Csillogás Párizsban - 13. fejezet

Rosette

Miután ismét egyedül maradt az öltözőjében, diadalmas mosollyal ült le a tükrös asztala elé, belenézett, és onnan egy győztes nézett vissza rá. Ez pedig elégedettséggel töltötte el Rosette Prideux-t. Nem tudta palástolni örömét, amiért kegyetlenül földbe tiporta Sebastiant, s olyan fölényesen nyert. Szó se róla, kedvelte a férfit, azonban elvárta mindenkitől, hogy körül rajongják őt. Ahonnan jött, a középosztályból, nem kapta meg soha életében azt a figyelmet, amit valójában érdemelt volna. A szülei állandóan dolgoztak, testvére, amint lehetett eltűnt a színről, mivel apjukkal sosem volt túl jó viszonyuk. De a nővére sosem tört igazán ki a szürkeségből: megrekedt egy egyszerű irodai munkánál. Ez volt az, amire Rose képtelen lett volna, és amikor rájött, milyen hanggal áldotta meg a sors, egyből elhatározta magát. Most pedig itt volt. Franciaország ünnepelt, friss és tökéletes sztárjaként lépett fel. Megkapta azt a kitüntetett figyelmet, amire gyermek kora óta vágyott, és ennek mindennél jobban örült. Ellenben voltak olyan emberek, mint Sebastian Moreau, aki azt merte feltételezni, hogy csupán egy ostoba, szőke kislánnyal állnak szemben, viszont hatalmasat tévedtek. Ez pedig az egyik legnagyobb hiba volt, amit elkövethettek. Ugyanis fiatal kora ellenére kegyetlen és ravasz volt. Akár elmehetett volna bérgyilkosnak is. És ami igazán nagy dolog volt ebben az egészben, hogy pontosan tisztában volt vele ez a nő. Nagyon is jól tudta, milyen képességei vannak, és hogyan használhatja ki ezeket.

Mélyen beszívta a levegőt, majd lassan kifújta, kivett az egyik dobozból egy vattapamacsot, s egy kevés sminklemosó segítségével elkezdte leszedni az előző fellépésnél viselt festékréteget. Miután ez a művelet meg volt, előszedett pár dolgot, hogy újra kifesthesse magát. Korrektorral, alapozóval és púderrel kezdett, azután elővette mélytónusú, vörös rúzsát, amit külön ecsettel vitt fel, majd egy vékony, fekete tusvonallal kihúzta mindkét szemét, és hosszú pilláit súlyossá tette a szintén fekete spirállal. Ezzel pedig letette az utolsó ecsetet is, felállt az asztaltól, a spanyolfal mögé lépett, ahol már ki volt készítve egy hosszú, földet súroló, eperszínű ruha. Új volt, még egyszer sem vette fel, de nagyon is tetszett neki, az ejtett vállal, és a gyönyörű szabásával együtt. Még mindig boldog mosoly táncolt az arcán, s úgy nézett bele a teljes alakos, széles tükörbe az öltözőjében, hogy láthassa, hogyan is áll rajta a ruha. Megigazította a haját, majd belebújt a fekete magas sarkú cipőjébe és elindult kifelé, a nézőtérre, hogy elbeszélgethessen Ophélie és Dominique Moreau-val.

Mielőtt célpontjaihoz rohant volna, a márványlapos bárpulthoz lépett, kért egy pohár pezsgőt, s amíg az italra várt, tekintetével megkereste az embereit. Nem volt éppen nehéz dolga. A Moulin Rouge tulajdonosának húgával jó kapcsolatot ápolt egy ideje, és már az apjukkal is találkozott párszor, elit körű eseményeken.

Amint ellépett a pulttól megjelentek körülötte a rajongók, pár vaku is villant, de Rosette csak kedélyesen mosolygott, miközben gratuláltak neki, köszönetet mondott, majd határozottan tovább sétált. Most nem volt igazán kedve ehhez, de persze jól esett neki. Végül is, ki ne örülne neki?

- Szép estét, jól szórakoztok? – kérdezte Rose, amikor megérkezett a fal mellett elhelyezett boxhoz, ahol a keresett személyek ültek.

- Oh, Rosette! – Ophélie felpattant, végigmérte a barátnőjét, majd puszit váltottak. – Gyönyörű ez a ruha!

- Te sem panaszkodhatsz – az énekesnő sokkal visszafogottabb volt jelen pillanatban, mint a szőke lány. Visszaülve helyet engedett maga mellett, így Mademoiselle Prideux is leült. Pezsgős poharát ugyan letette az asztalra, de magát a kecses, csiszolt üveget nem engedte el az énekesnő. – Azt hittem, nem leszel itt, Dominique.

- Talán baj, hogy mégis eljöttem? – kérdezte halvány mosollyal a férfi.

- Szó sincs róla, örülök, hogy látlak.

- Egyébként nem rossz eddig. Tudod, Rose, egyenesen ragyogtál a színpadon! De ki volt az a másik lány? – folytatta a beszélgetést a legidősebb tagja a Moreau családnak.

- Köszönöm – mosolyodott el lágyan a díva, bár az arckifejezése némiképpen megváltozott, amikor szóba jött a másik énekes. – Chloé Renardinak hívják, azt gondolja, velem egy szinten van… – lehajtotta a fejét, egy aprót sóhajtott, majd mikor tekintete ismét a férfira tévedt egy laza mozdulattal kisöpörte a szeméből hullámos, szőke tincseit. – De persze, meg sem közelít – végül belekortyolt a pezsgőjébe, melynek aranyos színe tökéletes illet a Moulin Rouge hangulatához. Xavier ebben jól választott. Egy pillanatra elbizonytalanodott, hogy van-e joga beleszólni a szórakozóhely tulaja és annak nagybátyja közötti vitába, és még jobban megzavarni a már így is hullámzó vizet, azonban elhessegette ezt a gondolatot.

- Még hányszor lépsz ma fel? – szólt közbe kíváncsian Ophélie, ezzel megzavarva egy percre Rosette-et a gondolataiban.

- Öhm, egy negyed óra múlva Renardi nélkül, aztán még van egy duettünk, és még egyszer a záró szám előtt. Persze lehet, hogy ezen kívül is kelleni fogok egyszer-kétszer. De háromszor még egészen biztos – válaszolt kissé elmerengve az díva, majd élesen témát váltott. – Egyébként, már amennyiben nem indiszkrét a kérdés, valóban nem lett egyikőtök sem társtulajdonos? Mert ezt csiripelték a madarak. Bár engem eléggé meglepett.

Látta, amint Dominique arca kissé elkomorult, és hallotta, amint Ophélie mélyen, gőgösen beszívja a levegőt. Rápillantva a lányra, észrevette, hogy az milyen idegesen préselte össze ajkait.

- Sajnálom, úgy látom, beletenyereltem a dolgokba! – kezdett el mentegetőzni az énekesnő, persze mindez csak egy jól eljátszott jelenet volt az ő részéről. Ellenben a többieknek fel sem tűnt mindez.

- Nem – kezdett bele végül a férfi. – De valóban, a fiam, úgy gondolja, hogy senkinek semmi köze ehhez a vállalkozáshoz. Pedig az én pénzemből van a tőke, és persze itt van a húga, aki mindenben segít neki… azonban nem tudunk semmit tenni ellene – azt a szót, hogy „fiam” mielőtt kimondta volna, pár pillanatig rágódva vizsgálgatta magában az idős Moreau, mintha nem lenne abban biztos, hogy helyénvaló így nevezni saját gyermekét. Ezen egy röpke pillanatra még Rosette is megdöbbent.

- A bátyám egyszerűen csak seggfejként viselkedik, mert azt hiszi, hogy elvennénk tőle ezt a helyet, ha minket is meg merne tenni tulajdonossá! – jegyezte meg dühösen Ophélie, aki nem tudta annyira tárgyilagosan előadni a helyzetet, ahogyan az apja. A díva önkénytelenül is jól szórakozott a fiatal lány viselkedésén. Eddig is tudta, hogy éretlen, de még sosem látta így megnyilvánulni. Arról nem is beszélve, hogy most nagyon jól meglátszott mekkora veszteség volt a Moreau családnak a feleség és anya figura elvesztése. Ha most élne Brigitte, valószínűleg nem itt tartanának.

- Lehetséges, hogy nem előled félti, Ophélie, hanem attól, hogy valaki befolyásolhatna, például a nagybátyád vagy egy ismeretlen ember – vetette fel Rose a tényeket, mint egyszerű lehetőséget.

- Mégis ki? – a tejföl szőke lány felnevetett. – Sebastianből negyed óra is sok, vadidegeneknek pedig nem játszanám a kezére. És különben is, apával mi baja van Xavier-nek? Semmi értelme! Egyszerűen csak nagyképű, és úgy gondolja, mindent szabad neki.

- Dominique-tól talán a befolyása miatt tart. Persze ezt csak én gondolom. Nem vagyok annyira jóban Xavier-vel, hogy ilyesmiről beszélgessünk – felelte az énekesnő, tanácstalanra véve a figurát.

- Nem hiszem! – jelentette ki dacosan Ophélie. – De ne haragudjatok, meg kell néznem pár dolgot. Ha már a drága bátyám nem csinál semmit, valakinek muszáj dolgoznia is – mondta mártírkodva a lány, majd kimászva a boxból elköszönt két beszélgető partnerétől, és sietős léptekkel távozott is tőlük.

- Heves vérmérsékletű – jegyezte meg egy mosollyal Rose, miközben visszaült a férfitársaságához.

- Igen, ezt tőlem örökölte – felelte mosolyogva és bólogatva Dominique, majd felsóhajtott, s ledöntötte a kevéske whiskyt a poharából. – És minden rendben veled, Rosette?

- Minden a legjobban alakul mostanság. Egész Párizs a Moulin Rouge-ról és rólam beszél, ez pedig igen hízelgő – mosolyodott el szélesen a nő, és pár korty pezsgőt eltűntetett a poharából. – Ne haragudj, hogy felhoztam ezt a kényes témát, csak érdekelt – tette hozzá, játszva az ártatlant, és megitta maradék italát is.

- Semmiség. A lányom még nem szokott hozzá a testvére hóbortjaihoz, ennyi az egész. Bár meg kell jegyeznem, egy kicsit engem is bánt.

- Ezt megértem. De még nem gondoltatok semmilyen… – be akarta volna fejezni a kérdést a fiatal nő, azonban a szeme sarkában meglátta a sötét öltönyt viselő, tejföl szőke hajú férfiút, aki éppen feléjük közeledett. Nem merte megkockáztatni, hogy a tulaj halljon bármit is, így témát váltott. – Nézd, csak emlegetni kellett!

Dominique Moreau oldalra pillantva láthatta fiát, amint egyenesen előre lépdelve egyre közelebb ért hozzájuk, végül pedig megállt és hivatalos mosolyt villantott a boxban ülőkre.

- Rosette, apa! – biccentett Xavier. – Drága, egy pár perccel előbb kezdesz – és ezzel a színpad felé intett, majd halványan elmosolyodott, s rögtön sarkon fordult. Nem kívánt tovább társalogni Dominique-kal, vagy éppen a közelében lenni.

Rose elmosolyodott, majd felállt, megfogta a poharát és a legidősebb Moreau-ra emelte a tekintetét. Aprót sóhajtott.

- További jó szórakozást! Ha még később itt leszel, valószínűleg találkozunk.

- Neked is kellemes estét! – a férfi keserű mosolyt küldött az énekesnő felé. Mademoiselle Prideux bosszúsan fordult el és indult a színpad hátulja felé. Elcseszte! Vagyis nem ő, hanem a tulaj, de az ő munkáját. Ez pedig kifejezetten idegessé tette. Mielőtt a színpadra állt volna lehajtott egy pohár martinit, hogy az alkohol oldja a mérgét, viszont ezzel sem ért el túl sok sikert. Már előre látta, milyen veszekedésbe fog torkollani az estéje Sebastiannel, amihez nem túl sok kedve volt, de már nem tudott ellene tenni. Semmit.