévedt a tekintetem, a gyomrom bukfencet vetett, összeszorult, és szabadjára engedte az eddig szunyókáló pillangóit. A szívem püfölte a mellkasom, az izmaimból elszállt még a maradék erőm is. Hátra dőltem a székemben, becsuktam a szemem, és próbáltam elhinni, hogy ez igaz, és nem csak álmodom. Akarva-akaratlanul is felrémlettek bennem a szebbnél szebb emlékek, és mindegyiknél egyre magasabbra emelkedett a pulzusom. Csókok... üzenetek... randik... ölelések... Az utolsó dolog amire gondoltam, mielőtt megzavartak, az a mosolya volt és a nevetése, ami egyre jobban elhalkult, mert vissza kellett térjek a valóságba, Melinda miatt. Benyitott az irodámba, közben a kezében lévő dossziét bámulta.

 - Jó reggelt Saleisssaaazt a kurva. - Ez a gyönyörű szép magyar mondat akkor hagyta el a száját, amikor felnézett az előbb a karjaiban, most már viszont a földön heverő dossziéjából. - Ki küldte ezt neked?

 - Egy ismerősöm. Pár éve megszakadt köztünk a kapcsolat, de valahogy megtalált újra. És találkozni akar. Nézd! - nyújtottam felé a cetlit. Rápillantottam a szemem sarkából, és beleégett az agyamba az a hatalmas, idegesen a sorok végére firkantott Z betű. Elvette a kis papírkát, majd olvasni kezdte. Melinda volt az egyetlen magyar lány, akihez közel kerültem, de még őt sem mondhattam barátomnak. Voltak lány ismerőseim, mentem is velük egyszer kétszer csavarogni, de a magányosság érzése csak rágott és rágott folyamatosan belülről. Melinda egy kicsit vigasztalta a honvágyamat, mikor Magyarországról beszéltünk, és úgy érzetem, hogy ő megért engem, de vele alig tudtam találkozni, mert mindig ütközött a beosztásunk.  Ő titkárnő volt, és remekül végezte a munkáját, pedig nincs 3 éve, hogy itt dolgozott.

 - Ajjajj. Ki ez a Z? - kérdezte érdeklődve, és nem csak tettette, mert a szeme csillogott, látszott rajta, hogy érdekli a dolog. Végre valami izgalom a sok papír között.

 - A neve Zac. Még Magyarországon volt vele kapcsolatom, de mára már kiment a fejemből. - Persze hazudtam. Soha nem felejtettem el, és naponta többször is eszembe jutott. A barna bőr... sötét haj... mélykék szemek. Egyszerűen... hiányzik.

Nyomor és halál

Sokszor szólt már rám, hogy hagyjam abba, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Egy sötét poros szobában voltam, egy végletekig elhasznált ágyon ültem. Délután lehetett, nem tudtam biztosan, a narancssárgás fényből ítéltem, ami a kormos törött ablakon szűrődött be. Állt a dohos levegő. Egyedül voltam, Jason vadászott. Semmi szerepe nem volt a ma délutánnak, engem mégis izgalom fogott el, amikor a kezembe vettem a pengém. A fájdalom volt az egyetlen, ami ébren tartotta bennem a tényt: még mindig ember vagyok. És emellett persze ott volt Jason földöntúli imádata. Vámpír volt, ahogy ezen a helyen élők 99%-a. Kimentett, amikor a társai lemészárolták a családomat. Azt mondta azért, mert szemrebbenés nélkül néztem végig, ahogy a vadállatok feltépik a rokonaim nyakát, és kiontják a beleiket. Csak a szemem követte a húgom előttem földre hulló élettelen testét. Ekkor találkozott a tekintetem az övével. Azóta nem enged senkit a közelembe, és már 3 vámpírt megölt amiatt, mert kivillant rám a szemfoguk. Beteges, igen, az. De el is magyarázta miért. Gyűlöl az lenni, ami. Imádta az emberlétet, és amióta átváltozott, átkoz minden egyes vámpírt a Földön. Bennem látja önmagát, és magát az Embert. Nem engem szeret, hanem azt ami vagyok. Csak azért bánik velem úgy, ahogy, mert a szívem dobog, és a vér folyik az ereimben. Különben már megölt volna, mert az idegeire megyek, de amikor felpiszkálom az agyát, mindig a mellkasomra teszi a fejét, és hallgatja a szívem. Persze utána éhes lesz, és enni akar. Ez történt 2 órája, és azóta nem láttam. Félnem kéne, hisz vámpír tanyán élek, de pontosan tudom, hogy Jason milyen rangot tölt be, és ha valaki a ház közelébe merészkedik, az meghal. Még egyszer. Örökre.

Csak néztem a narancssárgás fényben tompán csillogó éles, pici tárgyat, és azon gondolkodtam, hogy ezért nagyon ki fogok kapni. Az alkarom felsőrészéhez emeltem, odanyomtam, majd egy hirtelen mozdulattal megvágtam magam. A fejemet hátrahajtottam, élveztem a fájdalmat, a tudatot, hogy vagyok. "Ez az egész csak egy rossz álom" - mondogattam mindig magamnak, de a fájdalom, a vérem kiserkenése és csordogálása a poros, mocskos szivacsra, mindig belém döfte a kellemetlen igazságot, hogy mi a helyzet. Nincs senkim, nem tudom hol vagyok, legalább 600 vérszomjas lény van körülöttem, és egy, az Emberért rajongó vámpír etet, és vigyáz rám.

A karomon már 3 vágás ékeskedett, mindegyikből folyt a mélybordó vérem. Szinte már fekete. Gyönyörű. Pisilnem kellett, így átmentem a szoba mosdójának nevezett csótány tenyészetébe, és miután lerugdostam az ülőkéről az undorító bogarakat, elvégeztem a dolgom. Visszamentem a helyemre, ráültem az ágyra, és folytattam az engem szórakoztató elfoglaltságomat.

Kisvártatva Jason megérkezett. Berúgta az ajtót, hallottam egy hatalmas reccsenést, majd egy tompa puffanást. Ajtó csapódott, Jason előttem termedt, aztán villámló tekintettel adott nekem egy pofont. A pengét a számba rejtettem, a fogsorom jobb felső részébe, az ajkam és a fogaim közé, így most az is el kezdett vérezni. Köptem egyet.

 - Hogy képzelted ezt, Saleisha? MI?

 - Unatkoztam. - Újabb pofon. Újabb köpés.

 - Mit képzelsz magadról? EZ EGY VÁMPÍR TANYA! 769 vérszomjas idegbeteg állat van itt. És te vágod magad? Jó, hogy nem fekszel ki tálcára és öntöd le magad vérrel. Hülye vagy te?

 - Nem. Csak fölösleges. - megint meg akart pofozni, de kiköptem a pengét a kezembe, majd a nyakamhoz tartottam. Ráordítottam.

 - TEDD MEG! ÜSS MEG! - Megállt. Nézett egy darabig, majd leeresztette a kezét. Földre szegezte a tekintetét, és ebben a pillanatban végtelenül elhagyatottnak és megtörtnek tűnt. Én nem akartam ilyen lenni. Tudtam, hogy egy idő után én is vámpír leszek. De nem akarok az lenni, ha nincs senki, akivel megoszthatnám az öröklétet. Körbenéztem.

 - Én nem akarom ezt. Sajnálom Jason.

Mire visszakérdezett, én már belevágtam a csuklóm ütőerébe a pengét. A vérem ömlött. Jason elkerekedett szemmel nézte, ahogy eláztatja a ruhám. Ráfröcsköltem, majd ráüvöltöttem.

 - ÖLJ MEG! MOST!!

Láttam rajta, hogy nem tudja mit csináljon. A vérem felpezsdítette, a tettem leblokkolta, és a hang, amit ő előbb hallott meg, megrémítette. A másodperc törtrésze alatt mérte fel a helyzetet, és azonnal cselekedett. Odaugrott hozzám, megfogta a fejem, felhúzta egy kicsit, majd kitörte a nyakam. Az utolsó kép amit láttam az volt, hogy vámpírok százai ömlenek be az ablakon, és az ajtón. Jason megölt, hogy ne szenvedjek. Szeretem.

Csillogás Párizsban - 11. fejezet

Marc

Már elmúlt több mint egy óra a nyitás és az első műsorszám óta, és a csapos elégedetten törölt el két martinis poharat. Fekete kalapja ismét a fején volt, és fél szemmel a fellépőket figyelte. Az előző táncos szám nagyon jól nézett ki, onnan ahonnan Marc Leroy figyelemmel kísérhette. Megérte annyit szenvedniük a lányoknak, mert tényleg tökéletes volt. Most pedig majd jön a duett, meg a háttértáncosok. Legalábbis így emlékezett rá a férfi, tegnap ugyanis a koreográfusnő fennhangon magyarázta a műsor-összeállítását. Mélyet sóhajtott a pultos, majd hátrament a raktárba. Felvonta a szemöldökét, amikor látta, hogy a raktáros fiú is végre befutott. Már ötkor itt kellett volna lennie, és most nyolc volt.

- Késtél, Louis! Le lesz vonva a fizetésedből – jegyezte meg kissé dühösen a nála alig pár évvel fiatalabb srácnak, majd még hozzátette: - Azt a két karton vizet vidd hátra a táncosok öltözőibe, aztán ha visszajöttél, akkor egyből gyere is előre a pultba. Kelleni fogsz!

- Ne már, Marc! Tuti eltöröm az első poharat, ami a kezembe kerül… – a Mollineux fiú próbálta lebeszélni a döntéséről a csapost, de az hajthatatlannak bizonyult. Egészen addig, míg csak a fizetését csökkentette nem is érdekelte a srácot, viszont úgy tűnt, nem akar a kinti gazdag közönség szemébe nézni. Talán, mert ő is csak valami újgazdag kölyök volt, de ez Leroy-t egy percig sem érdekelte. Az új pincérek közül nem fog beállítani senkit, mert fogalmuk sincs, mi hol van, Louis viszont tudta, hiszen ő töltötte fel a polcokat és a fiókokat, szóval ezzel nem lehetett gond.

- Jó, akkor mosogatni fogsz, de kijössz! – mondta a pultos férfi a másiknak, miközben visszafordult a márványlap mögé. Tökéletesen hidegen hagyta, hogy mit akar és mit nem a srác, ő sem feltétlenül jó kedvvel szolgálja ki ezt a sok barmot, de ebből lesz a Moulin Rouge pénze, neki pedig fizetése. Xavier pedig felhatalmazta Marcot, hogy kedve szerint tehet minden, amíg az nem érinti a teljes szórakozó helyet. Ez pedig nem érintette.

Amíg a segítsége vissza nem tért, elkészített két-háromasztalnyi rendelés, majd abban a pár percben, amíg senki sem zavarta, Ophélie-re pillantott, aki még mindig az apjával volt elfoglalva. A lányon tökéletesen állt a rövid, azúrkék ruha. Kiemelte a szemeit. Tejföl szőke, egyenes haja eltakarta a vállát, arcán nyugodt mosoly játszott. A csapos férfi szemében a leggyönyörűbb tündér volt az egész világon, és mindennél jobban szerette volna, ha az övé lehetne ez a lány, de nem merte megtenni a megfelelő lépéseket, félve a visszautasítástól. Tudta, hogy ez a kedvesség csak egy része a nő jellemének, a másik, sötétebb oldallal pedig nem akart találkozni. Az lerombolt volna mindenféle elképzelést.

Gondolataiból végül Mollineux térítette vissza a valóságba, aki az orra alatt morogva visszatért, de ezzel Marc nem is törődve mutatott az elhasznált poharakra, amik elmosásra vártak.

- Ha rendelés jön, szolgáld ki, nem várhatnak a vendégek! Mindjárt jövök – mondta a férfi, majd válaszra sem várva kilépett a pultból és elindult hátra a személyzeti mosdók felé. Körülbelül tíz múlva a kalapját megigazítva lépett ki az ajtón. Indult volna vissza, ha nem hallja meg a hangot a folyosó másik végéről, amint a vezeték nevét kiáltják. Megfordulva az egyik táncost látta, Christiene Maugert.

- Leroy! Végre valaki. Amélie rosszul van, szerintem már nem szabadna visszaengedni a színpadra. Alig tud megállni a lábán – magyarázta a fiatal nő, miközben együtt az öltözők felé indultak. Benn, Amélie Bertrand a heverőn feküdt, szemmel láthatólag elég rossz színben. Remegett, és felment a láza.

- Mégis mi történt? – kérdezte értetlenül a férfi.

Christiene egy pillanatig habozott, de végül megrázta a fejét: – Nem tudom, nem csinált semmit. Az is lehet, hogy csak szimplán elkapott valamit.

- Jó, igazából mindegy mi történt, így nem táncolhatsz, haza kell menned! – mondta sóhajtva Marc, majd felállt, mire a fekvő táncos lány elkapta a karját.

- Nem, visszamegyek… különben Moreau nem fogja kifizetni a mai napot – erősködött Amélie, de a férfi megrázta a fejét.

- Ha viszont kidőlsz több hétre, még ki is akad, a mait meg majd elintézem neked – azután a másik lányhoz fordult, aki aggódva figyelte a lebetegedett társát. – Szólok Xavier-nek, és hívok egy taxit a hátsó kijárathoz, ha itt van, majd kísérd ki, légy szíves! Ennél rosszabb már ne jöjjön ma este – halványan elmosolyodott az utolsó mondatnál, azután távozóra fogta az öltözőből, és egyenesen visszaindult a pultba meglehetősen gyors léptekkel. Azt is tudta, hogy most rögtön még nem szólhat a tulajdonosnak, mert az még tárgyal valami öltönyös pasassal, aki támogatni akarja a szórakozóhelyet. Erre is kíváncsi volt, mert ahogy meglátta az ismeretlen férfit, tudta, hogy ez nem lesz olyan egyszerű és nem is annyira önzetlen, mint amilyennek tűnik. De mindegy, ez nem az ő dolga volt. A rosszul lett táncos viszont már igen.

Amint visszaért a márványlapos pulthoz, látta, hogy Louis egész jól végzi a dolgát, így csak elsétált mellette és a raktárban lévő telefonhoz lépett. A taxik, sofőrszolgálatok, közeli hotelek és szállok számai ki voltak írva előre egy lapra a készülék mellé. Mindenki tudta, hogy ezek a legszükségesebbek a vendégek szempontjából. Marc tárcsázta az első bérautó számát, majd kérte, hogy amilyen gyorsan csak lehet, érjenek a Moulin Rouge-hoz. Pár perc múlva vissza is szóltak, miszerint tíz perc múlva ott lesz a kocsi. Ezután a csapos megkérte a raktáros fiút, hogy szaladjon hátra, és mondja meg a két táncosnak a taxival kapcsolatos információt, utána pedig jöjjön vissza. Ez alatt Leroy-nak még a vendégek kiszolgálását is intéznie kellett. Ekkor döntötte el azt is, hogy záráskor megbeszéli Xavier-val, hogy vegyenek fel még egy pultost, megoldva ezzel Mollineux és az ő problémáit is. Nem valószínű, hogy kifogása lesz ellene a tulajnak.

Ismét ketten voltak a pultban, amikor két fiatalabb nő lépett oda a márványlaphoz.

- Helló, két whisky-kólát kérünk! – szólalt meg az egyik, mosolyogva a kalapos férfira. Az bólintott, majd elkészítette a két italt, végül a vendégek elé tette a poharakat.

- És hogy tetszik a műsor? – kérdezte végül Marc. A visszajelzések természetesen fontosak, az első pillanattól kezdve.

- Nem rossz, de ugye lesznek pasik is? – kérdezett vissza nevetve a sötétebb hajú. – Mint például te.

- Lesznek – felelte, egy széles félmosoly kíséretében a csapos. Látta a két nőn, hogy már ihattak korábban is, és csak benézni jöttek a megnyitóra, éppen ezért a keringőre való felhívásra inkább nem is válaszolt. Amúgy sem az a nőfaló típus volt. Egész életében a tisztességes kapcsolatokat tartotta eddig is szem előtt, és ez nem valószínű, hogy megváltozna. Miután a két nő is észrevette, hogy nem kapható semmi számukra szórakoztatóra Leroy, megköszönték az italt, fizettek és távoztak a bárszékekről. Látta Louis arcán az értetlen, lenéző kifejezést, amiért nem ment bele a játékba, de nem is törődött vele. Jobb, dolga is akadt ennél.

Amint az újabb műsorszám elkezdődött Marc elindult Ophélie Moreau és annak apja felé, hogy tájékoztassa a történtekről, és elsimítsa a fizetéssel kapcsolatos dolgokat. A szőke lány tekintete csak akkor fordult Marcra, amikor már csak pár lépésre volt a férfinak az asztaltól.

- Marc, kérhetnék még egy martinit, apámnak pedig még egy whiskyt jéggel? – szólalt meg a szórakozóhely tulajdonosának húga egy halvány mosoly kíséretében.

- Persze, de beszélnünk kéne – felelte a kalapot viselő pultos.

- Valami gond van?

- Tulajdonképpen semmiség, csak az egyik táncos lány rosszul lett, hívtam neki taxit, és haza ment. Viszont mindenképpen fel akart még lépni, mert félt, hogy nem kapja meg a ma esti fizetését – magyarázta a szőke nőnek Leroy.

- Hát jól gondolta! Ha nem is lépett fel, akkor ne számoljon egy vassal se.

- De már fellépett, az előző számban.

- Akkor az óra bérét kifizetjük, ez ilyen egyszerű.

- Nem érted, Ophélie! Van itt olyan, aki azért melózik, hogy túléljen pár napot. Ez a lány is ilyen, nem úgy, mint te – csattant fel Marc. Bosszantotta ez a nemtörődömség, főleg mert tudta, ha nem lenne itt Dominique Moreau, akkor nem is így viselkedne a lány.

- Egy alkalmazott nem beszélhet így a felettesével – szúrta közbe a negyven felett járó férfi, amire egy percig senki nem is felelt, végül azonban Marc megelégelte.

- Tudja, uram, a lánya nem a felettesem, a Moulin Rouge tulajdonosa Xavier, maguk – egy pillantást vetett Ophélie-ra, majd tekintete visszatért az idős Moreau-ra – csak befektetők – egy pillanatnyi csend következett, aztán a csapos sarkon fordult, és a válla felett még hozzátette, hogy az italokat rögtön hozzák. Dühös volt a két kékvérűre és saját magára is, de azzal nyugtatta magát, hogy kiállt saját és Amélie Bertrand igazáért. Minek is kellett szólnia Ophélie-nak erről? Egyszerűbb lett volna megvárni Xavier-t, ő biztos megértette volna, hiszen azt a táncost is ő hívta meg, pontosan tudja, hogy a lány honnan jött ide. Persze a húga túl gőgös ahhoz, hogy egy kis együttérzést mutasson ki, amikor az apjuk is itt van. Nevetséges. Mély levegőt vett és visszatért a pultba, elkészítette a martinit és a whiskyt, majd az egyik pincérnővel kiküldte a rendelést. Marc számára érthetetlen volt ez a fajta viselkedés. Persze mit is várhatunk Észak-Franciaország leggazdagabb családjától?

Csillogás Párizsban - 10. fejezet

Xavier

Az irodájában ülve lapozgatta a ma este forgatókönyvét, miközben várta az egyik táncosát. Kereste, hogy mi az, amit esetleg még meg kell változtatni, átcserélni. Nem feltétlenül akart belenyúlni, főleg, hogy nem látta egyben az egészet, csak a húga, de azért van elképzelése mégis milyen lehet. Elővett egy szál, jó minőségű cigarettát az asztalon lévő fémdobozkából, majd meggyújtotta. Jelenleg nem volt a poharában whisky, de ez nem különösebben zavarta. A műsorfüzetét becsukta, és az asztalának szélére dobta. Ekkor kopogás nélkül kinyílt az ajtó, és belépett rajta a szőke, fiatal nő, akit annyira várt már a Moulin Rouge tulajdonosa. Priscille Depaul becsukta maga mögött az ajtót, majd egyenesen a tejföl szőke férfi felé vette az irányt, áthajolt az íróasztalon, rátámaszkodott, s elvette a cigarettát Xavier ujjai közül. Lassan fújta ki a tömény füstöt, majd egy mosoly kíséretében pillantott a vele szemben ülőre.

- Mondd gyorsan, édes, nem nagyon érek rá ma este, tudod, fellépésem lesz! – kacér, szemtelen mosollyal az arcán emelkedett el az asztalról a lány, majd megkerülte azt, és felszökkent a falapra. Keresztbe fonta lábait és még egy slukkot szívott a dohányból, majd lepöccintette a hamut és a szögletes üvegtálra helyezte a mérgező szálat. A helyiségben hűvös volt, de kellemes, a sötét bútorok pedig tökéletesen illetek a Moreau fiú stílusához.

- Kár – mondta a férfi miközben felállt a székről, s egy percet sem habozva megcsókolta Priscille-t. Már nem számolta, hány nővel volt az elmúlt pár év alatt, azonban ez a lány valahogy más volt Xavier számára, persze ezt hangosan nem mondta volna ki. Az nem állt volna jól a rosszfiús énjéhez, és ezt a képet nem akarta csak úgy lerombolni. Vad és szenvedélyes csók volt, a lány nem tiltakozott, sőt válaszolt az érintésekre. A férfi keze végigsimított a kecses lábakon, majd végül a fiatal nő fenekére siklott és ott meg is állapodott. Hosszú percekig csókolóztak, semmi sem zavarta őket, valószínűleg mindkét fél akarta a másikat, persze tudták, hogy még hosszú előjáték vár rájuk.

Ekkor azonban kinyílt az ajtó, és a koreográfusnő lépett be rajta, idegesen és hangosan magyarázva, azonban amikor meglátta a párost elhallgatott.

- Mit akar, Giselle? – kérdezte hűvösen Xavier, aki némiképpen dühös volt az idősebb nőre, hogy megzavarta a táncos lánnyal való perceit. A vöröses hajú táncoktató csak megrázta a fejét és kifordult a ajtóból, látszott a arcán a mély döbbenet. Nem akarta elhinni, hogy a munkaadója ilyen ember, bár igazából mit is várunk a szórakozóhely tulajától? Fiatal, jóképű és gazdag. Az lenne a baj, ha nem így viselkedne. Moreau visszafordult Priscille-hez, aki időközben már lekecmergett az asztalról.

- Mennem kell, a rajongók már várnak! – mondta kissé primadonnásra véve a figurát a lány, majd megfordult, a szőke fürtök hozzáértek Xavier arcához, a nő finom illata pedig nagy dózisban jutott el hozzá. Egy perccel később már el is tűnt a folyosón. A férfi halványan elmosolyodott, és visszaült a székébe. Meg akarta szerezni ezt a lányt, bármi áron. Nem úgy, mint ahogyan az eddigi egyéjszakás kalandjai, azok nem jelentettek semmit. Ebből viszont, sokkal többet akart kihozni. Persze nem kapcsolatot, az nem az ő műfaja, de szórakozni akart, és Priscille tökéletes szórakozást nyújtott számára.

Gondolataiból ajtaján való kopogtatás zökkentette ki, majd benyitott Leonard. A szőke férfiú intett, hogy jöhetnek, s a táncos srác mögött belépett egy sötét hajú, fekete öltönyös férfi. Xavier első megérzése az volt, hogy belenyúlt valamiféle maffiaügybe, de nem szólt semmit. Egyelőre.

- Xavier, ő Oliviére Joubert, egy jó barátom, és üzletelni szeretne veled – mutatta be Laroch a Moulin Rouge tulajdonosának az ismeretlen férfit. A Moreau örökös különösebben nem mutatott ki semmiféle érzelmet, miközben kezet rázott Joubert-rel, majd az asztala másik oldalán lévő székekre mutatva helyet foglalt sajátjában.

- Nos, igen, ahogyan Leonard mondta, lenne egy üzleti ajánlatom Önnek, Monsieur Moreau! Először is tudnia kell, hogy Párizs bűnügyi szervezeteit én vezetem, és ha elfogadja az általam felkínált lehetőséget, teljes biztonságot ígérhetek a szórakozó helynek, az alkalmazottaknak, és természetesen Önnek is – a maffiavezér egyből a közepébe vágott a dolognak. Az asztal másik oldalán, a szőke hajú férfi rájött arra, hogy ez a pasas nem fog díszköröket járni vele, egyenes választ vár az egyenes beszédre. Persze kérdés, miféle ajánlattal jön elő, addig sem igent, sem nemet nem kívánt mondani a tulaj.

- És mégis miféle ajánlat lenne ez? – kérdezte végül Xavier, némi érdeklődéssel a hangjában. Valóban kíváncsi volt, mit is akar tőle a város alvilágának feje, és persze, azt is tudni akarta, hogy miért éppen a Moulin Rouge és ő.

- Mit szólna, ha azt mondanám: tudok ajánlani olyan felszolgálókat, akiknek nem kell fizetnie egy vasat sem?!

- Ezt hogy kívánja megoldani?

- A pincérnőknek csupán, hátsó szobák kellenének. Három vagy négy. Ott megkeresnék a fizetésüket.

- Szóval futtatni akarja őket – mondta hangosan gondolkodva Xavier. Leonardra pillantott, akit szemmel láthatólag meglepett az ajánlat, amivel a barátja előállt. Úgy tűnt, egyáltalán nem ilyesmire számított. Valószínűleg kábítószer kereskedelem juthatott eszébe, amikor először hallott erről. Tulajdonképpen a szőke férfinak is ez volt az első ötlete, azonban ennek sokkal jobban örült, mint a drogoknak.

- Természetesen az egész üzletből 10%-ban részesülne a Moulin Rouge vezetősége is, így korrekt – tette még hozzá Oliviére, türelmesen várva a reakciókat.

- 15% tisztán és megegyeztük! Tisztességesnek találom Önt, Monsieur Joubert, akármivel is foglalkozzon. Ha kényelmesebb úgy, a szerződéshez sem ragaszkodom – alkudozott Xavier, még alkalmazkodva is a maffiafőnökhöz.

- Legyen. 15%, papírok nélkül! – halványan elmosolyodott a sötét hajú férfi, majd kezet nyújtott az üzletpartnerének.

- Nos, akkor beszéljünk a részletekről!

Ezzel a kézfogással és Xavier Moreau utolsó mondatával pedig eldőlt, hogy a szórakozó hely milyen bűnös, kéjes üzelmeknek lesz tökéletes színfala. Nem véletlenül jött éppen ide Oliviére, és nem véletlenül alakultak így a dolgok, hiszen véletlenek nincsenek!

Csillogás Párizsban - 9. fejezet

Amélie

Miután Xavier Moreau köszöntötte a közönséget, és felkonferálta a táncos csapatot, elindultak fel a színpadra. A legtöbbjük szeme előtt az lebegett, hogy ha most, vagy az elkövetkezendő előadások egyikénél, itt lesz egy menedzser, aki majd lecsap rájuk, akkor bekerülhetnek egy filmbe vagy valamelyik nagyobb társulatba. Valószínűleg Amélie volt az egyetlen, aki kizárólagosan itt akart dolgozni, és csak a fizetését kívánta zsebre vágni. Semmi másra nem volt szüksége, csupán a pénzre, hiszen akkor meg tudta magának venni az anyagot, a kaját, meg fizetni a számlákat, ha pedig a kokainra nem kellett költenie, akkor meg a tartozásait törleszthette. Nem éppen így akart élni, de jobb volt, mintha nem lett volna az a porfészek lakása se. Addig pedig, míg van munkája, nagy baj nem lehetett.

A színpadon a lányok magassarkú cipői tompán kopogtak, miközben a sötétben mindenki elhelyezkedett, aztán egy reflektor fénye végigszaladt mindenkin, s elindult a zene. Az ütemre egyszerre kezdtek el csettintgetni, és amint lement a kétszer nyolc ütem a felgyorsuló tempóra mindannyian szembefordultak a közönséggel és elkezdték végre a hónapok óta gyakorolt koreográfiát. A szőke lány egy fél pillanatra látta, amint a Madame kitartóan figyeli őket, mikor hibázzák el. Elege volt már ebből a nőből, aki állandóan úgy tett, mintha ő maga tökéletes lenne, pedig közel sem volt az. Aztán, ahogy Amélie a betanult mozdulatok egymás után elvégezte kezdett belemelegedni és már nem érdekelte, hogy ki figyeli a függöny mögül vagy éppen a közönséget érdekli-e, amit csinál, esetleg csak beszélgetnek, miközben ő kifulladásig táncol. Egyszerűen átvette a zene lüktetését, érezte, ahogyan az adrenalin szintje az egekig szökken, s mosollyal az arcán kezdett bele az igazi táncba. Nem zavarta, hogy egy-egy tizedmásodpercben elcsúszott, hogy nem pontosan arra a két négyzetméterre állt be, amit kijelöltek neki. Csak élvezte és úgy csinálta, ahogy a lelkéből jött. Imádta ezt, és boldog volt, amiért most itt táncolhat, a Moulin Rouge színpadán. Fizikailag érzékelte, hogy Christiene Mauger az első sorban mozdul a ritmusra, de mit sem törődött azzal az akadémián végzett csitrivel, kizárólag saját magára koncentrált, arra, ahogyan a saját testében dübörgött a zene.

Olyan három perc telhetett el, amikor kezdett véget érni a zene, és a táncosok az utolsó nyolcadba kezdtek bele. Aztán egy cintányér szólalt meg a hangfalakból, mire a színpadon lévő csapat beállt a záró pózba. Amélie bal lába a magasba lendült és a mellette spárgázó lány felfelé kinyújtott karjára támaszkodott meg. Persze nem csak ő, a Madame a végét úgy csinálta meg ennek a koreográfiának, hogy mindenki a mellette elhelyezkedő társába kapaszkodjon. Nem tudni mitől fél, hogy majd valaki nem tudja megtartani az egyensúlyát, vagy csak elbénázza. Valószínűleg mindkettő volt egyszerre.  Egy pillanatra elsötétült a színpad, majd újra a kerek reflektor fénye szaladt végig mindenkin, miközben a közönség őrjöngve tapsolt. Imádták őket. Amint végleg kialudt a világítás és a függöny is legördült elindultak lefelé a színpadról a lányok. Nem törődve Giselle rosszalló pillantásaival elindultak egyenesen az öltözőbe, azonban Amélie-nek – lévén, hogy utolsóként jött le – nem volt szerencséje.

- Most komolyan, annyit gyakoroltam veled, és még így is elcseszted?! Szólni fogok Monsieur Moreau-nak, hogy az egész munka kárba vész, mert egy ilyen ostoba tönkreteszi az egészet! - a Madame pedig csak mondta és mondta, nem kívánta befejezni. Szinte már azt hihette az ember, hogy egy végtelen szalag, melyet egyszer bekapcsoltak, és nem is lehet leállítani soha többé.

- Jól van! - felelte némiképpen dühösen a szőke lány, ezzel végre egy pillanatra a koreográfusnőbe fojtva a szót, s elviharzott. Az öltözőben átsiklott a többiek között, felkapta a táskáját, majd a mosdóba rohant, ahol szerencséjére nem volt senki, így nyugodtan oszthatta fel magának a fehér port. Az egyetlen tízeurós bankjegyének segítségével felszippantott egy csíkot, visszapakolta a kokaint a táskájába, a tízest a tárcájába, majd visszavonult kicsit lenyugodva az öltözőbe, hogy kiigazítsa a sminkjét. Addigra a többiek már mind ünnepelték a közös sikert, és az egyikük Amélie kezébe nyomott egy pohár pezsgőt, majd összekoccintotta őket, és azzal tovább állt. A táncos lány belenézett egy percre a vele szemben lévő tükörbe, majd lenyelve dühét ledöntötte a kecses üvegpohár teljes tartalmát. Amikor látta, hogy az egyikük újra töltögetni kezdi az italt, hátranyújtotta a kezét, tartva a poharát egy újabb adag pezsgőért.

Dühös volt Giselle-re, amiért képes volt elrontani a kedvét, ami végre megjött, hogy táncolhatott a reflektorfények kereszttüzében, hogy neki is tapsoltak. Szabadnak érezte egy rövidke ideig a lelkét és a testét is, nem kellett azzal foglalkoznia milyen sorsra jutott a közelmúltba. Nem gondolt a kokainra, a költségekre, a bűntudatra. Semmire. És ez a nő pedig bármilyen kérdés és bevezető nélkül elvette tőle a lehetőségét a reményhez. Idegesen és kedvetlenül festette ajkait sötét bordóra, közben pedig azon gondolkodott mit csináljon, hogy ne kössön bele újra az az ostoba nő, de semmi ötlete sem támadt. Fel akart állni azonban megszédült, és meg kellett támaszkodni, hogy nehogy elessen. Nem érezte valami fényesen magát, bár nem igazán tudta volna megmondani miért is.

Nagyjából egy fél óra telhetett el, amíg csak ücsörgött a tükör előtt, ugyanis émelyegni kezdett, ami úgy tűnt, nem is nagyon akar elmúlni. Végül, amikor a többség kivonult az öltözőből, Amélie ismét a táskájáért nyúlt, és elindult a legközelebbi mosdóba. Kintről beszűrődött az újabb táncos fellépés zaja. A szőke lány ismételten kiporciózott magának egy csíkot a kokainból, és kénytelen volt szembesülni azzal a ténnyel, hogy a holnapi napra is alig lesz elegendő számára a por. Mindegy, ha megkapja a fizetését, akkor napokon belül hozzájuthat az újabb adaghoz, azzal meg majd takarékoskodik. Persze ezzel most is csak áltatta magát, eddig még sosem sikerült hosszabb ideig kitartania annak pár grammnyi lazításnak. A tízest ismét előszedte, és összetekerte, majd felszívta az alig pár centi hosszú csíkot. Ekkor hallotta meg, hogy valaki benyit a mosdóba, és gyorsan bedobálta a táskájába a cuccait, azután elindult kifelé.

- Áh, Amélie! Jól vagy? Hallottam, hogy a Madame neked esett, amikor jöttünk le a színpadról… - egy vörösesbarna hajú, fiatal nővel találta szembe magát a szőke, és egy pillanatra meg is lepődött rajta, mivel eddig Christiene-nel sosem beszéltek. Valójában a Bertrand lány, irigy is volt a tökéletes, iskolázott, kékvérű lányra, akivel most, majdnem összeütköztek.

- Öhm, igen, semmi gond - vont vállat egyszerűen Amélie, majd letette a táskáját a kézmosó széles peremére, azonban ismételten megszédült, és előjött az émelygése, ezt pedig észrevette a másik táncos is.

- Biztos minden rendben?

- Persze, csak kicsit megerőltettem magam, az elmúlt napokban. Megyek, leülök, és összeszedem magam - egy gyenge mosolyt erőltetett az arcára Amélie, és elindult vissza az öltözőbe, azonban lelökte a táskáját, amelynek tartalma a zuhanás után szétszóródott a csempézett padlón. - Oh, basszus!

- Várj, segítek! - Christiene le is hajolt, majd elkezdte a szőke lány holmiját összeszedegetni. Azonban nem volt éppen szerencsés, ugyanis a kokainos zacskócska éppen a vörös hajú kezébe akadt és megdöbbentem látta Mauger, hogy valóban kábítószert tart a kezében. Amélie kikapta a finom ujjak közül az apró zacskót, majd bedobta a táskájába.

- Kérlek, ne szólj senkinek! Kérlek! - a huszonéves lány szinte könyörgött, de pár perccel később már ki is viharzott a mosdóból. Nem akarta, hogy ezt akárki is megtudja, főleg nem egy olyan ember, akiről fogalma sem volt, megbízható-e vagy sem. Félelem töltötte el a szívét és érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. Nem veszthette el ezt az állást, nem engedhetett meg ilyesmit magának, de nem tudott már semmit sem tenni. Kénytelen volt reménykedni abban, hogy a táncos társa lesz annyira rendes, hogy nem fogja elárulni senkinek a kicsike titkát, és itt maradhat. Gyerekkorában az édesanyja azt tanította neki, ne bízzon meg idegenekben, de vajon ez most is érvényes, hogy már felnőtt?

Csillogás Párizsban - 8. fejezet

Sebastian

A cél egyértelmű volt: megszerezni Xavier-től a Moulin Rouge-t. Ez volt, ami most kizárólagosan foglalkoztatta Sebastian Moreau-t, hiszen a hatalomvágya egy pillanatra sem múlt el. Az pedig, hogy jelenleg találkozgatott Rosette-tel, csupán tény volt számára, semmi más. Jól érezték magukat együtt és a nő tökéletes segítséget nyújthatott abban, hogy aláássa az unokaöccse terveit. Ebben a pillanatban csupán erre kellett neki a díva, s bár fogalma sem volt arról, hogy mennyit érzékel ebből a szórakozóhely csillaga, csak folytatta a szédítését, amivel maga mellett tarthatta, addig, amíg szükséges volt. Aztán majd elválik mi lesz.

Egy darabig a bárnál ücsörgött, jéghideg vodkát iszogatva, és hallgatta a Prideux-Renardi duó nyitószámát, azonban mielőtt még annak vége lett volna, felállt, és elindult hátra, a színpad mögé, az öltözőkhöz. Látta a bátyját és az unokahúgát az egyik szélső boxban, de nem különösebben foglalkozott velük, s mivel az apa-lánya páros sem vette észre Sebastiant, így nem is zavartatta magát. Sosem volt igazán jó kapcsolata a testvérével, aminek a köztük lévő nagy korkülönbség volt az oka. Több mint tíz év elég volt ahhoz, hogy sose értsék meg egymást. Az unokahúga meg… egy igazi hisztis kis liba lett az anyja halála után. Ezt pedig rosszabbnak tartotta, mint Xavier szétcsúszását. Nem mintha azzal a kölyökkel jobb lenne a kapcsolata, főleg mióta a Moulin Rouge-t akarja megszerezni magának, de bízott abban, hogy Dominique-ot és Ophélie-t majd maga mellé tudja állítani. Akkor gyorsabban is megkaparinthatná, amit akar. Tulajdonképpen most is azért akarja meglepni Rosie-t, hogy elmondhassa neki, mit vár el tőle. Csupán olyan köntösbe kell öltöztetnie ezt az egészet, hogy úgy tűnjön, minden a nőről szól. Ehhez pedig a Moreau nagybácsi nagyon is jól értett.

Nem kellett különösebben sokat várnia, hogy az énekesnő visszatérjen az öltözőjébe, s egyből a spanyolfal mögé lépjen, átöltözni a következő számhoz. Ugyan a férfinak fogalma sem volt, hogy milyen műsort találtak ki a megnyitó estéjére, nem volt tőle elragadtatva. Az egész hely borzalmas volt az ő szemében. A színek, az elrendezés, a formák, a színpad. Ha már az övé lesz a hely, egy újranyitóval fogja megkezdeni a sikert, átalakítva mindent, hogy tökéletes legyen. Ettől a gondolattól mosolyra húzódtak ajkai, közben pedig már a paraván felé lépdelt, hogy meglephesse a dívát.

- Franz, te vagy az? Mondd meg a fotósoknak, hogy csak a következő szám után fényképezzenek. Akkor már nem lesz egy felesleges liba mellettem - Rosette hangja betöltötte egy percre a szobát, de választ nem kapott. Éppen ki akart volna nézni a rizspapír mögül, amikor Sebastian elkapta és a falhoz szorította. A nő egy pillanatra meglepődött és elakadt a lélegzete.

- Majd megmondom Franz-nak, hogy szóljon a fotósoknak - mondta hamiskás, sármos fél mosollyal a férfi, miközben egy, hét szál vörös rózsából álló csokrot adott át a szőke, huszonegy évesnek.

- Azt hittem, csak este találkozunk - jegyezte meg Rose, miközben eltolta magától a sötétbarna hajú fiatalembert.

- Gondoltam, tetszene, ha meglepnélek - felelte továbbra is mosolyogva, miközben a nő után lépett, és visszahúzva magához megcsókolta. Azonban nem sokáig tarthatott ez a pillanat, mert a Prideux lány ismét eltolta magától, a virágot pedig vízbe tette.

- És?

- Téged nem lehet becsapni, Rosie! – nevetett fel röviden Sebastian. – Nem mellesleg azért is jöttem, hogy megkérjelek egy apróságra – folytatta, majd végigmérte az énekesnőt, aki csupán fehérneműben állt előtte, jó pár perce. Hihetetlenül vonzónak találta.

- Mégis mire?

- Beszélned kéne a bátyámmal, Dominique-kal. Őt kéne valahogy, szép lassan megfűznöd, hogy a kicsi fiacskája nem éppen a legalkalmasabb egy ilyen üzlet vezetőjének. És jobban járna, ha esetleg rám bízná a dolgokat, lebeszélve Xavier-t. Ajánl neki annyi pénz, amennyit akar! Nem érdekel. Csak az én nevemen legyenek ennek a kócerájnak a papírjai.

- Úgy tudtam, éppen a pénzért csinálod ezt az egészet. De ha az nem számít, akkor nincs értelme, nem igaz? Akkor minek vagyok én? Tudod, Sebastian, egyszerűbb, ha a munkadóm nem feltételezi rólam, hogy átverném a palánkon, és lásd be, túl jól hangzik a nevemmel ez a kóceráj – hiába, Rosette tudta, hogyan győzze le az embereket, s most is könnyen a férfi fölé kerekedett. Lassan sétált végig a férfiú körül, végül mutató ujját végighúzta annak mellkasán. Szemtelen volt, rátarti és szarkasztikus, ráadásul tökéletesen élt minden fegyverével. Egy pillanatra nem is tudott reagálni rá értelmesen a Moreau család tagja, majd végül összeszedte magát, de addigra már mindketten tisztában voltak azzal, ki nyerte meg ezt a csatát.

- Rád mindig szükségem lesz, Rosie!

- Igazán? Ennek nagyon örülök – a nő csak mosolygott rá, látszott, hogy kiélvezi diadalának ízét. – Nos, majd beszélek Dominique-kal, de most menj! Öltöznöm kell! Arról nem is beszélve, hogy bárki megjelenhet az ajtómban.

- Persze, végül is ünnepelt sztár vagy! – jegyezte meg Sebastian, majd egy csókot lehelt Rose ajkaira, aztán az ajtó felé indult. Forrt benne a düh, amiért ennyire könnyen hagyta, hogy felülkerekedjen rajta egy nő, de egész jól palástolta. – Akkor este… au revoir, Rosie! – ezzel távozott az öltözőből, bár még látta, ahogyan a szőke démon int neki egy győzedelmes mosoly kíséretében.

Nem állt meg egy pillanatra sem, gyakorlatilag kiviharzott a Moulin Rouge-ból. Már nem érdekelte, hogy valaki látja-e vagy sem. Az sem foglalkoztatta, egy egészen rövid ideig, mi lesz a szórakozóhely sorsa, mert most először bedőlt a szőke csitri álcájának, azonban kénytelen volt rájönni, hogy ez sokkal keményebb játszma lesz, mint hitte volna. Erre az estére már csak egy dolga maradt: kideríteni, mennyire veszélyes is ez a nő.