Az óracsörgés után csak öt percet lustultam az ágyamban, majd teljes meglepetésemre, elsőre ki tudtam belőle kelni. Kimentem a fürdőszobába, és a csap szélére támaszkodva belenéztem a tükörbe. Beletúrtam a kócos hajamba, és kellemes meglepetésként ért, hogy jó illata van, és rendkívül puha a tapintása. Nem is kezdődik olyan rosszul ez a nap. Szokás szerint a reggelim abból állt, hogy kinyitottam, majd becsuktam a hűtőt, belenéztem a kenyértartóba, és úgy döntöttem, hogy nem eszem semmit. Nem mintha fogyókúrázni akartam volna, hisz nem volt rá szükségem, csak reggel még az evésre sem tudtam rávenni magam. Kinyitottam a gardróbom, és kivettem az egyik legegyszerűbb kosztümömet. Fekete egyenes félhosszú szoknya, pánt nélküli hófehér blúz és persze az elmaradhatatlan fekete kiskabát. Viszont a 10 centis saroktól ma sem tudtam megválni. Amint kész lettem, fogtam egy hajtűt, és csináltam magamnak egy laza kontyot. A sminkemet, ahogy soha sem, ma se vittem túlzásba, de a bőrhibákkal könyörtelenül elbántam. Amint kész lettem, vetettem egy utolsó pillantást a tükörbe, majd felkaptam a retikülöm, halkan kinyitottam az ajtót, kiléptem rajta, majd kikerestem a kulcsomat a táskámból és bezártam. Végig tipegtem a lépcsőházban, majd az utcára kiérve a parkoló felé fordultam. A királykék színű, ültetett Honda Civicem kulcsa már a kezemben volt, és egy gombnyomásra finom pittyegéssel jelezte, hogy készen áll elvinni engem a munkahelyemre. Beültem a volán mögé, magam mellé dobtam a retikülöm, levettem a magassarkúmat, nehogy zavarjon a vezetésben, beindítottam a motort, ami szívet melengető dorombolásba kezdett, rükvercbe tettem a cicát és óvatosan kitolattam a helyemről. A közlekedéssel nem volt semmi baj, az emberek most - érdekes módon - betartották a KRESZ szabályait ... lehet, hogy a kedvemért...?
Amint beértem a hatalmas épület mélygarázsába, a londiner már nyitotta is nekem a kocsim ajtaját.
- Jó napot Hölgyem! Ma igazán fáradtnak látszik. Küldessek kávét az irodájába? - mosolygott rám Groger, a segítőkész tinédzser, aki ha meglátott, mindig elvörösödött. Úgy látszik, hogy most összeszedte a bátorságát, bár a hangja remegett, és az akcentusa is erősebb lett a szokottnál.
Mikor meghallottam a francia szavakat, az agyam egyből átállt annak a nyelvnek a használatára, és azonnal válaszoltam tökéletes higgadtsággal.
- Neked is jó reggelt, Groger! - mosolyogtam vissza rá, mire jött a szokásos elvörösödés. - Nem, köszönöm. Felhagytam a kávézással már egy ideje. De említettem már, nem? - döntöttem oldalra egy picit a fejem. Látni lehetett rajta, ahogy teljesen leblokkol, majd elkezdett hebegni-habogni, ami alatt én felvettem a magassarkúm, összepakoltam a cuccomat, majd a kocsikulcsot a kezébe nyomva intettem neki, és a lift felé indultam. Éreztem a tekintetét a hátamon, majd mikor megnyomtam a hívógombot, visszafordultam, és néhány kedves mosoly után beszálltam a megérkező liftbe. Amint becsukódott az ajtó, a mosolyom lehervadt, és ahogy néztem magam a tükörben, az arcom pár évet öregedett. Fáradt voltam, nagyon fáradt. És egyedül voltam. Magányosan éltem már vagy másfél éve. Azóta dolgozom itt, Brüsszelben, az Európai Unió székhelyén, tolmácsként. Mindenki, aki fontos volt számomra, otthon élt, Magyarországon, és még elég sokat kellett várnom arra, hogy hazautazzam, és lássam őket. Tehát sok teher nehezedett rám, és teljesen egyedül feldolgozni őket nem tudtam. Voltak barátaim, de inkább nevezném őket csak ismerőseimnek, mert szinte semmit sem tudtak rólam. Szerettem itt lenni, és szerettem a munkámat, már kiskorom óta szerelmes voltam a francia nyelvbe, de szükségem volt már az ismerős környezetre... vagy legalább valakire, aki közel áll hozzám.
A lift lelassított, majd megállt az első emeleten. Kinyílt az ajtó, én pedig az arcomra festett piciny mosollyal kopogtam oda a recepcióshoz.
- Szia Claire! - köszöntem a tejföl szőke fiatal lánynak, aki felkapta a fejét irományából, és hatalmas mosoly terült szét vékonyka arcán.
- Szia Saleisha! Örülök, hogy megérkeztél. Csomagod jött. - mondta, majd a fejével az irodám felé intett. Hatalmas fülbevalói csilingeltek.
- Tényleg? - kérdeztem vissza meglepve, hisz eddig el voltam merülve a gondolataimban. Azt hittem végre megérkezett az a sok irodai cókmók amit rendeltem, de mint kiderült, kellemes meglepetésnek estem áldozatul.
- Ahha - mondta szórakozottan Claire, de már nem rám nézett, hanem a monitorra előtte, és serényen gépelni kezdett. Én sem lehettem rest, hisz megannyi papírmunka, konferencia és tolmácsolás várt rám a mai nap. A szerda a leghúzósabb egész héten. Átdobtam a táskám a másik vállamra, és miközben megpróbáltam belőle kikeresni a megfelelő kulcsokat, azon gondolkoztam, hogy ma milyen nyelveket fogok használni. Valószínűleg az összeset, ami rendelkezésemre állt emelt szinten. Nem sok kedvem volt árfolyamokról, mezőgazdasági problémákról, és még egy csomó olyan dologról papolni, ami teljesen hidegen hagy. De nem tehettem mást, hisz ez volt a munkám, ezért kaptam a fizetésem.
Végre megtaláltam az irodámat nyitó kulcsot, beletettem a zárba, elforgattam, lenyomtam a kilincset, kitártam az ajtót, és még a küszöb előtt megtorpantam, tátott szájjal. Elakadt a légzésem, a kulcsaim pedig kiestek a kezemből. Az asztalomat beborította a vörös és fekete rózsák hada. Megsaccolni sem tudtam volna, hogy hány szál illatozott az irodámban, csak is a "rengeteg" szó visszhangzott a fejemben. Abszurd módon meglepődtem azon, hogy pont magyarul jutott eszembe. Pár percig csak álltam a bejáratnál és bámultam. Fogalmam sem volt róla, hogy ki küldhette, mert még udvarlóm sem volt, így az egész értelmét vesztette. Csak a főnököm jöhetett szóba, ő pedig elutazott, ráadásul házas ember. Felvettem a kulcsokat a földről, majd beléptem, és becsuktam magam mögött az ajtót. Egy ideig még legeltettem a szemem a gyönyörű látványon, majd az asztal túlsó végéhez sétáltam, és leültem a székembe. Le kellett üljek, mert annyira hirtelen ért az egész, hogy elgyengültek a lábaim. Nagy töprengésem közepette megakadt a szemem egy cetlin, ami gondosan a rózsák közé volt helyezve. Megfogtam, széthajtottam, és olvasni kezdtem:
"Drágám! Remélem örülsz e csekély ajándéknak. Nagyon sajnálom, hogy két éve megszakadt a kapcsolatunk, de végre megtaláltalak. Várom mielőbbi találkánkat! Z. "
Amint az utolsó betűre tévedt a tekintetem, a gyomrom bukfencet vetett, összeszorult, és szabadjára engedte az eddig szunyókáló pillangóit. A szívem püfölte a mellkasom, az izmaimból elszállt még a maradék erőm is. Hátra dőltem a székemben, becsuktam a szemem, és próbáltam elhinni, hogy ez igaz, és nem csak álmodom. Akarva-akaratlanul is felrémlettek bennem a szebbnél szebb emlékek, és mindegyiknél egyre magasabbra emelkedett a pulzusom. Csókok... üzenetek... randik... ölelések... Az utolsó dolog amire gondoltam, mielőtt megzavartak, az a mosolya volt és a nevetése, ami egyre jobban elhalkult, mert vissza kellett térjek a valóságba, Melinda miatt. Benyitott az irodámba, közben a kezében lévő dossziét bámulta.
- Jó reggelt Saleisssaaazt a kurva. - Ez a gyönyörű szép magyar mondat akkor hagyta el a száját, amikor felnézett az előbb a karjaiban, most már viszont a földön heverő dossziéjából. - Ki küldte ezt neked?
- Egy ismerősöm. Pár éve megszakadt köztünk a kapcsolat, de valahogy megtalált újra. És találkozni akar. Nézd! - nyújtottam felé a cetlit. Rápillantottam a szemem sarkából, és beleégett az agyamba az a hatalmas, idegesen a sorok végére firkantott Z betű. Elvette a kis papírkát, majd olvasni kezdte. Melinda volt az egyetlen magyar lány, akihez közel kerültem, de még őt sem mondhattam barátomnak. Voltak lány ismerőseim, mentem is velük egyszer kétszer csavarogni, de a magányosság érzése csak rágott és rágott folyamatosan belülről. Melinda egy kicsit vigasztalta a honvágyamat, mikor Magyarországról beszéltünk, és úgy érzetem, hogy ő megért engem, de vele alig tudtam találkozni, mert mindig ütközött a beosztásunk. Ő titkárnő volt, és remekül végezte a munkáját, pedig nincs 3 éve, hogy itt dolgozott.
- Ajjajj. Ki ez a Z? - kérdezte érdeklődve, és nem csak tettette, mert a szeme csillogott, látszott rajta, hogy érdekli a dolog. Végre valami izgalom a sok papír között.
- A neve Zac. Még Magyarországon volt vele kapcsolatom, de mára már kiment a fejemből. - Persze hazudtam. Soha nem felejtettem el, és naponta többször is eszembe jutott. A barna bőr... sötét haj... mélykék szemek. Egyszerűen... hiányzik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése