Maszkok

Színes forgatag. Csodálatos lenne, de nem tudtam élvezni, valahogy képtelen voltam rá. Zavart… Nagyon is, mert nem találtam a kiutat, persze, ha egyáltalán létezett. Nem voltam benne biztos.

Kezdtem félni. Sosem szerettem, ha nyomás alatt voltam, mindig rosszul lettem. Forgott velem a világ, bár ez lehetett a körülöttem forgó maszkok hatása is. Igen, a színes forgatag álarcok végtelen sora volt, melyek körülöttem táncoltak. Nyugtalanító volt ez az egész, és rémítő, mert szinte körül fogtak és mintha meg akartak volna fojtani. Nehezebben lélegeztem, és egyre rosszabb lett…

Zöld, vörös, arany, kék, lila, ezüst…

Villogtam előttem a színek. Az egész hely vibrált. Olyan volt, mintha a zene lüktetését élném meg a színekkel kísérve, egy olyan dallam ritmusát, melyet csak a körülöttem forgó színes arcok hallhattak én nem. Újabb percek teltek el, és még közelebb jöttek, még szorosabban fogtak körbe, már szinte fuldokoltam… Aztán mikor már azt hittem, el fogok ájulni, távolodni kezdtek. Mélyen lélegeztem be a levegőt, éreztem az útját a tüdőmben, és kissé kaparta a torkomat a hűvös levegő, de ezzel nem is törődtem, csupán azzal, hogy van, és beszívhatom. Ezzel együtt megnyugodtam, elmúlt a félelmem. Szinte természetfeletti nyugalom szállt meg, ami valahol talán érthetetlennek tűnt, de nem zavart. Percekkel később megjelent ő is, ugyanúgy egy maszkban, mint ahogyan a többiek is, de az övé fekete volt, az egyetlen fekete maszk az összes közül. Ugyan nem ismertem, de mégsem féltem tőle, ő volt az egyetlen, aki iránt bizalmat tápláltam.

Közelebb lépett hozzám, megfogta a derekamat, másik kezével az én kezemet, és mi is táncolni kezdtünk. Egyszerű fekete öltöny volt rajta, rajtam pedig… megdöbbentem, mert gyönyörű fekete estélyi ruha volt rajtam, és az én arcomat is ébenfekete maszk takarta el. Egy pillanatra megálltam, hitetlenkedve néztem le a ruhámra, majd megérintettem az arcomon fekvő álarcot, de végül újra táncolni kezdtünk a zene lassú ütemére, melyet már én is hallottam. A maszkok már nem voltak ijesztőek, inkább boldognak tűntek. De nem velük foglalkoztam, hanem a saját partneremmel, akinek arca jó részét takarta az ében szín álarc.  

Fogalmam sem volt, milyen hosszú ideje táncolhattunk már együtt a többiekkel, de biztos voltam benne, hogy már több óráról volt szó. Mindenesetre egyáltalán nem fájt a lábam, pedig magassarkúban voltam. Annyira csodálatos volt a zene ütemére lépdelni ezzel a férfival, hogy mindent mást elfelejtettem. Szebb volt, mint egy álom. A fekete álarc mögül örvénylő, zöld szempár nézett engem. Fel sem tűnt, amikor közelebb hajolt és megcsókolt. Lassú, érzéki csók volt, olyan amilyenről minden lány álmodik, ráadásul a tökéletes férfitől.

Talán megálltunk, talán táncoltunk tovább, nem tudom, abban voltam biztos, hogy szerelmes vagyok, és sosem akarom, hogy elengedjenek ezek a karok…