Érte bármit

Az eső megállás nélkül zuhogott, ahogyan a vérszag is állandósult számomra, de csak annyi időre, amíg el nem vitte azt a zúgó szél. A vihar kegyetlenül tombolt, és nem kímélt semmit. Minket sem. Igen, nem voltam egyedül… Ez nem egy átlagos éjszaka volt esővel, széllel, mennydörgéssel, villámlással. Nem, itt többről volt szó. Ahogyan a vihar tombolt felettünk, ugyanolyan kegyetlenséggel öltünk mi is, a legjobb barátnőmmel. Mindketten bőrig áztunk már, miközben a domb aljában ástuk azt a nyavalyás gödröt. Minek is? Rosszul tették fel a kérdést! Helyesen úgy hangzik: kinek is?

Hát igen… volt ott még egy valaki. Egy ártatlannak tűnő lány, aki csak a saját ostobaságából került ide. Hosszú sötét haja esőtől, sártól és némi vértől tapadt össze. Ujjatlan felsője vérfoltos volt, ahogyan a farmerja is, karját vágások tarkították, szájából pedig vékony patakban csordogált a karmazsin színű élet. Még magánál volt valamennyire, és halkan nyöszörgött, ahogy a földön feküdt az oldalán. Ezt mi tettük a lánnyal… Saleisha és én. Együtt. De nehogy azt higgye bárki is, hogy ez megrázott vagy kiakasztott volna. Ugyan! Nem az első lány végezte már így, de már először is szemrebbenés nélkül néztem és csináltam végig.

- Elég mély már – szóltam a barátnőmnek, aki sokkal gyorsabban és energikusabban lapátolta a földet, mint én. Ami engem illetett: egyrészt utáltam ásni, másrészt a nedves földet sokkal nehezebb volt emelni, harmadrészt pedig fáradt voltam. Saleisha rám pillantott, majd egy bólintással beleegyezett, és letette az ásót. Én is ezt tettem, de közben éreztem, hogy valami megfogta a bokámat. A félholt lány volt az. Egy villám éppen ekkor cikázott végig az égbolton, és valahol távolabb be is csapódott, a hangjából ítélve.

- Takarodj! – üvöltöttem, majd elrántottam a lábamat, s még azzal a lendülettel rátapostam a csuklójára. Hallottam, ahogy szétroppannak a csontjai és az ízület, ő pedig hangosan felsikolt az újfajta fájdalomtól. – Kuss legyen! – csak szűrtem a fogaim között a szavakat, de nem is kellett több, hogy hallhassa, hiszen lehajoltam hozzá, kezemet a szájára szorítottam. Éreztem, amint a félig alvadt vér a tenyeremre tapadt. Vágtam egy grimaszt, majd felegyenesedtem és a tenyeremet az ég felé fordítottam, hogy az esővíz lemossa a mocskos vért. Eközben Saleishát figyeltem. Ő már egy pengével guggolt le a lány mellé, akinek a szeméből könnyek folytak a fájdalomtól.

- Vigasztaljon az a tudat, hogy nemsokára vége! – mondta a félholt lánynak, szinte kedvesen, de ez csak elfedte a gúnyt és a gyűlöletet, amiket így is tökéletesen ki lehetett hallani. Valahogy még tetszett is a kegyetlensége… A penge megcsillant egy villám fényében, majd két perccel később már a földön fekvő lány karjait fogtam le, amíg Saleisha egy fordított keresztet vágott az áldozatunk arcába. Érzelemmentes arccal néztem végig mindezt. A lány újra felsikoltott, de ezt most a mennydörgés hangja elnyomta. Aztán újra és újra felsikított, de akkor már csak a vágások nyomán maradt fájdalomtól. Patakzott a vére, ahogyan a könnyei is, nem mintha azok értek volna bármit is.

- Nyughass! – Saleisha hangja halk volt, de erőszakos. Ez is csak egy rövid ideig hatott a lányra, azután újra zokogni kezdett. Lassan eljutottam arra a pontra, hogy eltöröm a nyakát, csak hogy abbahagyja a nyávogását, amitől már rosszul voltam. Kizárólag a barátnőm miatt nem tettem meg, hogy ő kiélvezhesse a legvégét is.

Gondolom, mindenki azt kérdezi, miért nem esett meg a szívem a lányon? Megeshetett volna, de nem éreztem a lelkemben semmit iránta. Sem bűntudatot, sem sajnálatom, könyörületességet pedig főleg nem. Nevezzenek lelketlen szörnyetegnek, de engem csak egy dolog vezérelt: a szeretet. Ha valakit szívből szeretünk – akárhogyan is – az nagyon sok mindenre képes rávenni az embert. Akár még arra is, hogy gyilkoljon, hogy megkínozzon valakit, különös kegyetlenséggel, egyáltalán nem humánus módszerekkel… Engem rávett. Pedig mindig is azt hittem, ilyen szempontból „tiszta” maradok, és halott vére sohasem tapad majd a kezemhez, de hát hinni nem elég…

- Samy, idehozod a kést?! – valójában ez nem egy kérdés volt, sokkal inkább egy parancs vagy kérés Saleishától. Szó nélkül léptem oda a fekete táskához, ami a sírgödör másik oldalán feküdt. Felkaptam a kést, majd ráérősen visszasétáltam a földön kesergő lányhoz és a barátnőmhöz, s utóbbinak a kezébe adtam, amit kért. Figyeltem, ahogyan elvágja a torkát, hallottam, amint szakad a hús a kés éle alatt. A vér ömleni kezdett, amint szétnyílt a lány nyaka, és megállíthatatlanul folyt le a földre, eláztatta a felsőt is, ami rajta volt. Még felnyögött, annyi élet még volt benne, aztán a Halál elvitte magával…

Elítélhettem volna Saleishát mindezért, de képtelen voltam. Furcsa dolog ez, de ő volt az egyetlen, akit a saját érdekeim elé helyeztem, pedig míg nem ismertem, addig mindig magamat tartottam szem előtt, hogy nekem sikerüljön, akármi is legyen az ára. Most viszont… ő volt a legfontosabb. Hogy ő legyen boldog. Szó szerint az életem. Az egyetlen ember, akiért bármit, tényleg bármit feláldoznék… és csak ez számított!

Egy mozdulattal belelöktük a hullát a frissen ásott sírba, majd a készt és a pengét letöröltem, a véres rongyot pedig bedobtam a lány mellé. Felvettük az ásókat, és elkezdtük visszalapátolni a földet.  Ha ezért pokolra is jutok, akkor sem érdekel, mert megéri! Nem mintha hinnék mennyben vagy pokolban… szerintem csak az örök nyugalom létezik egy hűvös, sötét helyen; de ez most nem fontos, nem is tartozik ide. Befejeztük a lapátolást, átvettem tőle az ásót, ő felvette a táskát, és elindultam a háza felé. A tekintetében láttam a hálát – ami csak nekem szólt –, és a megkönnyebbülést is, hogy eggyel kevesebb ember fenyegeti a boldogságát. Nem szóltam semmit, csak mosolyogtam, és ő is.

A vihar pedig könyörtelenül tombolt tovább…