Bál - 4. rész

Amint az várható volt, nem tudtam este aludni. Csak forgolódtam, és lehetetlen mennyiségű emlékkép jelent meg előttem. Mindig, amikor egy kis apró, eddig észre nem vett részletet felfedeztem - mondjuk egy találkában - olyan boldogság szállt meg, hogy percekig ide-oda dobáltam magam az ágyban, furcsa, vinnyogó hangot hallatva. Mikor tudatosult bennem, hogy egy felnőtt nő vagyok, és úgy viselkedem, mint egy kisgyerek, elkezdtem magamon nevetni, és a végén már azért potyogtak a könnyeim a röhögéstől, mert nagyon viccesnek találtam azokat a hangokat, amiket kiadtam magamból. Ez a viselkedés egyáltalán nem volt méltó egy, az EU székhelyén dolgozó tolmácshoz, de a szerelem - mint az köztudott - nem csak vak, hanem hülye is.

Másnap kialvatlanul mentem a munkába, és kifejezetten hisztis voltam. Hallottam, ahogy a kollégáim a hátam mögött beszélnek rólam, és többször is abba a kellemetlen helyzetbe futottam bele, hogy mikor bementem egy helyiségbe, az ott lévő, eddig csevegő emberek, elhallgattak. Bosszantott minden, de bármikor, amikor visszamentem az irodámba, ellágyított a rózsaillat.
Észre sem vettem az idő múlását, és mire feleszméltem, már délután négy óra volt. Épp pakoltam össze a cókmókomat, mikor Melinda - a hozzáillő tornádó stílusban - beviharzott hozzám.
 - Na, na, na, na, kész vagy már? Mehetünk? - ezer wattos vigyora felvillanyozott, és a mai napom első őszinte mosolyát csalta ki belőlem.
 - Persze, azonnal, csak kicsekkolok Claire-nél. - amint az ígéretemhez hűen ezt teljesítettem, lementem Melivel a garázsba, és beültünk a Hondámba. A rózsákat semmi esetre sem pakoltam volna ki belőle, úgy hogy megint az a tömény, édes illat fogadott.
 - Jaj, nagyon szerethet téged ez a csávó, ha így elhalmoz virágokkal. - mosolygott rám kedvesen Melinda. Nem akartam neki mondani, hogy igazából Zac bekaphatja, mert addig, amíg volt rá lehetősége nem lépett semmit, ráadásul az akkori nőjét pont Melindának hívták, de erről az én barátnőm nem tehetett, így mímelt jókedvvel duruzsoltam neki valami közhelyet válaszként, és elindultunk a Paqurette-be báli ruhát nézni.

A bolt maga nem volt nagy, viszont annál hangulatosabb. Krémszínűre festett falak, a kirakatban szemet gyönyörködtetően csodálatos remekművek, és lágy zene. Ezt az idilli hangulatot Melinda ideges, és sürgető csiripelése mérgezte meg, bár nem bántam, hogy ennyire élénk. Az én ruhámat már rég kiválasztottam, szinte egyből megvolt, ahogy beléptem az üzletbe. Pánt nélküli, földig érő, matt fekete, abroncs nélküli alkalmi ruha, a felső része fűzős, és elől - fentről lefelé ritkuló - pici, ezüst csillagok díszítették. Nyakéket nem választottam hozzá, egyik sem tetszett igazán. Nem vettem magassarkút, inkább egy lapos talpú szandálnál döntöttem. Melindánál ez már korántsem volt ilyen egyszerű. Először citromsárgába akart öltözni, aztán méregzöldbe, majd sötétkékbe, és végül tűzvörösbe. A legvégén egy halványlila habos-babos gyönyörűségnél kötött ki, ami pontosan illett hozzá, és mégsem volt nagyzolós. Miután fizettünk, újra autóba ültünk, és amíg ki nem tettem a barátnőm a háza előtt, be nem állt a szája. Az utolsó intelme az volt, hogy holnapra kérjek ki betegszabit, nehogy szombatra túlságosan elfáradjak.
 - Pff... még hogy betegszabi... és egész nap Zacen járjon az agyam... lófaszt! - elégedetlenkedtem.

Amint hazaértem, a ruhámat kitettem a legfeltűnőbb helyre, beültem elé egy forró teával a kezemben, és csak néztem. Egyszerűen gyönyörű volt!  El sem hittem. Az első bálom!
Ahova partner nélkül megyek...

Csillogás Párizsban - 16. fejezet

Marc

Az emberek már mind távozóra fogták, vége volt az első estének. Minden vendég kifizette a számlát, a csapos pedig gondosan összeírta a beérkező összegeket, abban a sorrendben, ahogy rendezték a tartozásokat. Nem túlságosan lepődött meg a hatalmas végösszegen, hiszen rengeteget fogyasztottak már most, ami azt jelentette, hogy nem lesz nehéz a holnapi nap folyamán megsokszorozni ezt a számot. Megvárta, amíg az összes vendég elhagyja a Moulin Rouge-t, s csak utána kezdett bele a nagyobb pakolászásba. A pincérekkel összeszedette a poharakat és hamutartókat, illetve letöröltette velük az asztalokat is. Csak ezután fizette ki mindegyiküket. A felszolgálók bére nem volt túl magas, így mindenkinek a kezébe tudta adni a pénzét. A pakolófiú volt az egyetlen kivétel, ugyanis a szórakozóhely tulajdonosa külön kérte, hogy Louis-nak ne fizessen semmit, azt majd ő maga rendezi. Marc pedig nem kérdezett rá, mégis miért, csak elfogadta a helyzetet. Egyáltalán nem érdekelte ez sem. Számára éppen elég volt annyi információ, amennyit megkapott, nem kutakodott és puhatolózott, nem kíváncsiskodott és kérdezősködött. Mindennek meg volt az oka, így nyilván annak is, hogy miért volt itt egy húsz év körüli srác, akit minden egyes nap BMW-vel furikáznak el innen. Egyszer majd ki fog derülni, ebben teljesen biztos volt.

Miközben Marc a poharakat mosogatta, a pulthoz lépett Xavier. Lassan már csak a csapos volt az egész épületben, de nem bánta, tulajdonképpen rá is ért.

- Remélem, nem gond, ha neked kell zárni – mondta a tulaj, rátámaszkodva a márványlapon.

- Dehogy – felelte Marc, és megtörölte a kezét, majd búcsúzásképpen megrázta barátja és egyben főnöke jobbját.

- Pihend ki magad, mert nem lesz megállás! – szólt még vissza a szőke férfi az ajtóból, majd távozott. Erre a pult mögött álló kalapos csak mosolygott és bólogatott. Lassan befejezett mindenféle utómunkálatot, elpakolta a kanalakat, shakereket, összeszedte a már félig elolvadt jeget, hogy kifelé menet majd kidobhassa. Végül kivett egy kis üveg ásványvizet a raktárban lévő hűtőből és szinte egyszerre megitta az egészet. Az órára pillantva tudatosult csak benne, hogy nemsokára hajnali négy lesz. Hosszú éjszakán volt túl ő is, és az egész hely, de nem kételkedett abban, hogy mennyire megérte minden. Éppen, amikor letörölte a pult márványlapját jelent meg Ophélie Moreau, ez pedig igencsak meglepte a csapost, mivel azt hitte, a lány már régen távozott, közvetlenül a vendégek után.

- Salut – köszönt csendesen, halványan mosolyogva a fiatal nő.

- Kérsz valamit? – kérdezte automatikusan Marc, de Ophélie megrázta a fejét, és mélyen beszívta a levegőt.

- Xavier-nek igaza van, tulajdonképpen te vagy az egyetlen, aki kedves velem, én meg… szóval ne haragudj, amiért bunkó voltam – mondta végül a lány, sóhajtott egyet, majd elfordult és elindult a kijárat felé. Egy pillanatra a pultos meg sem tudott szólalni a meglepetéstől, végül letette a vizes üveget és a szőke nő után sietett. Hosszú lépteivel aránylag gyorsan utolérte. Ophélie éppen ki akarta nyitni a Moulin Rouge ajtaját, de a férfi feltartóztatta.

- Nem haragszom – mondta rekedten, lehajolt a lányhoz és megcsókolta. Valószínűleg életének egyik legbátrabb tettét követte el, s ő maga sem értette, mi adott ennyi erőt hozzá, de megtette. Először a Moreau lány némiképpen tiltakozott, végül mégis megadta magát, hagyta, hogy Marc az ajtóhoz szorítsa. Még élvezte is a helyzetet, bár ezt nem vallotta volna be senkinek sem. Egy hosszú, véget nem érő perc múlva a pultos elengedte Ophélie-t, aki szinte azonnal elkapta tekintetét és elsietett, otthagyva a férfit a szórakozóhelyen. Pár pillanatig Marc csak állt, bámulva a már becsukódott ajtót, végül hátrahajtotta a fejét, megfogva kalapját, nehogy leessen, s mélyet sóhajtott. Öröm és bánat keveredett össze benne, mert valahogy nem ezt várta volna reakciónak, és annyira szerette volna, ha minden másképp alakult volna, azonban a lány elment, ez ellen pedig nem tehet semmit sem.

Visszament a pulthoz, kiöntötte a maradék vizet az üvegből, majd elindult bezárni az ajtókat és beriasztani az újjáéledt Moulin Rouge-t. Némiképpen elkeseredve szállt be a kocsijába, mégis boldog volt, amiért végre megtette ezt. Nem tudta eldönteni, melyik érzést engedje szabadjára, mert egyiket sem akarta igazán, éppen a helyzet kettőssége miatt. Megnyalta ajkát, majd beindította az autót és elhajtott. Ideje volt megfogadni Xavier tanácsát: ki akarta pihenni magát.

Csillogás Párizsban - 15. fejezet

Az este a legtökéletesebben alakult majdnem mindenki számára. Egyetlen dolog volt biztos: a közönséget lenyűgözte a műsor, amit az énekesek és a táncosok összehoztak. A hangulat kellően fülledt volt az éjszaka folyamán, s szinte maguktól nyíltak ki a pénztárcák. Persze nem aprópénz csilingelt a bárpult márványlapján vagy az asztalok selyem terítőin, hanem ropogós bankok finom suttogása volt hallható, ha az ember jól hegyezte a fülét. Észrevehetetlenül csábított el mindenkit a hely, ami, lássuk be, elvárás volt a Moulin Rouge-al szemben, már csak a múltját tekintve is. Egyelőre úgy tűnt, Xavier Moreau el fogja érni a célját, méghozzá rövid időn belül, és piedesztálra emeli a szórakozóhelyet és saját magát is. Ez pedig boldoggá, elégedetté és fölényessé tette a férfit. Végre megmutathatta az apjának és mindenki másnak is, hogy nem az az ember, akinek gondolták volna, az ominózus drogos incidense után. Nem használhatatlan és semmirekellő. Meghazudtolva egykori énjén felépített valami olyat, amire a körülötte lévők irigykedhettek. A legszebb öröme először abban rejlett, hogy látta, mennyire kisemmizettnek érzik magukat a családtagjai, aztán már ez nem is érdekelte. Figyelmét Priscille Depaulra fordította, őszinte elragadtatással figyelte, ahogyan a lány mozog a színpadon. A gondolataiban pedig végérvényesen megfogalmazódott az a terv, miszerint meg akarja szerezni a fiatal táncos nőt.

Azonban azt nem is sejthette, hogy nagybátyja milyen aljas módszerrel akarja megkerülni és megdönteni ezt a dicsőségét. Ráadásul mennyire közel volt a férfi segítsége mindehhez. Rosette Prideux azonban tökéletes játszotta a kissé gőgös, tökéletes dívát. Még nem mutatta ki a foga fehérjét, ellenben érezte, hogy hamarosan kénytelen lesz. Arról még ugyan fogalma sem volt, hogy kinek: Sebastiannek vagy Xavier-nek, de tudta, eljön ez a pillanat is. Az, amikor felemelkedik vagy elbukik. Ez pedig megrémítette a nőt, bár nem engedte, hogy ez meglátszódjon rajta akárcsak egy pillanatra is. Az végzetes lett volna számára, ezt pedig semmiképpen nem hagyhatta. S éppen ezért volt tökéletes társa Sebastian Moreau-nak. Ezért az álcázó képességéért. Persze a férfi már felismerte, hogy mennyire veszélyes is az énekesnő, azt viszont még nem, hogy jobban ragaszkodik hozzá, mint azt eredetileg akarta. De hogy ennek a kapcsolatnak mi lesz a vége? Csak ők tudhatják. Vagy talán még ők sem?

És mi történne akkor, ha kiderülne Amélie Bertrand kokainfüggősége, ami kezd elhatalmasodni? Nos, a lány ettől fél a világon a legjobban. Meg is van rá az oka, mert a tulajdonos nagy valószínűséggel egyből kitessékelné a Moulin Rouge-ból, ami a lány számára elképzelhetetlen jelenlegi helyzetében, sőt megengedhetetlen. Gyermekként ugyan vágyott a hírnévre és arra, hogy mindenki előtt táncolhasson, de most… most már minden más lett. Reménytelennek tűnő küzdelemmé vált az élete, napról napra, amit csak még rosszabbá tesz a tudat, hogy nincs egyedül a titkával. Amit pedig mindenki tud: amit már két ember ismer, az bizony nem titok. Azonban a régi szórakozóhely rengeteg meglepetést tartogat mindenki számára. Az egyik hatalmas kérdőjel Louis Mollineux. Bár a csapost nem érdekli, és Xavier tudja, miért is van itt, de a többiek vajon békén hagyják majd a csendes és egyelőre jelentéktelen pakolófiút vagy elkezdenek kutakodni? Sosem lehet tudni. A másik érdekes kérdés, hogy a maffiafőnök miféle lányokat szabadít a helyre, és meddig lesz ez az üzlet kifizetődő és működő képes? Aztán még ott van az is, mi történne, ha besétál egy ismeretlen emberke és még jobban felkavarja az amúgy is mozgásba került vizet, már amennyiben betéved a Moulin Rouge-ba?

Abban viszont biztosak lehetünk, hogy a megnyitó gyakorlatilag hibátlan volt. A vendégeket elragadta a csábító hangok és mozdulatok kavalkádja és nem tudtak elmozdulni a helyükről. Telt ház volt, s ez egy pillanatra sem változott meg. Odakinn, a sötét égbolton egy új csillag kezdett pislákolni. És persze telihold volt.

Csillogás Párizsban - 14. fejezet

Xavier

Semmi kedve nem volt az apjához, még csak látni sem akarta, bár nyilvánvaló volt, hogy a kis hercegnője miatt úgyis el fog jönni, akármit is mondott előtte. Keserű ízzel a szájában indult el a bárpult felé, miután közölte Rosette-tel, hogy mehet a következő szám is. Az egyetlen, ami jobb kedvre derítette az volt, hogy telt házzal kezdtek. Párizs elitje itt volt és folyamatosan jöttek, egyre többen és többen. Már állóhely is alig maradt. A siker tudata pedig mosolyt csalt Xavier arcára. Elérte, amit akart, méghozzá nem is akárhogy. A nulláról hozta fel saját magát és ezt a helyet is, ráadásul a családtagjait teljesen kirekesztve. Mindegyikük csak néző lehetett, és ez volt a férfi számára a legszebb. Ahogy ezen gondolkodott, eszébe jutott az anyja is. Az egyetlen ember, aki szerette ebbe a családban, akit valóban érdekelt a sorsa. Egy pillanatra lehunyta a szemét, amikor a pulthoz ért, végül elfojtotta az érzéseit és felemelte a tekintetét. Amikor meglátta magával szemben Marcot szélesen elvigyorodott és rácsapott a márványlapra.

- Adom a whiskyt! – mondta a csapos, majd kitöltötte a hűvös, aranyszínű italt, és a tulajdonos elé tette. Moreau felemelte a poharát és egy nagy kortyot ivott belőle, azután visszatette oda, ahol az imént volt. Meg volt elégedve a látvánnyal és a műsorral is, ami időközben folytatódott Prideux szólójával. Erős, csábító hangokkal töltötte be az énekesnő a teret.

- Hogy bírod? – kérdezte ismét Leroy felé fordulva.

- Épphogy. Kelleni fog még egy ember – felelte a kalapot viselő férfi, miközben vigyorogva lehajtotta a fejét és megcsóválta azt. Ahogy a tulaj elnézte, ő is meg volt elégedve a nyitás hozta bevétellel, és az italokért még nem is fizetett mindenki. Ha szerencséjük van, s nagyon úgy nézett ki, hogy Fortuna melléjük állt, akkor a dolgozók bérét duplán is behozhatja már az első alkalom.

- Volt valami probléma?

- Csak annyi, hogy az egyik táncos lány, Amélie Bertrand, rosszul lett az első szám után. Hazaküldtem – mondta kissé lemondó hangon a pultos, majd megvonta a vállát. – De eléggé aggódott a fizetése miatt… – nem fejezte be a mondatot Marc, csak hagyta, had lógjon a levegőben.

- Megkapja. Remélem, mondtad neki! – vonta fel az egyik szemöldökét Xavier.

- Persze! – bólintott a másik, és tovább törölgette az elmosott poharakat.

- Jól van. Még biztos jövök, de záráskor úgyis találkozunk. Addig sok sikert! – zárta le a beszélgetést a Moulin Rouge igencsak elégedett tulajdonosa, majd megfogta a poharát és azzal együtt elindult bejárat felé. Kíváncsi volt, hogy várakoznak-e még odakinn. Volt egy megérzése, hogy holnap is jó pár embert ide fog vonzani a friss szórakozóhely.

Kilépett a kétszárnyú ajtón, amelyet időközben már becsuktak, s ajka mosolyra húzódott a látvány miatt. Legalább négy-, de lehet, öttucatnyi ember akart még bejutni, persze esélytelenül. Egy ismerős hang szólította a keresztnevén, éppen akkor, amikor már vissza akart menni az épületbe. Felismerte a fiatal nőt, aki húga barátnője volt. Amikor a lány odaért, arcon csókolta Xavier-t, majd annak kísérője kezet rázott vele.

- Mondd, hogy még be tudunk menni!

- Sajnálom, Sylvie, de teltházunk van. Álló hely sincs már.

- Ugyanezt mondta a pénztáros is – jegyezte meg a lány, némi dühvel a hangjában.

- Gyertek holnap! Lefoglalok egy asztalt a nevedre – mondta kissé közönyösen a tejföl szőke férfi, elővéve egy szál cigarettát és rágyújtott. – Az első sorba – kacsintott rá a fiatal nőre, aki nem tűnt elégedettnek az ajánlattal. Pár percig csak a többi értetlenkedő és bebocsájtást kereső vendég morajlása volt hallható, végül a leányzó elfogadta Moreau ajánlatát.

- Hát, jó! – sóhajtott és kicsit elkeseredettnek látszott. – Mondd meg Ophélie-nek, hogy üdvözlöm, és akkor holnap találkozunk.

- Persze, Sylvie – a férfi rá sem nézett a nőre, csak a dohányával foglalkozott. Még egyszer megrázta a kísérő kezét, majd a páros távozott, ő pedig elégedetten elmosolyodott. – Au revoir! – inkább csak magának mondta, mert biztos volt benne, hogy húga barátnője és annak partnere már nem hallhatja. Hátrahajtotta a fejét, miközben kifújta a nikotinos, szürke füstöt. Telihold volt.

Miután elnyomta a cigarettát, visszasétált a Moulin Rouge mostanra kellően füstös nézőterére, ahol átfurakodott az álló emberek kisebb csoportosulásán, így eljutva a fal mellé, ahol több volt a hely, mivel onnan nem lehetett túl jól látni a színpadot. De Xavier-nek tökéletesen megfelelt. Csak látni akarta a munkájának végeredményét. Látni, hogy mennyi embert tudott már első este idecsalogatni, pedig nem is nagyon volt reklámja a szórakozóhelynek. Talán éppen ezért jöttek el ennyien. A tömegből végül kivált egy tejföl szőke hajú, azúrkék ruhába bújt fiatal nő. Ophélie Moreau határozott léptekkel igyekezett bátyja felé, szemmel láthatóan bosszús volt.

- Sylvie üdvözöl, majd holnap jön, már nem tudott bejutni – mondta érdektelenül a férfi, most is az összegyűlt embereket figyelte. Nem különösebben izgatta a húga és annak hisztije, mert tudta, hogy az fog következni.

- Jó – szinte köpte a szót a lány. – Ami ennél sokkal fontosabb, hogy Leroy-t ki kell rúgni!

- Mégis miért tenném ki a szűrét egy jó munkaerőnek? – mosoly játszott a szája sarkában, és közel járt ahhoz, hogy kinevesse testvérét, amiért ilyen ostobaságokkal zaklatja.

- Megalázott, apa is igazolhatja neked! Felháborítóan viselkedett velem – magyarázta ingerülten Ophélie.

- Nyilván megfelelő alapot szolgáltattál hozzá – vonta meg a vállát Xavier. – És nem fogom kirúgni. Ja, és Ophi, feltűnt már, hogy csak Marc viselkedik veled kedvesen? Én megbecsülném a helyedben! – jegyezte meg a férfi, lehajtotta a maradék whiskyét, amit eddig magával hordozott, és otthagyta a húgát, akin látszott a felismerés kellemetlen szájíze.

Most legalább egy kicsit magába szállt – gondolta a tulajdonos, miközben elvegyült a vendégek között.