Utolsó üzenet

Fázom. Remegek. Mi történik? Hol vagyok? Haza kell mennem, késő van. Anya biztos már aggódik. Vajon elérem az utolsó szentendrei HÉV-et?

Az év bulijára készültem. Harsány smink, a lényeget kiemelő blúz, rövidnadrág. Utálom a szoknyát.

Az ágyon ülök, magam elé meredek. A bulin  gondolkodom. Vajon milyen lesz?

Anya kopog az ajtómon.

 - Gyere be! - szólok neki hangosan. Benyit, és mosolyog. Én felállok, és megpördülök, hogy jól lásson. Megdicsér. Mosolygok.

 - Ugye veszel egy kardigánt? - kérdezi, és a hangja aranyosból élesre vált.

 - Persze Anya! És még hosszúnadrágot is viszek, hogy haza fele ne fázzak. - mondom, és megmutatom neki, hogy már be is csomagoltam az említett ruhadarabot magamnak.

 - Jól van. - odajön hozzám, és homlokon puszil. Átölelem. Pár percig így állunk, majd elenged, én pedig indulok.

Az az igazság, hogy egy kicsit füllentettem Anyának. Nem barátokkal megyek, hanem ismerősökkel, viszont csak így engedtek el a buliba, hogy abban a hitben élnek, miszerint olyan emberekkel megyek, akik figyelnek, és vigyáznak rám. Csak nem lesz nagy baj ebből.

A HÉV-en utazom a társasággal. Pasikról beszélgetnek. Rossz emlékem furakszik elő az agyam mélyéről. Próbálom elnyomni, de lehetetlen.

Már másfél hónapja vége... teljesen. A szívem összeszorul, az arcom pedig megrándul a belsőmet újult erővel mardosó fájdalomtól. És tudom, hogy ez nem a közeljövőben fog elmúlni...

 - Hé Saleisha! Mi a gond? - kérdezi az egyik szőke lány. Ha jól hallottam, Clairenek hívják. Minden szempár rám mered.

 - Semmi, csak egy rossz emlék. - mormogom, és próbálok mosolyogni. A lány egy gyors mosollyal elfordul tőlem, és tovább csacsog. Nem foglalkozik tovább velem senki.

Szállunk. Már csak tíz perc séta, és mindjárt ott vagyunk. Iszunk, nevetünk és megint csak iszunk. Kezdek berúgni, de belülről még mindig rág a szomorúság. Már csak öt perc. Sűrűsödik a tömeg. Ellenőrzöm a jegyem. Ott van a csuklómon. Az a szőke lány, aki szóba elegyedett velem, most megállítja a kis csoportunkat, és köré gyűlünk. A zsebéből egy zacskót vesz elő, benne fehér tablettákat pillantok meg. A csoporton ujjongás fut végig, és mindenki a lány felé nyújtja a kezét. Habozok. Tudom mik azok. Vagy... legalábbis sejtem. A szőkeség feltépi a zacskót, és egyesével ad mindenkinek egy darabot. mikor látja, hogy az én kezem nincs a többi között, kérdő tekintettel néz rám. Nemet intek a fejemmel. Megy tovább.

Megcsináltuk. Bejutottunk, és már javában partizunk. A fények villognak, a zene dübörög, és a szívem átveszi a mély ritmusát. Rohadt jó számok vannak, és nagyon jól érezzük magunkat. Sok fiúval táncolok, de egyik sem köt le. Viszont van egy kis problémám: kezdek kijózanodni. Mielőtt eltűnne a jókedvem, a pulthoz megyek, és rendelek egy vodkanarancsot.

 - Kettőt! - szól mögülem egy hang, és egy srác ül le mellém. - Szia! - szólít meg.

 - Helló! - köszönök vissza.

 - Nem akarok tolakodó lenni, és nem akarok se bunkónak, se nyomulósnak tűnni, de csodálatosan nézel ki. - mondja, és elpirul. Aranyosnak találom, és jobban megnézem magamnak. Rövid barna haja van, világos szeme és markáns álla. Kb. huszonegy lehet. Kék felsőt, és fekete farmert visel. Az ingén meglátok egy orrszarvút, és azonnal elkapom a tekintetem, nem akarok most Rá gondolni.

 - Köszönöm - mosolygok egy kicsit, de nem sikerül élethűre.

 - Mark vagyok - nyújt kezet. Elfogadom. Erős a kézfogása.

 - Saleisha.

 - Elbűvölő név. - a bókjai egy kicsit oldják bennem a szakítás miatt érzett keserűséget, de a szemem égeti az az orrszarvú. Ismét mosolyogni próbálok, amikor Claire csapódik a pultnak kettőnk között, felém fordulva.

 - Gyere nagylány, táncoljunk! - fogja meg a kezem, és húzna maga után, de én nem engedek. Megáll, megvárja míg megiszom az italomat, majd újra kézen fog, én egy bocsánatkérő mosolyt vetek Mark felé, és engedek a hívásnak. A táncparkett közepére vezetnek. A zene eszméletlen, a tömeg hatalmas, a hangulat felemelő, így alig kell egy perc, és már a toppon vagyok. Calire jól táncol, és mellette én sem maradok el, így egy kis idő múlva látványosság leszünk. A táncpartnerem megáll, és a szája elé tartja a kezét. Úgy néz ki, hogy köhög. A vállára teszem a kezem, és közel hajolok hozzá.

 - Jól vagy? - kérdezem. Ő felnéz rám, megfogja mindkét kezével a tarkómat, és lesmárol. A szemem tágra nyílik, teljesen meglepődöm. Aztán még jobban, mert a szőkeség elenged, a nyelvem alatt pedig egy tablettát találok. A lány széles mosollyal mered rám, aztán mutatja, hogy nyeljem le. Nem tudom mit csináljak. Rémülten meredek ki a fejemből, Claire pedig egyre türelmetlenebb lesz. Aztán a szemem sarkából meglátok valami világosat, ami felkelti az érdeklődésemet. Odanézek, és egy srácot látok, aki fehér Lot29 sapkát visel. A fájdalom buldózerként rombol le, én pedig az előttem álló türelmetlen nőszemélybe kapaszkodva halászom elő a tablettát a nyelvem alól, és nyelem le. Claire vigyora ennél szélesebb már nem is lehetne. Újra táncolunk. érzem, hogy hátulról hozzám simulnak. Megfordulok, és látom, hogy Mark az. Mosolyog, és táncoltat. A szer hatni kezd, én pedig hátraszólok Clairenek, aki odahajol hozzám.

 - Mi ez? - kérdezem, ő pedig csak tátog: eki. Mintha misem történt volna, visszafordulok Markhoz, aki ennek kifejezetten örül.

Úgy egy óra múlva, már teljesen a föld felett járok, semmi nem érdekel, csak táncolok a most megismert srácom karjai közt. Már smároltunk, és mindenhol végigtaperolt. Nem akartam, de nagyon jólesett az érintése. Megbízom benne, tudom, hogy ő nem "olyan".

 - Szomjas vagy? - kérdezi a nyakamat csókolgatva.

 - Igen! - felelem. A szám nagyon ki van száradva.

 - Vodkanarancs?

 - Az remek lenne! Köszönöm! - csókolom meg, és táncolok tovább. Kis idő múlva meghozza az italom, én pedig egy húzásra megiszom. Visszaadom a poharat Marknak, aki a karja közé von, és egy félelmetes vigyor jelenik meg az arcán. Mire felfogom, hogy nagy baj van, elsötétül előttem minden, és összecsuklom.

Hideg van. Fel kéne vennem a kardigánom. Jajj ne! Otthagytam. Anya mérges lesz... Hol van Anya? Hol vagyok én?

Erősödő, majd gyengülő fények szűrődnek át a szemhéjamon. Erős fájdalmaim vannak. Megpróbálom kinyitni a szemem. Csak az egyik sikerül. Fák alatt fekszem. A ruhám le van szaggatva rólam. Árokban vagyok. Próbálok megmozdulni, mire idegtépő fájdalom hasít belém, több helyen is: a nyakamnál, a hasamnál, és... ott lent. Mi történt? Hol van Anya? Fázom, és elfog a rettegés. Rosszul leszek, szédülök, majd elájulok, és újra sötét lesz a világ.

Kis idő múlva újra felébredek. Még mindig, ugyanott és ugyanúgy fekszem, de már nem zavar. Felrémlik előttem Daniel arca. Bárcsak itt lenne most velem. Biztos megdicsérne, hogy milyen csinos vagyok, leszidna, hogy így nem mehetek sehova, és betakargatna, mert fázom. Forró könnyek gyűlnek a szemembe, és sírni kezdek. Hol van Anya? Anyát akarom. Szeretem. Zokogok. Valami nyomja az oldalam. Elviselhetetlen kínok között kiküzdöm magam alól a mobilomat.

Hideg van, de már nem fázom. Félek. Anya. Felhívom. Nem, inkább küldök neki üzenetet. El akarom mondani neki, hogy nagyon hiányzik, és nagyon szeretem. A könnyeim elhomályosítják előttem a világot. Belépek az üzenetekbe, kiválasztom Anyát, és pötyögni kezdek neki, de nem tudom mit írjak. Megnézem hány óra. Elmúlt már hajnali négy is. Jajj ne! Anya haragudni fog rám. Ne Anya, ne haragudj rám, nagyon szeretlek Anya!

Hirtelen ötlettől vezérelve leírom ezt a három szót neki, és a küldésre nyomok. Nem megy el. Nincs térerő. Nem baj. Majd ha hazaérek, odabújok hozzá, és megmondom neki.

Ettől a gondolattól megnyugodva ejtem vissza a kezem a földre. A telefon kicsúszik az ujjaim közül. Mosolygok, és átadom magam az engem átható kellemes hidegnek.