Csillogás Párizsban - 14. fejezet

Xavier

Semmi kedve nem volt az apjához, még csak látni sem akarta, bár nyilvánvaló volt, hogy a kis hercegnője miatt úgyis el fog jönni, akármit is mondott előtte. Keserű ízzel a szájában indult el a bárpult felé, miután közölte Rosette-tel, hogy mehet a következő szám is. Az egyetlen, ami jobb kedvre derítette az volt, hogy telt házzal kezdtek. Párizs elitje itt volt és folyamatosan jöttek, egyre többen és többen. Már állóhely is alig maradt. A siker tudata pedig mosolyt csalt Xavier arcára. Elérte, amit akart, méghozzá nem is akárhogy. A nulláról hozta fel saját magát és ezt a helyet is, ráadásul a családtagjait teljesen kirekesztve. Mindegyikük csak néző lehetett, és ez volt a férfi számára a legszebb. Ahogy ezen gondolkodott, eszébe jutott az anyja is. Az egyetlen ember, aki szerette ebbe a családban, akit valóban érdekelt a sorsa. Egy pillanatra lehunyta a szemét, amikor a pulthoz ért, végül elfojtotta az érzéseit és felemelte a tekintetét. Amikor meglátta magával szemben Marcot szélesen elvigyorodott és rácsapott a márványlapra.

- Adom a whiskyt! – mondta a csapos, majd kitöltötte a hűvös, aranyszínű italt, és a tulajdonos elé tette. Moreau felemelte a poharát és egy nagy kortyot ivott belőle, azután visszatette oda, ahol az imént volt. Meg volt elégedve a látvánnyal és a műsorral is, ami időközben folytatódott Prideux szólójával. Erős, csábító hangokkal töltötte be az énekesnő a teret.

- Hogy bírod? – kérdezte ismét Leroy felé fordulva.

- Épphogy. Kelleni fog még egy ember – felelte a kalapot viselő férfi, miközben vigyorogva lehajtotta a fejét és megcsóválta azt. Ahogy a tulaj elnézte, ő is meg volt elégedve a nyitás hozta bevétellel, és az italokért még nem is fizetett mindenki. Ha szerencséjük van, s nagyon úgy nézett ki, hogy Fortuna melléjük állt, akkor a dolgozók bérét duplán is behozhatja már az első alkalom.

- Volt valami probléma?

- Csak annyi, hogy az egyik táncos lány, Amélie Bertrand, rosszul lett az első szám után. Hazaküldtem – mondta kissé lemondó hangon a pultos, majd megvonta a vállát. – De eléggé aggódott a fizetése miatt… – nem fejezte be a mondatot Marc, csak hagyta, had lógjon a levegőben.

- Megkapja. Remélem, mondtad neki! – vonta fel az egyik szemöldökét Xavier.

- Persze! – bólintott a másik, és tovább törölgette az elmosott poharakat.

- Jól van. Még biztos jövök, de záráskor úgyis találkozunk. Addig sok sikert! – zárta le a beszélgetést a Moulin Rouge igencsak elégedett tulajdonosa, majd megfogta a poharát és azzal együtt elindult bejárat felé. Kíváncsi volt, hogy várakoznak-e még odakinn. Volt egy megérzése, hogy holnap is jó pár embert ide fog vonzani a friss szórakozóhely.

Kilépett a kétszárnyú ajtón, amelyet időközben már becsuktak, s ajka mosolyra húzódott a látvány miatt. Legalább négy-, de lehet, öttucatnyi ember akart még bejutni, persze esélytelenül. Egy ismerős hang szólította a keresztnevén, éppen akkor, amikor már vissza akart menni az épületbe. Felismerte a fiatal nőt, aki húga barátnője volt. Amikor a lány odaért, arcon csókolta Xavier-t, majd annak kísérője kezet rázott vele.

- Mondd, hogy még be tudunk menni!

- Sajnálom, Sylvie, de teltházunk van. Álló hely sincs már.

- Ugyanezt mondta a pénztáros is – jegyezte meg a lány, némi dühvel a hangjában.

- Gyertek holnap! Lefoglalok egy asztalt a nevedre – mondta kissé közönyösen a tejföl szőke férfi, elővéve egy szál cigarettát és rágyújtott. – Az első sorba – kacsintott rá a fiatal nőre, aki nem tűnt elégedettnek az ajánlattal. Pár percig csak a többi értetlenkedő és bebocsájtást kereső vendég morajlása volt hallható, végül a leányzó elfogadta Moreau ajánlatát.

- Hát, jó! – sóhajtott és kicsit elkeseredettnek látszott. – Mondd meg Ophélie-nek, hogy üdvözlöm, és akkor holnap találkozunk.

- Persze, Sylvie – a férfi rá sem nézett a nőre, csak a dohányával foglalkozott. Még egyszer megrázta a kísérő kezét, majd a páros távozott, ő pedig elégedetten elmosolyodott. – Au revoir! – inkább csak magának mondta, mert biztos volt benne, hogy húga barátnője és annak partnere már nem hallhatja. Hátrahajtotta a fejét, miközben kifújta a nikotinos, szürke füstöt. Telihold volt.

Miután elnyomta a cigarettát, visszasétált a Moulin Rouge mostanra kellően füstös nézőterére, ahol átfurakodott az álló emberek kisebb csoportosulásán, így eljutva a fal mellé, ahol több volt a hely, mivel onnan nem lehetett túl jól látni a színpadot. De Xavier-nek tökéletesen megfelelt. Csak látni akarta a munkájának végeredményét. Látni, hogy mennyi embert tudott már első este idecsalogatni, pedig nem is nagyon volt reklámja a szórakozóhelynek. Talán éppen ezért jöttek el ennyien. A tömegből végül kivált egy tejföl szőke hajú, azúrkék ruhába bújt fiatal nő. Ophélie Moreau határozott léptekkel igyekezett bátyja felé, szemmel láthatóan bosszús volt.

- Sylvie üdvözöl, majd holnap jön, már nem tudott bejutni – mondta érdektelenül a férfi, most is az összegyűlt embereket figyelte. Nem különösebben izgatta a húga és annak hisztije, mert tudta, hogy az fog következni.

- Jó – szinte köpte a szót a lány. – Ami ennél sokkal fontosabb, hogy Leroy-t ki kell rúgni!

- Mégis miért tenném ki a szűrét egy jó munkaerőnek? – mosoly játszott a szája sarkában, és közel járt ahhoz, hogy kinevesse testvérét, amiért ilyen ostobaságokkal zaklatja.

- Megalázott, apa is igazolhatja neked! Felháborítóan viselkedett velem – magyarázta ingerülten Ophélie.

- Nyilván megfelelő alapot szolgáltattál hozzá – vonta meg a vállát Xavier. – És nem fogom kirúgni. Ja, és Ophi, feltűnt már, hogy csak Marc viselkedik veled kedvesen? Én megbecsülném a helyedben! – jegyezte meg a férfi, lehajtotta a maradék whiskyét, amit eddig magával hordozott, és otthagyta a húgát, akin látszott a felismerés kellemetlen szájíze.

Most legalább egy kicsit magába szállt – gondolta a tulajdonos, miközben elvegyült a vendégek között.