Apa

Kinyílik az ajtó. Hideg szél süvít be rajta, de csak rövid ideig, aztán becsukódik. Nagyobbat csapódik, mint kellene. Nem értem miért? Nem értem megint miért? Apa az. Tudom. Nem kell túl sokat gondolkodnom ezen, hiszen anya már régen itthon van, és tévézik, és velem beszélget. Ezért tudom, hogy apa jött meg. Vagyis el sem ment, csak kint barkácsolt egész nap. És ivott. Hallani a mozdulatain. Hallom, amint a falnak támasztja a kezét, hogy ne essen el, miközben leveszi az egyik bakancsát. Aztán a másikat. Leveszi a munkásruháját, majd elsétál mellettünk a konyhában. A fürdőbe megy. Látom, ahogyan megváltozik anya arckifejezése. Dühös, mint mindig. Megértem. Bár én is az vagyok, emellett elfog az undor is. Igen, az undor. Szeretem apát, de már nem viselem el ezt.

Visszajön a konyhába, elmegy mellettem, kinyitja a hűtőt, és keresgélni kezd. Most is támaszkodnia kell. Mereven előre nézek. Nem akarom látni így. Sohasem akartam, mégis muszáj, ráadásul egyre gyakrabban. Végül kivesz egy lábost, és visszaindul a pulthoz, de megbotlik. Anya ijedten rezdül, fél. Fél, mert ő is szereti apát, de tudja, hogy baja eshet. Talpon marad, és rám mordul. Mintha én lennék a hibás… Lefelé görbülnek az ajkaim, de nem szólok semmit, csak felállok, a szobámba indulok. El kell mennem apa mellett, így megcsap az alkohol szaga. Felfordul a gyomrom. Epe ízét érzem a számba. Jó lenne egy pohár víz, de akkor közelebb kéne mennem apához, azt pedig nem akarom. Nyelek egyet és csendesen becsukom magam mögött az ajtót.

Az ágyamhoz megyek, leülök a földre, hátamat az ágyvégnek vetem, kezemet a számra szorítom. Nem akarom, hogy hallja, megint sírok. A könnyeim gyorsan peregnek végig az arcomon. Már semmit nem látok. Újra csak magam elé meredek, csendben zokogok. Nem akarom ezt. Undor, düh, szánalom és elkeseredettség érzései buknak fel bennem, akárha vér buggyanna fel a torkomban. Nem akarom ezeket érezni, mégis megtörténik. Éppen úgy, mint az álmom. Az álmom, amiben apa gyűlöl engem. Elveszettnek érzem magam. Megfordul a fejemben, hogy talán tényleg nem szeret se engem, se anyát. Pedig azt mondta. Nem vagyok benne biztos. Miért is lennék, ha ilyet művel? Nap, mint nap.

A konyhából halk csörömpölés jelzi, hogy apa visszateszi a lábost a hűtőbe. Aztán kinyitja a csapot és vizet tölt a poharába, majd megissza. Anya nem szól semmit, de tudom, mire gondol, és mit érez. Mert én is ugyanazt gondolom, és ugyanazt érzem. Még mindig zokogok. Anya helyett is. Annyira szeretem anyát. Apát is. Még akkor is, amikor ilyen. De nem akarom, hogy ilyen legyen. Újra pici akarok lenni. Akkor foglalkozott velem. Most miért nem? Nem értem…

- Ne igyál többet! – anya hangja feszült.

- Nincs semmi bajom – apa inkább morog, minthogy rendesen válaszolna. Megijeszt. Még jobban zokogok. A mellkasomat valami összehúzza. Alig kapok levegőt. A konyhapulton élesen koccan az üvegpohár. Kizökkent. Végre levegőhöz jutok. Próbálok lehiggadni, de nem megy. El vagyok keseredve. El vagyok veszve. Egyáltalán gondol arra, milyen érzés nekem ezt látni? Vagy nem is törődik velem és anyával? Elszomorít a gondolat. Újabb könnycseppek csorognak lefelé, egyre több árkot vágva az arcomon. Lassan teljesen kiborulok.

Végül kinyílik az ajtó. Csak remélem, hogy nem apa. Felpillantok. Anya az. Ahogy látom őt, még jobban sírni kezdek. Bejön, letérdel mellém, vigasztalni kezd. Átölel és ringat, mintha még pici lennék. Szeretnék megint pici lenni… Amikor még apa nem volt ilyen.

- Mi? – anya hangja éles. Apa magyaráz valamit, de se ő, se én nem értem. Aztán apa megjelenik az ajtóban. Először anyára, aztán rám néz. Megrázza egy kicsit a fejét. Nem tudom miért. Talán helyteleníti, hogy megint sírok, vagy csak így próbálja kitisztítani a fejét.

- Már megint minek sírsz? – közönyös a hangja. Nem vagyok képes ránézni. Becsapja az ajtót, inkább azért, mert nem tudja koordinálni a mozdulatait, mintsem mert dühös. Teljesen mindegy. Így is, úgy is rossz érzés fog el. Kibontom magam anya karjai közül, aki nem akar elengedni, de makacs vagyok és lerázom magamról, aztán apa után megyek.

- Miért sírok? Miattad! Mert elegem van! Az utóbbi időben csak ezt látom. Alig tudsz magadról. Unalmas! Régen foglalkoztál velem meg anyával! Most miért nem? Szána… – ekkor pedig megfordul és megüt. Erősen. Olyan erősen, hogy a földre zuhanok. Az arcomhoz kapok. Látom, ahogy kitágul a pupillája a döbbenettől. A düh elborítja az agyamat. Nem tudok gondolkodni.

- Ez aztán kurvára kellett! Most jobb?! – vetem oda, miközben felállok. Anya odarohan hozzám, de nem engedem, hogy megöleljen. Apa felém lép. Látszik rajta, hogy a feje kitisztult. De ez engem már mind nem érdekel. Apa is meg akar ölelni, de hátrébb lépek. Nem akarom, hogy hozzám érjen. Ezek után nem. Eltorzult az arcom. A számban enyhén fémes ízt érzek. Undor, düh, szánalom és elkeseredettség érzései buknak fel bennem, akárha vér buggyanna fel a torkomban.

- Ne érj hozzám! – kiáltom apa szemébe, mikor újra felém nyúl. Megint hátrálok. Berohanok a szobámba és magamra zárom az ajtót. Nem akarom látni. Nem akarok vele beszélni. Az ajtónak döntöm a hátam, lecsúszok, a földön ülve felhúzom a lábaimat, és zokogni kezdek. Hangosan. Már nem érdekel hallja-e vagy sem. Újra pici akarok lenni. El akarok futni. Messzire. Oda, ahol senki sem bánthat. Oda, ahol megint pici vagyok. Oda, ahol apa foglalkozik velem és anyával.

Csillogás Párizsban - 13. fejezet

Rosette

Miután ismét egyedül maradt az öltözőjében, diadalmas mosollyal ült le a tükrös asztala elé, belenézett, és onnan egy győztes nézett vissza rá. Ez pedig elégedettséggel töltötte el Rosette Prideux-t. Nem tudta palástolni örömét, amiért kegyetlenül földbe tiporta Sebastiant, s olyan fölényesen nyert. Szó se róla, kedvelte a férfit, azonban elvárta mindenkitől, hogy körül rajongják őt. Ahonnan jött, a középosztályból, nem kapta meg soha életében azt a figyelmet, amit valójában érdemelt volna. A szülei állandóan dolgoztak, testvére, amint lehetett eltűnt a színről, mivel apjukkal sosem volt túl jó viszonyuk. De a nővére sosem tört igazán ki a szürkeségből: megrekedt egy egyszerű irodai munkánál. Ez volt az, amire Rose képtelen lett volna, és amikor rájött, milyen hanggal áldotta meg a sors, egyből elhatározta magát. Most pedig itt volt. Franciaország ünnepelt, friss és tökéletes sztárjaként lépett fel. Megkapta azt a kitüntetett figyelmet, amire gyermek kora óta vágyott, és ennek mindennél jobban örült. Ellenben voltak olyan emberek, mint Sebastian Moreau, aki azt merte feltételezni, hogy csupán egy ostoba, szőke kislánnyal állnak szemben, viszont hatalmasat tévedtek. Ez pedig az egyik legnagyobb hiba volt, amit elkövethettek. Ugyanis fiatal kora ellenére kegyetlen és ravasz volt. Akár elmehetett volna bérgyilkosnak is. És ami igazán nagy dolog volt ebben az egészben, hogy pontosan tisztában volt vele ez a nő. Nagyon is jól tudta, milyen képességei vannak, és hogyan használhatja ki ezeket.

Mélyen beszívta a levegőt, majd lassan kifújta, kivett az egyik dobozból egy vattapamacsot, s egy kevés sminklemosó segítségével elkezdte leszedni az előző fellépésnél viselt festékréteget. Miután ez a művelet meg volt, előszedett pár dolgot, hogy újra kifesthesse magát. Korrektorral, alapozóval és púderrel kezdett, azután elővette mélytónusú, vörös rúzsát, amit külön ecsettel vitt fel, majd egy vékony, fekete tusvonallal kihúzta mindkét szemét, és hosszú pilláit súlyossá tette a szintén fekete spirállal. Ezzel pedig letette az utolsó ecsetet is, felállt az asztaltól, a spanyolfal mögé lépett, ahol már ki volt készítve egy hosszú, földet súroló, eperszínű ruha. Új volt, még egyszer sem vette fel, de nagyon is tetszett neki, az ejtett vállal, és a gyönyörű szabásával együtt. Még mindig boldog mosoly táncolt az arcán, s úgy nézett bele a teljes alakos, széles tükörbe az öltözőjében, hogy láthassa, hogyan is áll rajta a ruha. Megigazította a haját, majd belebújt a fekete magas sarkú cipőjébe és elindult kifelé, a nézőtérre, hogy elbeszélgethessen Ophélie és Dominique Moreau-val.

Mielőtt célpontjaihoz rohant volna, a márványlapos bárpulthoz lépett, kért egy pohár pezsgőt, s amíg az italra várt, tekintetével megkereste az embereit. Nem volt éppen nehéz dolga. A Moulin Rouge tulajdonosának húgával jó kapcsolatot ápolt egy ideje, és már az apjukkal is találkozott párszor, elit körű eseményeken.

Amint ellépett a pulttól megjelentek körülötte a rajongók, pár vaku is villant, de Rosette csak kedélyesen mosolygott, miközben gratuláltak neki, köszönetet mondott, majd határozottan tovább sétált. Most nem volt igazán kedve ehhez, de persze jól esett neki. Végül is, ki ne örülne neki?

- Szép estét, jól szórakoztok? – kérdezte Rose, amikor megérkezett a fal mellett elhelyezett boxhoz, ahol a keresett személyek ültek.

- Oh, Rosette! – Ophélie felpattant, végigmérte a barátnőjét, majd puszit váltottak. – Gyönyörű ez a ruha!

- Te sem panaszkodhatsz – az énekesnő sokkal visszafogottabb volt jelen pillanatban, mint a szőke lány. Visszaülve helyet engedett maga mellett, így Mademoiselle Prideux is leült. Pezsgős poharát ugyan letette az asztalra, de magát a kecses, csiszolt üveget nem engedte el az énekesnő. – Azt hittem, nem leszel itt, Dominique.

- Talán baj, hogy mégis eljöttem? – kérdezte halvány mosollyal a férfi.

- Szó sincs róla, örülök, hogy látlak.

- Egyébként nem rossz eddig. Tudod, Rose, egyenesen ragyogtál a színpadon! De ki volt az a másik lány? – folytatta a beszélgetést a legidősebb tagja a Moreau családnak.

- Köszönöm – mosolyodott el lágyan a díva, bár az arckifejezése némiképpen megváltozott, amikor szóba jött a másik énekes. – Chloé Renardinak hívják, azt gondolja, velem egy szinten van… – lehajtotta a fejét, egy aprót sóhajtott, majd mikor tekintete ismét a férfira tévedt egy laza mozdulattal kisöpörte a szeméből hullámos, szőke tincseit. – De persze, meg sem közelít – végül belekortyolt a pezsgőjébe, melynek aranyos színe tökéletes illet a Moulin Rouge hangulatához. Xavier ebben jól választott. Egy pillanatra elbizonytalanodott, hogy van-e joga beleszólni a szórakozóhely tulaja és annak nagybátyja közötti vitába, és még jobban megzavarni a már így is hullámzó vizet, azonban elhessegette ezt a gondolatot.

- Még hányszor lépsz ma fel? – szólt közbe kíváncsian Ophélie, ezzel megzavarva egy percre Rosette-et a gondolataiban.

- Öhm, egy negyed óra múlva Renardi nélkül, aztán még van egy duettünk, és még egyszer a záró szám előtt. Persze lehet, hogy ezen kívül is kelleni fogok egyszer-kétszer. De háromszor még egészen biztos – válaszolt kissé elmerengve az díva, majd élesen témát váltott. – Egyébként, már amennyiben nem indiszkrét a kérdés, valóban nem lett egyikőtök sem társtulajdonos? Mert ezt csiripelték a madarak. Bár engem eléggé meglepett.

Látta, amint Dominique arca kissé elkomorult, és hallotta, amint Ophélie mélyen, gőgösen beszívja a levegőt. Rápillantva a lányra, észrevette, hogy az milyen idegesen préselte össze ajkait.

- Sajnálom, úgy látom, beletenyereltem a dolgokba! – kezdett el mentegetőzni az énekesnő, persze mindez csak egy jól eljátszott jelenet volt az ő részéről. Ellenben a többieknek fel sem tűnt mindez.

- Nem – kezdett bele végül a férfi. – De valóban, a fiam, úgy gondolja, hogy senkinek semmi köze ehhez a vállalkozáshoz. Pedig az én pénzemből van a tőke, és persze itt van a húga, aki mindenben segít neki… azonban nem tudunk semmit tenni ellene – azt a szót, hogy „fiam” mielőtt kimondta volna, pár pillanatig rágódva vizsgálgatta magában az idős Moreau, mintha nem lenne abban biztos, hogy helyénvaló így nevezni saját gyermekét. Ezen egy röpke pillanatra még Rosette is megdöbbent.

- A bátyám egyszerűen csak seggfejként viselkedik, mert azt hiszi, hogy elvennénk tőle ezt a helyet, ha minket is meg merne tenni tulajdonossá! – jegyezte meg dühösen Ophélie, aki nem tudta annyira tárgyilagosan előadni a helyzetet, ahogyan az apja. A díva önkénytelenül is jól szórakozott a fiatal lány viselkedésén. Eddig is tudta, hogy éretlen, de még sosem látta így megnyilvánulni. Arról nem is beszélve, hogy most nagyon jól meglátszott mekkora veszteség volt a Moreau családnak a feleség és anya figura elvesztése. Ha most élne Brigitte, valószínűleg nem itt tartanának.

- Lehetséges, hogy nem előled félti, Ophélie, hanem attól, hogy valaki befolyásolhatna, például a nagybátyád vagy egy ismeretlen ember – vetette fel Rose a tényeket, mint egyszerű lehetőséget.

- Mégis ki? – a tejföl szőke lány felnevetett. – Sebastianből negyed óra is sok, vadidegeneknek pedig nem játszanám a kezére. És különben is, apával mi baja van Xavier-nek? Semmi értelme! Egyszerűen csak nagyképű, és úgy gondolja, mindent szabad neki.

- Dominique-tól talán a befolyása miatt tart. Persze ezt csak én gondolom. Nem vagyok annyira jóban Xavier-vel, hogy ilyesmiről beszélgessünk – felelte az énekesnő, tanácstalanra véve a figurát.

- Nem hiszem! – jelentette ki dacosan Ophélie. – De ne haragudjatok, meg kell néznem pár dolgot. Ha már a drága bátyám nem csinál semmit, valakinek muszáj dolgoznia is – mondta mártírkodva a lány, majd kimászva a boxból elköszönt két beszélgető partnerétől, és sietős léptekkel távozott is tőlük.

- Heves vérmérsékletű – jegyezte meg egy mosollyal Rose, miközben visszaült a férfitársaságához.

- Igen, ezt tőlem örökölte – felelte mosolyogva és bólogatva Dominique, majd felsóhajtott, s ledöntötte a kevéske whiskyt a poharából. – És minden rendben veled, Rosette?

- Minden a legjobban alakul mostanság. Egész Párizs a Moulin Rouge-ról és rólam beszél, ez pedig igen hízelgő – mosolyodott el szélesen a nő, és pár korty pezsgőt eltűntetett a poharából. – Ne haragudj, hogy felhoztam ezt a kényes témát, csak érdekelt – tette hozzá, játszva az ártatlant, és megitta maradék italát is.

- Semmiség. A lányom még nem szokott hozzá a testvére hóbortjaihoz, ennyi az egész. Bár meg kell jegyeznem, egy kicsit engem is bánt.

- Ezt megértem. De még nem gondoltatok semmilyen… – be akarta volna fejezni a kérdést a fiatal nő, azonban a szeme sarkában meglátta a sötét öltönyt viselő, tejföl szőke hajú férfiút, aki éppen feléjük közeledett. Nem merte megkockáztatni, hogy a tulaj halljon bármit is, így témát váltott. – Nézd, csak emlegetni kellett!

Dominique Moreau oldalra pillantva láthatta fiát, amint egyenesen előre lépdelve egyre közelebb ért hozzájuk, végül pedig megállt és hivatalos mosolyt villantott a boxban ülőkre.

- Rosette, apa! – biccentett Xavier. – Drága, egy pár perccel előbb kezdesz – és ezzel a színpad felé intett, majd halványan elmosolyodott, s rögtön sarkon fordult. Nem kívánt tovább társalogni Dominique-kal, vagy éppen a közelében lenni.

Rose elmosolyodott, majd felállt, megfogta a poharát és a legidősebb Moreau-ra emelte a tekintetét. Aprót sóhajtott.

- További jó szórakozást! Ha még később itt leszel, valószínűleg találkozunk.

- Neked is kellemes estét! – a férfi keserű mosolyt küldött az énekesnő felé. Mademoiselle Prideux bosszúsan fordult el és indult a színpad hátulja felé. Elcseszte! Vagyis nem ő, hanem a tulaj, de az ő munkáját. Ez pedig kifejezetten idegessé tette. Mielőtt a színpadra állt volna lehajtott egy pohár martinit, hogy az alkohol oldja a mérgét, viszont ezzel sem ért el túl sok sikert. Már előre látta, milyen veszekedésbe fog torkollani az estéje Sebastiannel, amihez nem túl sok kedve volt, de már nem tudott ellene tenni. Semmit.

Utolsó üzenet

Fázom. Remegek. Mi történik? Hol vagyok? Haza kell mennem, késő van. Anya biztos már aggódik. Vajon elérem az utolsó szentendrei HÉV-et?

Az év bulijára készültem. Harsány smink, a lényeget kiemelő blúz, rövidnadrág. Utálom a szoknyát.

Az ágyon ülök, magam elé meredek. A bulin  gondolkodom. Vajon milyen lesz?

Anya kopog az ajtómon.

 - Gyere be! - szólok neki hangosan. Benyit, és mosolyog. Én felállok, és megpördülök, hogy jól lásson. Megdicsér. Mosolygok.

 - Ugye veszel egy kardigánt? - kérdezi, és a hangja aranyosból élesre vált.

 - Persze Anya! És még hosszúnadrágot is viszek, hogy haza fele ne fázzak. - mondom, és megmutatom neki, hogy már be is csomagoltam az említett ruhadarabot magamnak.

 - Jól van. - odajön hozzám, és homlokon puszil. Átölelem. Pár percig így állunk, majd elenged, én pedig indulok.

Az az igazság, hogy egy kicsit füllentettem Anyának. Nem barátokkal megyek, hanem ismerősökkel, viszont csak így engedtek el a buliba, hogy abban a hitben élnek, miszerint olyan emberekkel megyek, akik figyelnek, és vigyáznak rám. Csak nem lesz nagy baj ebből.

A HÉV-en utazom a társasággal. Pasikról beszélgetnek. Rossz emlékem furakszik elő az agyam mélyéről. Próbálom elnyomni, de lehetetlen.

Már másfél hónapja vége... teljesen. A szívem összeszorul, az arcom pedig megrándul a belsőmet újult erővel mardosó fájdalomtól. És tudom, hogy ez nem a közeljövőben fog elmúlni...

 - Hé Saleisha! Mi a gond? - kérdezi az egyik szőke lány. Ha jól hallottam, Clairenek hívják. Minden szempár rám mered.

 - Semmi, csak egy rossz emlék. - mormogom, és próbálok mosolyogni. A lány egy gyors mosollyal elfordul tőlem, és tovább csacsog. Nem foglalkozik tovább velem senki.

Szállunk. Már csak tíz perc séta, és mindjárt ott vagyunk. Iszunk, nevetünk és megint csak iszunk. Kezdek berúgni, de belülről még mindig rág a szomorúság. Már csak öt perc. Sűrűsödik a tömeg. Ellenőrzöm a jegyem. Ott van a csuklómon. Az a szőke lány, aki szóba elegyedett velem, most megállítja a kis csoportunkat, és köré gyűlünk. A zsebéből egy zacskót vesz elő, benne fehér tablettákat pillantok meg. A csoporton ujjongás fut végig, és mindenki a lány felé nyújtja a kezét. Habozok. Tudom mik azok. Vagy... legalábbis sejtem. A szőkeség feltépi a zacskót, és egyesével ad mindenkinek egy darabot. mikor látja, hogy az én kezem nincs a többi között, kérdő tekintettel néz rám. Nemet intek a fejemmel. Megy tovább.

Megcsináltuk. Bejutottunk, és már javában partizunk. A fények villognak, a zene dübörög, és a szívem átveszi a mély ritmusát. Rohadt jó számok vannak, és nagyon jól érezzük magunkat. Sok fiúval táncolok, de egyik sem köt le. Viszont van egy kis problémám: kezdek kijózanodni. Mielőtt eltűnne a jókedvem, a pulthoz megyek, és rendelek egy vodkanarancsot.

 - Kettőt! - szól mögülem egy hang, és egy srác ül le mellém. - Szia! - szólít meg.

 - Helló! - köszönök vissza.

 - Nem akarok tolakodó lenni, és nem akarok se bunkónak, se nyomulósnak tűnni, de csodálatosan nézel ki. - mondja, és elpirul. Aranyosnak találom, és jobban megnézem magamnak. Rövid barna haja van, világos szeme és markáns álla. Kb. huszonegy lehet. Kék felsőt, és fekete farmert visel. Az ingén meglátok egy orrszarvút, és azonnal elkapom a tekintetem, nem akarok most Rá gondolni.

 - Köszönöm - mosolygok egy kicsit, de nem sikerül élethűre.

 - Mark vagyok - nyújt kezet. Elfogadom. Erős a kézfogása.

 - Saleisha.

 - Elbűvölő név. - a bókjai egy kicsit oldják bennem a szakítás miatt érzett keserűséget, de a szemem égeti az az orrszarvú. Ismét mosolyogni próbálok, amikor Claire csapódik a pultnak kettőnk között, felém fordulva.

 - Gyere nagylány, táncoljunk! - fogja meg a kezem, és húzna maga után, de én nem engedek. Megáll, megvárja míg megiszom az italomat, majd újra kézen fog, én egy bocsánatkérő mosolyt vetek Mark felé, és engedek a hívásnak. A táncparkett közepére vezetnek. A zene eszméletlen, a tömeg hatalmas, a hangulat felemelő, így alig kell egy perc, és már a toppon vagyok. Calire jól táncol, és mellette én sem maradok el, így egy kis idő múlva látványosság leszünk. A táncpartnerem megáll, és a szája elé tartja a kezét. Úgy néz ki, hogy köhög. A vállára teszem a kezem, és közel hajolok hozzá.

 - Jól vagy? - kérdezem. Ő felnéz rám, megfogja mindkét kezével a tarkómat, és lesmárol. A szemem tágra nyílik, teljesen meglepődöm. Aztán még jobban, mert a szőkeség elenged, a nyelvem alatt pedig egy tablettát találok. A lány széles mosollyal mered rám, aztán mutatja, hogy nyeljem le. Nem tudom mit csináljak. Rémülten meredek ki a fejemből, Claire pedig egyre türelmetlenebb lesz. Aztán a szemem sarkából meglátok valami világosat, ami felkelti az érdeklődésemet. Odanézek, és egy srácot látok, aki fehér Lot29 sapkát visel. A fájdalom buldózerként rombol le, én pedig az előttem álló türelmetlen nőszemélybe kapaszkodva halászom elő a tablettát a nyelvem alól, és nyelem le. Claire vigyora ennél szélesebb már nem is lehetne. Újra táncolunk. érzem, hogy hátulról hozzám simulnak. Megfordulok, és látom, hogy Mark az. Mosolyog, és táncoltat. A szer hatni kezd, én pedig hátraszólok Clairenek, aki odahajol hozzám.

 - Mi ez? - kérdezem, ő pedig csak tátog: eki. Mintha misem történt volna, visszafordulok Markhoz, aki ennek kifejezetten örül.

Úgy egy óra múlva, már teljesen a föld felett járok, semmi nem érdekel, csak táncolok a most megismert srácom karjai közt. Már smároltunk, és mindenhol végigtaperolt. Nem akartam, de nagyon jólesett az érintése. Megbízom benne, tudom, hogy ő nem "olyan".

 - Szomjas vagy? - kérdezi a nyakamat csókolgatva.

 - Igen! - felelem. A szám nagyon ki van száradva.

 - Vodkanarancs?

 - Az remek lenne! Köszönöm! - csókolom meg, és táncolok tovább. Kis idő múlva meghozza az italom, én pedig egy húzásra megiszom. Visszaadom a poharat Marknak, aki a karja közé von, és egy félelmetes vigyor jelenik meg az arcán. Mire felfogom, hogy nagy baj van, elsötétül előttem minden, és összecsuklom.

Hideg van. Fel kéne vennem a kardigánom. Jajj ne! Otthagytam. Anya mérges lesz... Hol van Anya? Hol vagyok én?

Erősödő, majd gyengülő fények szűrődnek át a szemhéjamon. Erős fájdalmaim vannak. Megpróbálom kinyitni a szemem. Csak az egyik sikerül. Fák alatt fekszem. A ruhám le van szaggatva rólam. Árokban vagyok. Próbálok megmozdulni, mire idegtépő fájdalom hasít belém, több helyen is: a nyakamnál, a hasamnál, és... ott lent. Mi történt? Hol van Anya? Fázom, és elfog a rettegés. Rosszul leszek, szédülök, majd elájulok, és újra sötét lesz a világ.

Kis idő múlva újra felébredek. Még mindig, ugyanott és ugyanúgy fekszem, de már nem zavar. Felrémlik előttem Daniel arca. Bárcsak itt lenne most velem. Biztos megdicsérne, hogy milyen csinos vagyok, leszidna, hogy így nem mehetek sehova, és betakargatna, mert fázom. Forró könnyek gyűlnek a szemembe, és sírni kezdek. Hol van Anya? Anyát akarom. Szeretem. Zokogok. Valami nyomja az oldalam. Elviselhetetlen kínok között kiküzdöm magam alól a mobilomat.

Hideg van, de már nem fázom. Félek. Anya. Felhívom. Nem, inkább küldök neki üzenetet. El akarom mondani neki, hogy nagyon hiányzik, és nagyon szeretem. A könnyeim elhomályosítják előttem a világot. Belépek az üzenetekbe, kiválasztom Anyát, és pötyögni kezdek neki, de nem tudom mit írjak. Megnézem hány óra. Elmúlt már hajnali négy is. Jajj ne! Anya haragudni fog rám. Ne Anya, ne haragudj rám, nagyon szeretlek Anya!

Hirtelen ötlettől vezérelve leírom ezt a három szót neki, és a küldésre nyomok. Nem megy el. Nincs térerő. Nem baj. Majd ha hazaérek, odabújok hozzá, és megmondom neki.

Ettől a gondolattól megnyugodva ejtem vissza a kezem a földre. A telefon kicsúszik az ujjaim közül. Mosolygok, és átadom magam az engem átható kellemes hidegnek.