Végsőkig...

Kötelező hallgatni!

Lassan sétáltam fel a domboldalon. Be volt borulva az ég, hatalmas, komor, sötétkék és szürke felhők gyülekeztek. Megálltam. Nem akartam visszafordulni, de látni akartam, mit tettem. Végül hátranéztem, és az egész testem odafordult a látvány miatt. Egy egész mező fürdött vérben és emberi maradványokban. A testek élettelenül feküdtek a földön, fegyverek álltak ki belőlük. Néhol egy egy letűzött, véres és szakadt zászló meredezett a baljós ég felé, lustán lengedezve a szélben. Éreztem a hőt, ahogy a forró, felhevült testek hűlnek ki. Pára kúszott lassan, a talajhoz közel. Mikor megfordult a szél, megéreztem a vér savanykás szagát. Az íze a számban volt. A színe a bőrömön. Mindenem vöröses volt, hisz több száz embertől vettem most el az életét. A kardom a jobb kezemben volt. Csillogott és csöpögött a rajta lévő édes nedűtől. A csizmám véres és sáros volt egyszerre. A hajam tépázott és mocskos. De bárhogy is néztem ki, izzó szemeim egyre csak az alattam elterülő tájat fürkészték. Ez öldöklés volt. Gyilkolás. Mészárlás. És ezt én csináltam. Én... egyedül... egyes egyedül.

Nem bírtam elszakítani a tekintetem a látványtól. Össze voltam kötve vele. Most már hozzám tartozott, mert én tettem ezt. Öltem... mert kellett.

Felnéztem az égre. A lemenő nap vörösre festette a konok, félelmet keltő felhők alját. Mintha csak a mező arcát akarta volna magára ölteni.

Visszagondoltam a csatára. Megborzongtam, mikor beugrott egy kép, ahogy a legelső katona nyakát metszi el a kardom éles pengéje...

Egymás után jöttek elő a friss emlékek a mészárlásomról. Csont törése, üvöltések, halálhörgések, vér fröccsenés, fémes csattanás... mind egyre gyorsabban és gyorsabban. Aztán egy hangos mennydörgés kiszakított a képek özönéből. Az eső zuhogni kezdett. Az égő sebeim már félig begyógyultak. Mindegyik halálosnak indult. De már a megsebzések előtt gyógyulni kezdett a testem...

Láttam ahogy a véres esővíz csurog le a karomon a kezemre, onnan az ujjaimra és azok hegyéről le a földre. A cseppek amint leértek, először csillogtak pár másodpercig, utána magába szívta a nedvességet a végletekig kiszáradt talaj. Sár csak a csatamezőn volt, az is csak a szétfolyt vér miatt. Ökölbe szorítottam a kezem, aztán elengedtem. Óvatosan visszadugtam a kardom a hüvelyébe, még egyszer körülnéztem, sóhajtottam és újra elindultam felfelé a domboldalon. Az izmaim hevesen tiltakoztak a mozgás ellen. Semmi nem érdekelt. Már csak pár lépés volt a meredek oldal tetejéig. A fáradtság csak most kezdett elhatalmasodni rajtam. Az eső kegyetlenül hullott rám. Lehajtott fejjel mentem tovább és tovább, nem álltam meg, pedig a combizmaim tüzeltek a megpróbáltatástól. Tapostam az egyre vizesebb talajt, a csizmám alatt néha néha megcsikordult egy egy kavics. Alig két méter, és magam mögött tudhatom az egészet. Hatalmasat villámlott, és még nagyobbat dörrent az ég. Felértem a tetőre. Mentem még egy kicsit, hogy utána lepihenhessek a domb másik oldalán. De ami ekkor a szemem elé tárult, pár pillanatra megállította a szívem. A másik oldalon még nagyobb terület helyezkedett el... és amerre a szemem ellátott, mindenhol, teljes fegyverzetben ezernyi katona állt, rám várva. Millió égő szempár meredt rám, gyilkolásra készen, az életüket adva a célért... hogy megöljenek engem. A sok, felfokozott állapotban lévő katonák seregéből kitűnt egy valaki. Valaki, akinek fényesebb volt a kardja és páncélja, mint bárkié. Ő volt a vezér, akinek megöltem az apját. A bosszú hajtotta, ahogy engem is. Egyikünknek sem volt már veszteni valója.

Megfogtam a kardom nyelét, és lassan kihúztam a hüvelyéből. Az éles, fémes hang új erőt adott nekem. Az előző csatából rátapadt vér még meg sem száradt rajta. Amint a vezér is elővette a fegyverét, minden katona úgy tett. Megmarkoltam a nyelet a kezemben. Az energia végigsöpört rajtam, le a domboldalon, végig az embereken. Csak Ő nem esett ki az egyensúlyából. Az elszántság vezérelte, mint engem. Ugyanazon célért küzdöttünk, teljesen egyformák voltunk. De szemben álltunk a másikkal.

Pár másodpercre becsuktam a szemem, és az ég felé fordítottam az arcom. Az eső hűsítette égő bőrömet. Amint lehajtottam a fejem, kinyitottam a szemem. Tudtam, hogy izzik, éreztem a kellemesen bizsergő érzést. Lassan, szemtelenül lassan kezdtem el lefelé menni eléjük. A sereg mozdult volna, de Ő megálljt parancsolt. A mozgásom nemtörődömséget sugárzott. Éreztem a haragját, kezdett teljesen elhatalmasodni rajta. Mikor leértem a sík területre, megálltam tőlük vagy száz méterre, pont Őelőtte. Félrehajtottam a fejem, és egy huncut mosoly kíséretében intettem neki, hogy lépjen. A válasz azonnal érkezett. Ő felordított, a sereg pedig futásnak eredt felém. Két kezembe vettem a kardom, ami bátorítóan csillogott, és magam elé emeltem. Éreztem azt a hatalmas erőt, amivel a rengeteg katona közeledett, de nem riadtam meg. Sóhajtottam egyet, majd mikor már csak tíz méterre voltak tőlem, én is futásnak eredtem, üvöltve, bele a tömegbe, harcolva a végsőkig...

Érte bármit

Az eső megállás nélkül zuhogott, ahogyan a vérszag is állandósult számomra, de csak annyi időre, amíg el nem vitte azt a zúgó szél. A vihar kegyetlenül tombolt, és nem kímélt semmit. Minket sem. Igen, nem voltam egyedül… Ez nem egy átlagos éjszaka volt esővel, széllel, mennydörgéssel, villámlással. Nem, itt többről volt szó. Ahogyan a vihar tombolt felettünk, ugyanolyan kegyetlenséggel öltünk mi is, a legjobb barátnőmmel. Mindketten bőrig áztunk már, miközben a domb aljában ástuk azt a nyavalyás gödröt. Minek is? Rosszul tették fel a kérdést! Helyesen úgy hangzik: kinek is?

Hát igen… volt ott még egy valaki. Egy ártatlannak tűnő lány, aki csak a saját ostobaságából került ide. Hosszú sötét haja esőtől, sártól és némi vértől tapadt össze. Ujjatlan felsője vérfoltos volt, ahogyan a farmerja is, karját vágások tarkították, szájából pedig vékony patakban csordogált a karmazsin színű élet. Még magánál volt valamennyire, és halkan nyöszörgött, ahogy a földön feküdt az oldalán. Ezt mi tettük a lánnyal… Saleisha és én. Együtt. De nehogy azt higgye bárki is, hogy ez megrázott vagy kiakasztott volna. Ugyan! Nem az első lány végezte már így, de már először is szemrebbenés nélkül néztem és csináltam végig.

- Elég mély már – szóltam a barátnőmnek, aki sokkal gyorsabban és energikusabban lapátolta a földet, mint én. Ami engem illetett: egyrészt utáltam ásni, másrészt a nedves földet sokkal nehezebb volt emelni, harmadrészt pedig fáradt voltam. Saleisha rám pillantott, majd egy bólintással beleegyezett, és letette az ásót. Én is ezt tettem, de közben éreztem, hogy valami megfogta a bokámat. A félholt lány volt az. Egy villám éppen ekkor cikázott végig az égbolton, és valahol távolabb be is csapódott, a hangjából ítélve.

- Takarodj! – üvöltöttem, majd elrántottam a lábamat, s még azzal a lendülettel rátapostam a csuklójára. Hallottam, ahogy szétroppannak a csontjai és az ízület, ő pedig hangosan felsikolt az újfajta fájdalomtól. – Kuss legyen! – csak szűrtem a fogaim között a szavakat, de nem is kellett több, hogy hallhassa, hiszen lehajoltam hozzá, kezemet a szájára szorítottam. Éreztem, amint a félig alvadt vér a tenyeremre tapadt. Vágtam egy grimaszt, majd felegyenesedtem és a tenyeremet az ég felé fordítottam, hogy az esővíz lemossa a mocskos vért. Eközben Saleishát figyeltem. Ő már egy pengével guggolt le a lány mellé, akinek a szeméből könnyek folytak a fájdalomtól.

- Vigasztaljon az a tudat, hogy nemsokára vége! – mondta a félholt lánynak, szinte kedvesen, de ez csak elfedte a gúnyt és a gyűlöletet, amiket így is tökéletesen ki lehetett hallani. Valahogy még tetszett is a kegyetlensége… A penge megcsillant egy villám fényében, majd két perccel később már a földön fekvő lány karjait fogtam le, amíg Saleisha egy fordított keresztet vágott az áldozatunk arcába. Érzelemmentes arccal néztem végig mindezt. A lány újra felsikoltott, de ezt most a mennydörgés hangja elnyomta. Aztán újra és újra felsikított, de akkor már csak a vágások nyomán maradt fájdalomtól. Patakzott a vére, ahogyan a könnyei is, nem mintha azok értek volna bármit is.

- Nyughass! – Saleisha hangja halk volt, de erőszakos. Ez is csak egy rövid ideig hatott a lányra, azután újra zokogni kezdett. Lassan eljutottam arra a pontra, hogy eltöröm a nyakát, csak hogy abbahagyja a nyávogását, amitől már rosszul voltam. Kizárólag a barátnőm miatt nem tettem meg, hogy ő kiélvezhesse a legvégét is.

Gondolom, mindenki azt kérdezi, miért nem esett meg a szívem a lányon? Megeshetett volna, de nem éreztem a lelkemben semmit iránta. Sem bűntudatot, sem sajnálatom, könyörületességet pedig főleg nem. Nevezzenek lelketlen szörnyetegnek, de engem csak egy dolog vezérelt: a szeretet. Ha valakit szívből szeretünk – akárhogyan is – az nagyon sok mindenre képes rávenni az embert. Akár még arra is, hogy gyilkoljon, hogy megkínozzon valakit, különös kegyetlenséggel, egyáltalán nem humánus módszerekkel… Engem rávett. Pedig mindig is azt hittem, ilyen szempontból „tiszta” maradok, és halott vére sohasem tapad majd a kezemhez, de hát hinni nem elég…

- Samy, idehozod a kést?! – valójában ez nem egy kérdés volt, sokkal inkább egy parancs vagy kérés Saleishától. Szó nélkül léptem oda a fekete táskához, ami a sírgödör másik oldalán feküdt. Felkaptam a kést, majd ráérősen visszasétáltam a földön kesergő lányhoz és a barátnőmhöz, s utóbbinak a kezébe adtam, amit kért. Figyeltem, ahogyan elvágja a torkát, hallottam, amint szakad a hús a kés éle alatt. A vér ömleni kezdett, amint szétnyílt a lány nyaka, és megállíthatatlanul folyt le a földre, eláztatta a felsőt is, ami rajta volt. Még felnyögött, annyi élet még volt benne, aztán a Halál elvitte magával…

Elítélhettem volna Saleishát mindezért, de képtelen voltam. Furcsa dolog ez, de ő volt az egyetlen, akit a saját érdekeim elé helyeztem, pedig míg nem ismertem, addig mindig magamat tartottam szem előtt, hogy nekem sikerüljön, akármi is legyen az ára. Most viszont… ő volt a legfontosabb. Hogy ő legyen boldog. Szó szerint az életem. Az egyetlen ember, akiért bármit, tényleg bármit feláldoznék… és csak ez számított!

Egy mozdulattal belelöktük a hullát a frissen ásott sírba, majd a készt és a pengét letöröltem, a véres rongyot pedig bedobtam a lány mellé. Felvettük az ásókat, és elkezdtük visszalapátolni a földet.  Ha ezért pokolra is jutok, akkor sem érdekel, mert megéri! Nem mintha hinnék mennyben vagy pokolban… szerintem csak az örök nyugalom létezik egy hűvös, sötét helyen; de ez most nem fontos, nem is tartozik ide. Befejeztük a lapátolást, átvettem tőle az ásót, ő felvette a táskát, és elindultam a háza felé. A tekintetében láttam a hálát – ami csak nekem szólt –, és a megkönnyebbülést is, hogy eggyel kevesebb ember fenyegeti a boldogságát. Nem szóltam semmit, csak mosolyogtam, és ő is.

A vihar pedig könyörtelenül tombolt tovább…