2011. július 6., szerda

Végsőkig...

Kötelező hallgatni!

Lassan sétáltam fel a domboldalon. Be volt borulva az ég, hatalmas, komor, sötétkék és szürke felhők gyülekeztek. Megálltam. Nem akartam visszafordulni, de látni akartam, mit tettem. Végül hátranéztem, és az egész testem odafordult a látvány miatt. Egy egész mező fürdött vérben és emberi maradványokban. A testek élettelenül feküdtek a földön, fegyverek álltak ki belőlük. Néhol egy egy letűzött, véres és szakadt zászló meredezett a baljós ég felé, lustán lengedezve a szélben. Éreztem a hőt, ahogy a forró, felhevült testek hűlnek ki. Pára kúszott lassan, a talajhoz közel. Mikor megfordult a szél, megéreztem a vér savanykás szagát. Az íze a számban volt. A színe a bőrömön. Mindenem vöröses volt, hisz több száz embertől vettem most el az életét. A kardom a jobb kezemben volt. Csillogott és csöpögött a rajta lévő édes nedűtől. A csizmám véres és sáros volt egyszerre. A hajam tépázott és mocskos. De bárhogy is néztem ki, izzó szemeim egyre csak az alattam elterülő tájat fürkészték. Ez öldöklés volt. Gyilkolás. Mészárlás. És ezt én csináltam. Én... egyedül... egyes egyedül.
Nem bírtam elszakítani a tekintetem a látványtól. Össze voltam kötve vele. Most már hozzám tartozott, mert én tettem ezt. Öltem... mert kellett.
Felnéztem az égre. A lemenő nap vörösre festette a konok, félelmet keltő felhők alját. Mintha csak a mező arcát akarta volna magára ölteni.
Visszagondoltam a csatára. Megborzongtam, mikor beugrott egy kép, ahogy a legelső katona nyakát metszi el a kardom éles pengéje...
Egymás után jöttek elő a friss emlékek a mészárlásomról. Csont törése, üvöltések, halálhörgések, vér fröccsenés, fémes csattanás... mind egyre gyorsabban és gyorsabban. Aztán egy hangos mennydörgés kiszakított a képek özönéből. Az eső zuhogni kezdett. Az égő sebeim már félig begyógyultak. Mindegyik halálosnak indult. De már a megsebzések előtt gyógyulni kezdett a testem...
Láttam ahogy a véres esővíz csurog le a karomon a kezemre, onnan az ujjaimra és azok hegyéről le a földre. A cseppek amint leértek, először csillogtak pár másodpercig, utána magába szívta a nedvességet a végletekig kiszáradt talaj. Sár csak a csatamezőn volt, az is csak a szétfolyt vér miatt. Ökölbe szorítottam a kezem, aztán elengedtem. Óvatosan visszadugtam a kardom a hüvelyébe, még egyszer körülnéztem, sóhajtottam és újra elindultam felfelé a domboldalon. Az izmaim hevesen tiltakoztak a mozgás ellen. Semmi nem érdekelt. Már csak pár lépés volt a meredek oldal tetejéig. A fáradtság csak most kezdett elhatalmasodni rajtam. Az eső kegyetlenül hullott rám. Lehajtott fejjel mentem tovább és tovább, nem álltam meg, pedig a combizmaim tüzeltek a megpróbáltatástól. Tapostam az egyre vizesebb talajt, a csizmám alatt néha néha megcsikordult egy egy kavics. Alig két méter, és magam mögött tudhatom az egészet. Hatalmasat villámlott, és még nagyobbat dörrent az ég. Felértem a tetőre. Mentem még egy kicsit, hogy utána lepihenhessek a domb másik oldalán. De ami ekkor a szemem elé tárult, pár pillanatra megállította a szívem. A másik oldalon még nagyobb terület helyezkedett el... és amerre a szemem ellátott, mindenhol, teljes fegyverzetben ezernyi katona állt, rám várva. Millió égő szempár meredt rám, gyilkolásra készen, az életüket adva a célért... hogy megöljenek engem. A sok, felfokozott állapotban lévő katonák seregéből kitűnt egy valaki. Valaki, akinek fényesebb volt a kardja és páncélja, mint bárkié. Ő volt a vezér, akinek megöltem az apját. A bosszú hajtotta, ahogy engem is. Egyikünknek sem volt már veszteni valója.
Megfogtam a kardom nyelét, és lassan kihúztam a hüvelyéből. Az éles, fémes hang új erőt adott nekem. Az előző csatából rátapadt vér még meg sem száradt rajta. Amint a vezér is elővette a fegyverét, minden katona úgy tett. Megmarkoltam a nyelet a kezemben. Az energia végigsöpört rajtam, le a domboldalon, végig az embereken. Csak Ő nem esett ki az egyensúlyából. Az elszántság vezérelte, mint engem. Ugyanazon célért küzdöttünk, teljesen egyformák voltunk. De szemben álltunk a másikkal.
Pár másodpercre becsuktam a szemem, és az ég felé fordítottam az arcom. Az eső hűsítette égő bőrömet. Amint lehajtottam a fejem, kinyitottam a szemem. Tudtam, hogy izzik, éreztem a kellemesen bizsergő érzést. Lassan, szemtelenül lassan kezdtem el lefelé menni eléjük. A sereg mozdult volna, de Ő megálljt parancsolt. A mozgásom nemtörődömséget sugárzott. Éreztem a haragját, kezdett teljesen elhatalmasodni rajta. Mikor leértem a sík területre, megálltam tőlük vagy száz méterre, pont Őelőtte. Félrehajtottam a fejem, és egy huncut mosoly kíséretében intettem neki, hogy lépjen. A válasz azonnal érkezett. Ő felordított, a sereg pedig futásnak eredt felém. Két kezembe vettem a kardom, ami bátorítóan csillogott, és magam elé emeltem. Éreztem azt a hatalmas erőt, amivel a rengeteg katona közeledett, de nem riadtam meg. Sóhajtottam egyet, majd mikor már csak tíz méterre voltak tőlem, én is futásnak eredtem, üvöltve, bele a tömegbe, harcolva a végsőkig...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése