Nagypapa

Még mindig tisztán él bennem az az őszhajú, alacsony, kedves bácsi, aki Ő volt.

Képek villannak be róla. A gondozott virágos kert fölé magasodó, árnyékot adó, mélyzöld fenyő alatt ül a nyikorgó hintaágyban. Eltűnik, majd bekúszik egy másik újabb. Szemüvegben ül a piros, plüss karosszékében, sörrel a kezében focimeccset néz. Aztán megint egy másik emlék. Ő  ugyanabban a fotelben ül, én pedig vele szemben. Papán barna, kötött pulcsi, melegítőnadrág és a szemüvege is rajta van. A kezében tartja Ken-t,az én kezemben pedig a tökéletes idomokkal rendelkező Barbie feszít. A szokásos történetet játszottuk el. Barbie szerelmes Ken-be, de az ádáz barátnő meg akarja szerezni az Adoniszt Barbie-tól, de végül beteljesül a szerelem. Ez volt a kedvencem és papa megadóan vetette alá magát napról napra ovi után az akaratomnak, hogy barbiezzunk. Lehet, hogy azért volt ennyire könnyű meggyőzni, mert én voltam az egyetlen "kicsi lány unoka". Velem valahogy mindig is más volt, mint a két bátyámmal. Nála nagyszerűbb, tisztességesebb embert nem ismertem, mégis Őt támadta meg a rettegett kór: a rák. Ez a betegség nem válogat, nem nézi van-e családja, mit tett életében, mennyire jóakaratú, csak jön, igazságtalanul és könyörtelenül lecsap. Papánál 2003-ban találták meg, azután csak egyre rosszabb és rosszabb lett. Akkor 9 évesen talán fel sem tudtam fogni, azt láttam csak, hogy körülöttem mindenki szomorú. Én mégis mosolyogtam és nyugtattam, hogy minden rendben lesz. Lehet, hogy néha Papa is elhitte, és akkor visszatért a csillogás a szemébe, amit úgy szerettem, és a szája szélén kis mosoly bujkált, ami olyan barátságossá tette. Ez a fény a szemében, a remény sugara volt, ami az utolsó hetekben már teljesen eltűnt a szeméből. Akkor már tudtam, hogy baj van, de nem gondoltam, hogy ekkora. Kórházba került és már nem javult az állapota. A rák mindenhova elterjedt a testében, és ő feladta a küzdelmet. Én nem láttam már akkor Őt, mert az utolsó héten nem mehettem be hozzá. Talán nem is baj, hiszen így azt a mosolygós, csillogó szemű Papát őrzöm meg az emlékeimben. Mikor megtudtam mi történt, sírtam, de nem bírtam igazán felfogni, hogy Ő nincs többé. Most kezdem igazán feldolgozni ezt és hiányzik. Sajnálom, hogy nem lehet itt, nem láthatja az öcsémet, nem mesélhetek neki minden délután az iskolai élményeimről. Jó lenne, ha még itt maradhatott volna velünk, de lehet, hogy neki így jobb. Nem tudhatom, de nagyon hiányzik. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá, és ne néznék fel az égre, hisz biztos vagyok benne, hogy fentről figyel és vigyáz rám.