Csillogás Párizsban - 9. fejezet

Amélie

Miután Xavier Moreau köszöntötte a közönséget, és felkonferálta a táncos csapatot, elindultak fel a színpadra. A legtöbbjük szeme előtt az lebegett, hogy ha most, vagy az elkövetkezendő előadások egyikénél, itt lesz egy menedzser, aki majd lecsap rájuk, akkor bekerülhetnek egy filmbe vagy valamelyik nagyobb társulatba. Valószínűleg Amélie volt az egyetlen, aki kizárólagosan itt akart dolgozni, és csak a fizetését kívánta zsebre vágni. Semmi másra nem volt szüksége, csupán a pénzre, hiszen akkor meg tudta magának venni az anyagot, a kaját, meg fizetni a számlákat, ha pedig a kokainra nem kellett költenie, akkor meg a tartozásait törleszthette. Nem éppen így akart élni, de jobb volt, mintha nem lett volna az a porfészek lakása se. Addig pedig, míg van munkája, nagy baj nem lehetett.

A színpadon a lányok magassarkú cipői tompán kopogtak, miközben a sötétben mindenki elhelyezkedett, aztán egy reflektor fénye végigszaladt mindenkin, s elindult a zene. Az ütemre egyszerre kezdtek el csettintgetni, és amint lement a kétszer nyolc ütem a felgyorsuló tempóra mindannyian szembefordultak a közönséggel és elkezdték végre a hónapok óta gyakorolt koreográfiát. A szőke lány egy fél pillanatra látta, amint a Madame kitartóan figyeli őket, mikor hibázzák el. Elege volt már ebből a nőből, aki állandóan úgy tett, mintha ő maga tökéletes lenne, pedig közel sem volt az. Aztán, ahogy Amélie a betanult mozdulatok egymás után elvégezte kezdett belemelegedni és már nem érdekelte, hogy ki figyeli a függöny mögül vagy éppen a közönséget érdekli-e, amit csinál, esetleg csak beszélgetnek, miközben ő kifulladásig táncol. Egyszerűen átvette a zene lüktetését, érezte, ahogyan az adrenalin szintje az egekig szökken, s mosollyal az arcán kezdett bele az igazi táncba. Nem zavarta, hogy egy-egy tizedmásodpercben elcsúszott, hogy nem pontosan arra a két négyzetméterre állt be, amit kijelöltek neki. Csak élvezte és úgy csinálta, ahogy a lelkéből jött. Imádta ezt, és boldog volt, amiért most itt táncolhat, a Moulin Rouge színpadán. Fizikailag érzékelte, hogy Christiene Mauger az első sorban mozdul a ritmusra, de mit sem törődött azzal az akadémián végzett csitrivel, kizárólag saját magára koncentrált, arra, ahogyan a saját testében dübörgött a zene.

Olyan három perc telhetett el, amikor kezdett véget érni a zene, és a táncosok az utolsó nyolcadba kezdtek bele. Aztán egy cintányér szólalt meg a hangfalakból, mire a színpadon lévő csapat beállt a záró pózba. Amélie bal lába a magasba lendült és a mellette spárgázó lány felfelé kinyújtott karjára támaszkodott meg. Persze nem csak ő, a Madame a végét úgy csinálta meg ennek a koreográfiának, hogy mindenki a mellette elhelyezkedő társába kapaszkodjon. Nem tudni mitől fél, hogy majd valaki nem tudja megtartani az egyensúlyát, vagy csak elbénázza. Valószínűleg mindkettő volt egyszerre.  Egy pillanatra elsötétült a színpad, majd újra a kerek reflektor fénye szaladt végig mindenkin, miközben a közönség őrjöngve tapsolt. Imádták őket. Amint végleg kialudt a világítás és a függöny is legördült elindultak lefelé a színpadról a lányok. Nem törődve Giselle rosszalló pillantásaival elindultak egyenesen az öltözőbe, azonban Amélie-nek – lévén, hogy utolsóként jött le – nem volt szerencséje.

- Most komolyan, annyit gyakoroltam veled, és még így is elcseszted?! Szólni fogok Monsieur Moreau-nak, hogy az egész munka kárba vész, mert egy ilyen ostoba tönkreteszi az egészet! - a Madame pedig csak mondta és mondta, nem kívánta befejezni. Szinte már azt hihette az ember, hogy egy végtelen szalag, melyet egyszer bekapcsoltak, és nem is lehet leállítani soha többé.

- Jól van! - felelte némiképpen dühösen a szőke lány, ezzel végre egy pillanatra a koreográfusnőbe fojtva a szót, s elviharzott. Az öltözőben átsiklott a többiek között, felkapta a táskáját, majd a mosdóba rohant, ahol szerencséjére nem volt senki, így nyugodtan oszthatta fel magának a fehér port. Az egyetlen tízeurós bankjegyének segítségével felszippantott egy csíkot, visszapakolta a kokaint a táskájába, a tízest a tárcájába, majd visszavonult kicsit lenyugodva az öltözőbe, hogy kiigazítsa a sminkjét. Addigra a többiek már mind ünnepelték a közös sikert, és az egyikük Amélie kezébe nyomott egy pohár pezsgőt, majd összekoccintotta őket, és azzal tovább állt. A táncos lány belenézett egy percre a vele szemben lévő tükörbe, majd lenyelve dühét ledöntötte a kecses üvegpohár teljes tartalmát. Amikor látta, hogy az egyikük újra töltögetni kezdi az italt, hátranyújtotta a kezét, tartva a poharát egy újabb adag pezsgőért.

Dühös volt Giselle-re, amiért képes volt elrontani a kedvét, ami végre megjött, hogy táncolhatott a reflektorfények kereszttüzében, hogy neki is tapsoltak. Szabadnak érezte egy rövidke ideig a lelkét és a testét is, nem kellett azzal foglalkoznia milyen sorsra jutott a közelmúltba. Nem gondolt a kokainra, a költségekre, a bűntudatra. Semmire. És ez a nő pedig bármilyen kérdés és bevezető nélkül elvette tőle a lehetőségét a reményhez. Idegesen és kedvetlenül festette ajkait sötét bordóra, közben pedig azon gondolkodott mit csináljon, hogy ne kössön bele újra az az ostoba nő, de semmi ötlete sem támadt. Fel akart állni azonban megszédült, és meg kellett támaszkodni, hogy nehogy elessen. Nem érezte valami fényesen magát, bár nem igazán tudta volna megmondani miért is.

Nagyjából egy fél óra telhetett el, amíg csak ücsörgött a tükör előtt, ugyanis émelyegni kezdett, ami úgy tűnt, nem is nagyon akar elmúlni. Végül, amikor a többség kivonult az öltözőből, Amélie ismét a táskájáért nyúlt, és elindult a legközelebbi mosdóba. Kintről beszűrődött az újabb táncos fellépés zaja. A szőke lány ismételten kiporciózott magának egy csíkot a kokainból, és kénytelen volt szembesülni azzal a ténnyel, hogy a holnapi napra is alig lesz elegendő számára a por. Mindegy, ha megkapja a fizetését, akkor napokon belül hozzájuthat az újabb adaghoz, azzal meg majd takarékoskodik. Persze ezzel most is csak áltatta magát, eddig még sosem sikerült hosszabb ideig kitartania annak pár grammnyi lazításnak. A tízest ismét előszedte, és összetekerte, majd felszívta az alig pár centi hosszú csíkot. Ekkor hallotta meg, hogy valaki benyit a mosdóba, és gyorsan bedobálta a táskájába a cuccait, azután elindult kifelé.

- Áh, Amélie! Jól vagy? Hallottam, hogy a Madame neked esett, amikor jöttünk le a színpadról… - egy vörösesbarna hajú, fiatal nővel találta szembe magát a szőke, és egy pillanatra meg is lepődött rajta, mivel eddig Christiene-nel sosem beszéltek. Valójában a Bertrand lány, irigy is volt a tökéletes, iskolázott, kékvérű lányra, akivel most, majdnem összeütköztek.

- Öhm, igen, semmi gond - vont vállat egyszerűen Amélie, majd letette a táskáját a kézmosó széles peremére, azonban ismételten megszédült, és előjött az émelygése, ezt pedig észrevette a másik táncos is.

- Biztos minden rendben?

- Persze, csak kicsit megerőltettem magam, az elmúlt napokban. Megyek, leülök, és összeszedem magam - egy gyenge mosolyt erőltetett az arcára Amélie, és elindult vissza az öltözőbe, azonban lelökte a táskáját, amelynek tartalma a zuhanás után szétszóródott a csempézett padlón. - Oh, basszus!

- Várj, segítek! - Christiene le is hajolt, majd elkezdte a szőke lány holmiját összeszedegetni. Azonban nem volt éppen szerencsés, ugyanis a kokainos zacskócska éppen a vörös hajú kezébe akadt és megdöbbentem látta Mauger, hogy valóban kábítószert tart a kezében. Amélie kikapta a finom ujjak közül az apró zacskót, majd bedobta a táskájába.

- Kérlek, ne szólj senkinek! Kérlek! - a huszonéves lány szinte könyörgött, de pár perccel később már ki is viharzott a mosdóból. Nem akarta, hogy ezt akárki is megtudja, főleg nem egy olyan ember, akiről fogalma sem volt, megbízható-e vagy sem. Félelem töltötte el a szívét és érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. Nem veszthette el ezt az állást, nem engedhetett meg ilyesmit magának, de nem tudott már semmit sem tenni. Kénytelen volt reménykedni abban, hogy a táncos társa lesz annyira rendes, hogy nem fogja elárulni senkinek a kicsike titkát, és itt maradhat. Gyerekkorában az édesanyja azt tanította neki, ne bízzon meg idegenekben, de vajon ez most is érvényes, hogy már felnőtt?